2015. május 10., vasárnap

38. Something untold




Sziasztok,
Nagyon sajnáljuk a múlt hetes késést, és azt is, hogy ma csak ilyen rövid résszel jöttünk. Nálunk is év végi hajrá van, így egyre kevesebb az időnk írogatni. Egyszóval amint kezdődik a szünet, igyekszünk belehúzni. Addig is kitartás!
Puszi!<3



Kínzó fejfájásra ébredtem, a fiúk házában. Valami jel után kutattam, ami segíthet megmagyarázni miért vagyok itt. Az éjjeliszekrényen megláttam egy kis tablettát, és egy pohár vizet, amit boldogan be is vettem, nagyon remélve, hogy fájdalomcsillapító. Alig emlékeztem valamire az estéből. Addig tiszta volt, amíg koccintottam egyet a csajokkal, aztán teljes képszakadás. Semmire nem emlékszem ami utána történt, ezért nem is értem hogyan kerültem ide. Fáradtan megdörzsöltem a halántékom, majd nagy nehezen felálltam az ágyból. Igen, pont ezen dolgok miatt nem szoktam inni. Kinyitottam a ruhásszekrényt és valami olyan ruha után kezdtem el kutatni amit én is fel tudnék venni. Mostmár tényleg át kéne hozzak pár ruhámat. Végül találtam egy pulcsit, ami kb. kétszer akkora volt mint én, meg egy tiszta alsónadrágot, ami elment egy rövid, nagyon rövid nadrágnak. A melltartómat kihalásztam a tegnapi ruháim közül, ami szintén egy relytély, hogy hogy került oda... Épp készen voltam, amikor Lou berontott a szobába, mire nekem egy kis sikítás hagyta el a szám. Nem volt jó ötlet, ugyanis a fejemben legalább ötször visszhangzott, hangosabban mint a kellemes. 
- Bocsi, Chloe!- nézett rám "ártatlanul"- Nem láttad a Viagrám? Ott volt az éjjeliszekrényen!- mutatott a víz mellé. Lefehéredtem. Ijedten nézett rám én pedig ijedten rá. Aztán egyszer csak kitört belőle a röhögés.- Nyugi, csak szivatlak, Algopirin volt és neked tettük oda.- mondta vihogva, majd nyomott egy puszit az arcomra. Megnyugodva kifújtam a levegőt ami bennem ragadt, majd elindultam a fiú után. A nagy lába csak úgy csattogott a folyosón miközben össze-vissza magyarázott valamiről. Én csendben követtem, mezítláb sétáltam utána és igyekeztem minnél jobban elnyomni a hasogató fejfájásom. A lépcső tetején megállt és egy gonosz vigyorral az arcán felkapott a vállára. Nem hazudok, nagyon rosszul voltam, de inkább nem ficánkoltam, nem volt kedvem rókázni. Amint leértünk hallottam ahogy a többiek elnevetik magukat, én pedig türelmesen vártam, hogy letegyenek végre. Meglepően hamar éreztem meg a talajt a talpam alatt, mire szédelegve támaszkodtam meg Lou vállában, egészen addig, amíg vissza nem nyertem az egyensúlyom. Lou nevetve tartott meg, majd amikor már szerinte is biztosan álltam a lábaimon, lehuppant a kanapéra. Figyelmen kívül hagyva Liam kedves kérdéseit, hátat fordítva nekik elindultam a konyhába. A fedetlen talpaim csak úgy csattogtak a hideg konyha kövön. Kizártam minden zajt, vagyis inkább kérdést, és csak a víz lefolyóban való eltűnését figyeltem, ami a poharam túlcsordulása után következett be. Csak bámultam a vizet amint eltűnik, és nem gondoltam semmire. Egy rekedtes hang hozott vissza a jelenbe, ami türelmetlenül csengett, ezzel adva tudtomra, hogy nem most szól előszőr. 
- Chloe, mi a bajod?!- nem kellett megforduljak ahhoz, hogy tudjam Zayn áll mögöttem, sőt abban is biztos voltam, hogy fél kezével épp az asztalon kopog. 
- Hogy mi a bajom? Mi a bajom?- ismételgettem, teljesen nyugodtan, szinte csak ízlelgetve a szavakat. 
- Igen!- most már tényleg ideges volt, ami engem is kezdett felhúzni. Pedig nem így terveztem a napomat. Egyáltalán nem így...- Elrohansz a reptérről, faképnél hagyva minket, nem vagy itt amikor megkértünk, hogy hozzánk gyere, leiszod magad a sárga földig, és mi kell utánad rohangáljunk éjjnek éjjelén, ráadásul dedós módszerekkel zársz ki minden olyan dolgot ami hozzánk köthető....- tudtam, hogy most hogy elkezdte, nem áll meg, de nekem nem volt kedvem végighallgatni az egészet. 
- Ácsi!- szóltam közbe idegesen, félbeszakítva a mondandóját.- Mégis mit kellene tennem? Ha?! Eljátszanom, hogy minden rendben van? Bocs, ez nekem rohadtul nem megy! Nem tudok jópofizni veletek miközben egyáltalán nem vagyok jól!- a mondat végét már szinte ordítottam és a gyűlölt könnyeim azonnal elkezdték csípni a szemem. Nem csak Zaynnek kiabáltam, a másik négynek is szólt mindez, akik a konyha ajtóból, csendben, megszeppenve figyeltek. De már nem tudtam leállni, éreztem ahogy az érzéseim felülkerekednek rajtam és képtelen vagyok befogni a számat.- Elhihetitek mindenre megvolt az okom, de talán a ti kis csilivili szemszögetekből ez nem tűnt fel! El mentetek egy teljes hétre! Ezt pedig onnan tudtam meg, hogy a hűtőtökön megtaláltam a kis cetlit! Felhívtalak titeket, nem is egyszer, meg akartam beszélni a dolgokat, Niallnek még hangüzenetet is hagytam!- mondtam méllyen az említett szemébe nézve, és még a könnyektől homályos tekintetemen keresztül is tisztán láttam, ahogy lesüti a szemeit, ezzel elárulva, hogy hallotta a hangpostát.- Akartam veletek beszélni, de ti tojtatok a fejemre! Napokig még a fürdőbe sem mentem el a mobilom nélkül, nehogy ne tudjatok elérni, de persze nem kerestetek...- keserűen elnevettem magam, de a düh nem csillapodott a szavaimból.- A vicces az egészben, az az, hogy mindenki mást felhívtatok, naponta többször is, de persze én nem vagyok a barátnőtök, én nem érek annyit!
- Chloe...- szólalt meg Zayn, szomorú, bűnbánatos hangon, de most nem érdekelt. 
- Nem fejeztem be!- ordítottam rá, és egy gyakorlott mozdulattal letöröltem a könnyeim.- Aztán történtek dolgok, én pedig nem figyeltem rátok. Nem érdekelt mi van, nagyobb problémáim is voltak. Aztán kapok egy SMS-t Louistól. Hogy ismerek-e egy bizonyos lányt?! Semmi, hali, hogy vagy, vagy majd holnap jövünk, nem, egy vadidegenről érdeklődött!- néztem az említett szemébe, aki pont mint az "elődjei" nem bírva a szemkontaktust, a földre vezette a tekintetét.- És mindezektől eltekintve, kimentem a reptérre! Igen, nem akartam találkozni veletek, ezért mentem be a fánkosba, de egy labilis idegzetű vadidegen megakadályozott abban, hogy elbújjak. De végülis ott voltam veletek! És nektek gőzötök sem volt arról, hogy ez így nem okés! Aztán elindultam haza és megkaptam az üzenetet, és tényleg azt mondtam, hogy megbocsátok ha ezt kimagyarázzátok! És most jön a csavar!- csaptam össze a tenyerem, keserűen nevetve.- Itt voltam! Egy rohadt órán keresztül voltam itt a házatokban, arra várva, hogy méltóztassatok megjelenni, de nem tettétek! De persze semmi baj, már megszoktam, hogy sokan szórakoznak velem! És igen elmentem inni! Miért nem zártok azonnal börtönbe, hisz ez akkor bűn?!- mondtam gúnyosan egyenesen Zayn szemébe bámulva.- És igen, talán kicsit elszaladt velem a ló, de egy szóval sem kértem, hogy keressetek meg! Nem kértem, hogy hozzatok ide, nem kértem, hogy maradjatok fenn egész éjjel, és bár nem emlékszem, kötve hiszem, hogy mind az öten engem hajkurásztatok volna!- mosolyodtam el gúnyosan de mégis szomorúan.- Ja, és még valami! Lehet, hogy én dedósan oldom meg a problémáim, de ti ugyan ezt csináltátok! A különbség az, hogy ti számon kérhetitek rajtam, és beállíthattok bűnbaknak, míg én ezt nem tehettem meg, mert képtelenek voltatok felvenni a nyomorék mobilotokat!- már lenyugodtam, szinte teljesen. Már csak dühös voltam, és csalódott. Dühös, mert megint átvertek az emberek. Kísértetiesen kezdenek hasonlítani a "haszon barátaimra" akiknek csak akkor van rám szükségük ha kell valami, egyébként meg akár ki is nyiffanhatok. Csalódott pedig azért, mert nem szóltak közbe. Nem mondták el mi történt, ezzel is igazat adva nekem. És ez fájt. Nagyon fájt. 
A könnyeimet törölgetve törtem utat közöttük, de hamar szétnyíltak előttem. Nem szólt egyik sem semmit, nem állítottak meg, de talán jobb is volt ez így. A bejárati ajtót feltéptem, majd elhagytam a házat. Az ajtó nagyot csapódott mögöttem, míg én elindultam a park felé. Most nem tudnék haza menni. 

Aprókat löktem a talajon a lábammal, ezzel hajtva magam a hintán. Egy pontot bámultam a földön, és semmi másra nem figyeltem. Csend volt körülöttem és az egyedüllét szinte szét roppantotta a tüdőm. Nem, nem az zavart, hogy nincs senki más a játszótéren, az talán jól is esett. Nem is a néma hangszórók miatt éreztem rosszul magam, amikből délutánonként vidám zene szokott szólni, amúgy sem tudnék most a zenére koncentrálni. Egyszóval nem is az egyedülléttel volt bajom. Nem. Én szeretek egyedül lenni. Amikor egyedül vagyok mindent átgondolhatok nyugodtan, megnyugodhatok, nem kell megjátszam magam. Nem kell, mert nincs mellettem senki. De az érzés amit most érzek az nem ilyen. Nem megnyugtató, inkább kínzó. Fájdalmas mert nem tudom, hogy változtassam meg. Azt hiszem azt próbálom elmagyarázni, hogy én szeretek egyedül lenni. Szeretek egyedül lenni, de gyűlölöm a magányt. És bármennyire is hasonlónak tűnik ez a két fogalom, igazából teljesen más. Ha egyedül van az ember, az nem jelenti azt, hogy magányos. Semmi köze hozzá. Elmehetsz egyedül enni az iskolában, mert a barátaid már ettek, vagy épp mást csinálnak, és akkor egyedül vagy. De nem vagy magányos, mert vannak barátaid, nem veled, de vannak. Viszont a magány, az egy kegyetlen érzés. Magány az, amikor minden nap egyedül eszel mert senki nincs aki elmenne veled. Magány az, amikor valami jó dolog történik veled, de nincs kit felhívj, nincs kivel megoszd. Magány az, amikor már meguntad az egyedüllétet, de nem tudsz kihez csatlakozni, mert nincs olyan ember aki mellett jól éreznéd magad. Magány az, amikor már nem szeretsz egyedül lenni, nem szeretsz mert mindig egyedül vagy. Ez a magány. És a világon az egyik legszörnyűbb dolog. Az ellenszere, a leghatásosabb ellenszere pedig egy barát. Egy olyan barát, aki elmegy veled enni, akit felhívsz és elmondod a napodat, akit ha akármikor unatkozol, azonnal elérsz, aki nem engedi hogy magányos légy. De ilyen ritkán akad. És ha egyszer megtaláltad, nem szabad elengednek, mert nem lehetsz benne biztos, hogy mégegyszer talalkoztok-e. Én elengedtem Melt. Nem fogtam fel egy igaz barátnak a jelentőségét. Elengedtem és most magányos vagyok. Mármint, vannak barátaim. Vagyis remélem a fiúk annyira nem vették zokon a kirohanásomat, igazából ennyire nem akartam nekik esni. Csak most tényleg minden összejött és zavart, hogy őket nem érdekelte. Ami szintén nem biztos, hogy igaz. Sőt, tudom, hogy ha elmondtam volna nekik akkor mellettem lettek volna. Biztos vagyok benne. Inkább az zavart, hogy maguktól nem kérdeztek rá. De talán ezért nem vonhatom őket felelősségre, végülis van nagyobb bajuk is mint engem vizsgálni egész nap...

Gyors léptekkel haladtam a házunk felé. Itt volt az idő, hogy én is rendbe hozzak valamit. Mindig azt várom, hogy valaki mas majd megoldja a helyzetet, hiszen "ők nagyobbat hibáztak", de ez így nem jó. Már két barátom is kisétált az életemből, és az, hogy most egyet vissza kaphatok, csak a szerencsén múlt. De én nem akarok több embert elveszíteni. Nem akarok, mert velük együtt egy részem is elveszik. És ha így folytatom, hamarabb fogyok el, mint ahogy képes lennék helyre jönni. És ezt azért nem szeretném. 
Tudtam, hogy a fiúk nálunk lesznek, ennyire azért már ismertem őket. Gyakorlott mozdulattal másztam át a kerítésen, nem volt időm megvárni, míg valaki kinyitja bentről. A bejárati ajtó nyitva volt, így könnyen bejutottam a saját házamba. Amint beléptem, öt pár csónak méretű cipő fogadott, ami most melegséget csalt a szívembe. Egy mosollyal az arcomon rúgtam le az én, melettük törpének tűnő, cipőm, majd elindultam a nappali irányába. Alig tettem pár lépést, Zayn megjelent előttem. Láttam ahogy szólásra nyitja a száját, de nem vártam meg mit mond, a nyakába ugrottam. Szorosan öleltem és eszem ágában sem volt elengedni. 
- Sajnálom!- suttogta a fülembe mire elmosolyodtam. 
- Én is!- mondtam, és a büszkeségem is megőriztem egy kicsit, ugyanis ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy "Én is sajnálom, hogy ennyire felelőtlenek voltatok, de megbocsátok mert én ilyen jó fej vagyok!"  És ez egy kicsit megkönnyítette a bocsánat kérésemet. 
- Akkor nem haragszol?!- hallottam meg Lou mosolygós hangját Zayn háta mögül, mire elnegedtem az unokatestvéremet és mosolyogva megráztam a fejem. Louis felvisított és a nyakamba ugrott én pedig nevetve bújtam a karjai közé. Minden olyan volt mint mielőtt elmentek. 
-Hali-lépett elő Harry is a fal mögül. Louis elengedett, én pedig egy halvány mosollyal néztem a fiúra. 
-Akkor minden oké?-kérdezte halkan, mint aki még nem döntötte el, hogy meg akarja-e kérdezni, vagy sem.
Egy pillanat gondolkodás után bólintottam. Jó érzés volt végre engedni egy picit. Nem lehet, hogy mindig csak ők kérjenek bocsánatot. Rájöttem, ha valami fontos nekem, azért nekem is tennem kell.
Hazza kitárta a karját, én pedig megöleltem.
-Sajnálom-súgta a fülemhez hajolva, és egy alig észrevehető puszit adott az arcomra.
-Valamit el kell mondanom-mondta, mikor elváltunk.
-Azt, hogy még mindig az alsónacidban van?-vihogott fel Lou.
-Aha...-mosolyodott el Hazz, én pedig elvörösödtem.
Nem éreztem sokáig cikinek magam, mert bejöttek a többiek is és ölelgetni kezdtek...


P.s: NAGYON ÖRÜLTÜNK A SOK KOMNENTNEK AZ ELŐZŐ RÉSZ UTÁN!!!❤❤❤


5 megjegyzés:

  1. Ijjj ujra de jooo vegre boldog befejezes nagyon varom a kovit 😄☺😊

    VálaszTörlés
  2. Egyre jobban szeretlek titeket <3

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok^^
    Ismét fantasztikus lett a rész, már vártam, hogy felkerüljön!:)
    Siessetek a következővel!!!

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó lett! Siessetek a kövivel, má nagyon várom!

    VálaszTörlés
  5. *.* köszönjük szépen a visszajelzéseket.... aaa nagyon örülünk, hogy olvassátok és tetszik.... Mi is egyre jobban szeretünk titeket!!:D❤

    VálaszTörlés