Sziasztok,
Huhh... Elkészült végre a fejezet, sajnálom, hogy nem tudtuk hozni a héten, de az biztos, hogy hosszabb lett, mint általában, és sok munka van benne. Összességében én nagyon büszke vagyok rá, és remélem nektek is tetszeni fog!
Ezen kívül szeretnénk mindenkinek nagyon szépen megköszönni, aki szavazott ránk a versenyen! Imádunk titeket!!❤ Aki még nem tette meg, az még mindig szavazhat, kiraktuk a linket jobb oldalt, és az előző bejegyzésben is benne van.
Amint láthatjátok, új fejlécet kaptunk, amit nagyon köszönünk Eszternek!❤
Jó olvasást!:)
Chloe Rivers:
-Itt vagyunk- Louis kicsit hirtelen fékezett le, így csak a biztonsági övek mentettek meg az előreborulástól.
-Bocsi!-szabadkozott, majd félig hátrafordulva kérdő tekintettel nézett rám.
-Akkor azt hiszem, mi megyünk-néztem körbe. Harry apró mosolyra húzta a száját, ahogy a tekintetünk összeakadt. A többiek elkezdtek kikászálódni az ülésekről.
-Most már jók legyetek!-súgta Hazza, és ujjaival végigsimított az arcomon. A hátamon futkosott a hideg, és beharaptam a számat. Nem tudtam mit mondhatnék, csak óvatosan fürkésztem a csillogó szempárt.
Niall lehajtotta előttem az ülést.
-Gyere-nyújtotta a kezét, és kisegített a járműből. Ahogy a cipőm a betonhoz ért azzal a lendülettel fordultam meg.
Mondani akartam valamit, bevallani, hogy hiányzik, bocsánatot kérni, vagy igazából nem is tudom mit, de ahogy a szemébe néztem lefagytam. Talán mégis csak jobb lesz ez így...
-Szia, Harry!-intettem, és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.
A többiekhez fordultam, és megköszönve a segítségüket, sorban megöleltem mind a négyüket. Mikor Louistól is elköszöntem, mind beszálltak, és elhajtottak. Alex vállára tettem a kezem, ahogy bámultuk a távolodó autót.
-Menjünk-mondtam, mire felnézett.
-Apa itthon van?-kérdezte szomorkás szemekkel.
Előkotortam a telóm, hogy megnézzem az időt.
-Talán...nem tudom meddig tart pontosan a cucc, amin van.
-Oké-bólintott Alex, majd magabiztos léptekkel indult a ház felé.
Apa még nem volt otthon, mikor hazaértünk, ellenben Olga igen. Azzal fogadott minket, hogy az igazgató hívta, hogy visszavonja az öcsém felfüggesztését. Arcomra a nyertesek mosolya került, és Olga hiába faggatott, hogy mi is történt, csak megvontam a vállam, majd Alexxel lepacsizva indultam fel a szobámba.
Alig csuktam be az ajtót, a telefonom megcsörrent a kezemben. Összerezzentem meglepetésemben, aztán gyorsan a kijelzőre pillantottam. Max volt az -basszus péntek van- villant az agyamba. Levágódtam az ágyra, majd elhúztam a zöld ikont.
-Igen, igen tudom készüljek-kezdtem köszönés helyett.
-Öhm.. igen. Negyed óra és ott vagyok, csak ha elfelejtetted volna.
Negyed óra?! Villám gyorsasággal pattantam fel, és vetettem magam a gardrób elé.
-Dehogy felejtettem el-hazudtam, miközben idegbetegen húzogattam a fogasokon függő ruháimat.
-Chloe, minden rendben?
-Persze, persze-bólogattam a telefont a vállamhoz szorítva, és a két kezemmel rángattam a ruhákat valami viselhető után kutakodva.-Csak tudod, nemrég értem haza. Öcsémért voltam a suliban.
-Ha akarod megyek később-ajánlotta fel.
-Nem, dehogy. Csak ne siess nagyon.
-Rendben... Szerintem akkor hagylak is-hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.
-Okés, majd talizunk-mondtam, és a szemem kiszúrt egy ruhát, amit még nem csekkoltam le.
-Aztán szép legyél!-nevetett. A ruha után nyúltam, és a kezemben tartva szemügyre vettem. Igen, megtaláltam a tökéleteset.
-Meglesz-vigyorogtam, majd kinyomtam a telefont.
Mivel zuhanyozni már nem volt időm, csak megmostam az arcom meg a kezem, és belebújtam a ruhámba.
Csak vetettem egy gyors pillantást a tükörbe, majd sietve kiigazítottam a sminkemet. Cipőnek egy sima fekete emelt sarkút húztam elő.
Megkerestem a kedvenc parfümömet, és magamra fújtam egy picit. Illetve fújtam volna, de nem jött belőle. Mi a franc?-gondoltam, és egyre erősebben nyomogattam, de csak nem jött semmi. Biztos Zoey használta megint, és elrontotta, gondoltam. Viszont nem mondtam le arról, hogy a kedvenc parfümöm illata érződjön rólam ma este, így letekertem a fejét és úgy döntöttem cseppentek egyet a kezemre aztán szétkenem.
-Csak óvatosan egy kis cseppet...-suttogtam magamnak, mikor nyílt az ajtó.
-Chloe, nem láttad a....-rontott be Zoey, de megtorpant, mert meglepetésemben az egész parfümöt magamra öntöttem.
Lebénultam. Éreztem, ahogy a hideg lötty végigfolyik rajtam, de nem mozdultam, csak lassan felnéztem a húgomra.
-Bocsi...-suttogta.
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam, és a fejemben az járt, hogy elpazaroltam az összes kedvenc parfümöm, és a ruhám erősebben szaglik majd mint egy borbélyház.
-Chloe, ne haragudj-kezdett el hátrálni a húgom, majd ahogy kiért lassan és hangtalanul becsukta az ajtót.
A tükörbe pillantottam. Egyszeriben megjött a hangom.
-Basszus!- kiabáltam -A rohadt életbe!
Ahogy az órára pillantottam, a kétségbeesésem a tetőfokára hágott. Ott álltam teljesen nedvesen, a ruhám úgy szaglott, mint a pacsuliosztály, és Max öt percen belül megérkezik.
- Mi a francot csináljak?!-toporzékoltam. Sírni volt kedvem. Tehetetlenül vágódtam le az ágyra.
Kezembe vettem a telefonom, és gyorsan megkerestem Eleanor számát. Szipogva emeltem a fülemhez a készüléket, és igyekeztem nagy levegőket venni, hogy megnyugodjak.
-Igen?-ez nem El hangja volt.
-Louis?-a hangom magasabb színt ütött meg, mint gondoltam volna.
-Aha, mi a helyzet?-vihorászott.
-Louis, nem érek rá csevegni, add Eleanort kérlek!
-Sajnos nem tudom adni, elment és itthon hagyta a mobilját-magyarázta, nekem pedig eleredtek a könnyeim.
-De nekem beszélnem kell vele!-bőgtem a telefonba, majd a kezem a számra szorítottam, hogy Lou ne hallja.
-Úristen, Chloe baj van?
Nem válaszoltam, csak vettem néhány nagy levegőt, hogy abbahagyjam a sírást.
-Maxról van szó?-kezdett a fiú átváltani túlságosan törődő baráttá.
-Nem, dehogy!-vágtam rá, amitől csuklani kezdtem -Illetve...-gondolkodtam el.
-Mit tett veled? Bántott?-Louis hangja egyre ingerültebb lett.
-Nem!
-Öt perc múlva ott vagyok, szétverem azt a rohadékot!
-Louis, ne! Még el se indultunk...
-Akkor mi a baj?
-Egy egész üveg parfümöt magamra borítottam véletlen, és nem tudom mit csináljak.
-Hát ebben nem tudok sajnos segíteni...-gondolkozott el a fiú.
-Tudom, ezért akartam El-el beszélni-húztam el a számat, majd csuklottam egy nagyot.
-Chloe.... te...
-Igen, ha kétségbeesek mindig elkezdek csuklani. És most eléggé...-hadartam, mikor kopogást hallottam.
-Szia Chloe, én vagyok!-hallottam Max hangját az ajtó túlsó oldaláról.
-Basszus...-csuklottam egyet -Itt van. Majd hívlak!-nyomtam ki.
-Hali-szóltam ki.
-Bemehetek?-kérdezte a fiú.
-Nehogy!-emeltem fel a hangom-Illetve... Öltözök.
-Oké megvárlak-mondta, én pedig idegbetegen kezdtem a fejem ide oda kapkodni, hátha meglátom valahol a megoldást a problémámra. Hiába, semmi nem akart a szememnek ugrani.
Küldtem egy üzenetet Lousinak:
"Hogyan tudnék időt nyerni??"
"Mondd, hogy öltözöl..."-jött a válasz.
"Mondtam, de több idő kellene, hogy kitaláljak valamit!"
"Passzolom... Ne haragudj semmi ötletem. Mondd el neki az igazat (?)"
"Ahhh... te nem érted... Ez rohadt ciki!!"
Itt már kezdtem ideges lenni, hogy ennyit váratom a fiút.
"Szerintem nincs más lehetőséged:/"
-Minden rendben?-hallottam Max hangját az ajtón kívülről.
-Igen, persze...-zártam le a telefont, és az agyam egy gyors, hihető hazugságon kattogott.
-Biztos? Mert nem hiszem, hogy ennyi ideig öltöznél...
-Nehezen jön föl ez a ruha-mondtam, és az agyam feladta, mintegy kikapcsolt. Nem maradt semmi, amit tehetnék... Csuklottam egy nagyot, a szemeim összeszorítva éreztem, hogy a kétségbeesés könnyei végigfolynak az arcomon.
-Chloe, ha azt akarod, hogy elmenjek, mondd azt...-Max hangja csalódottan csengett.
-Ne...-kezdtem, de bennem ragadtak a szavak.
Néhány másodpercig csend volt.
-Akkor szia!-törte meg a fiú a csendet, és hallottam, lassan megfordul és elindul a lépcső felé.
Ösztönösen pattantam fel, és téptem fel az ajtót.
-Várj!-kiáltottam, mire a fiú megfordult.
Láttam ahogy vonásai egy pillanat alatt megváltoznak. Hozzám lépett.
-Csak nem sírtál?-enyhült meg az arca.
-Hosszú...-kezdtem, de a fiú fura arckifejezése megzavart. Megtorpantam, és fürkészni kezdtem az arcát, hátha elmondja, miért vág ilyen arcot.
-Chloe... Ne haragudj, de mi ez a sz... illat?
Az oldalamat az ajtófélfának döntve sóhajtottam egy nagyot. Hát persze...Mostmár úgyis mindegy.
-Nem akarsz inkább bejönni, hogy megbeszéljük?-néztem fel félénken. Max tekintete azt üzente "semmit nem értek", úgyhogy megragadtam a karját, és behúztam a szobába.
-Akkor azt mondod, nem akarod, hogy elmenjek. Akkor mi baj?-kérdezte, mikor leültünk az ágyra.
A kezemet tördelve bámultam a szemben lévő falat. Hogyan kezdjek bele? Éreztem, hogy ez csak egyre kínosabb lesz.
-Hát...-kezdtem beszélni, mikor csuklottam egy hatalmasat, akkorát, hogy szinte ugrottam egyet az ágyon ülve. Egy rövid pillanatig halálos csend következett, majd mindkettőnkből egyszerre robbant ki a nevetés.
-Na...-nem bírtam abbahagyni a nevetést, mert valahányszor a fiúra néztem, újra rámjött. -Ne nevess...-próbálkoztam, mire vágott egy grimaszt, mire élesen kezdtem vihogni.
Eltartott néhány percig mire már könnyező szemekkel, de abba tudtuk hagyni a röhögést.
-Nem tehetek róla!-törölgettem a szemem. Az ujjaimon csúnyán megragadt az elfolyt szemfesték. Hát szépen nézhetek ki-gondoltam, de valamiért nem feszélyezett annyira, mint néhány perce.
-Akkor is vicces-mosolygott, amitől az én szám is mosolyra húzódott. -Tudod, azt mondják, akkor csuklasz, ha valaki emleget-mondta.
Igazából ez eléggé valószínű is volt, ha bárki is otthon van most a One Direction házban, az most Louisval tárgyalja ki a helyzetem.
-Na mindegy-vettem egy nagy levegőt, ezzel kifújva a nevetés fáradalmait, és erőt gyűjtve a magyarázkodáshoz. Max félig oldalra hajtotta a fejét, és érdeklődve figyelt.
-Szóval azért nem engedtelek be, mert -itt egy kis szünetet tartottam, mert még ugyanolyan gáz volt a dolog -véletlen magamra öntöttem egy üveg parfümöt, ezért az illat, és ezért ázott a ruhám.
Ahogy végeztem, felemeltem a tekintetem. Max arcán egy meglepett mosoly foglalt helyet.
-Komolyan ezért majdnem elküldtél?
-Igen, hidd el, nagyon kínos. És még sokkal kínosabb látszott először.
-Miért nem vettél egy másik ruhát?
-Mert ezt akartam viselni. Te nem értheted, ez lányos dolog...
Max nem szólt semmit csak nevetni kezdett. Jóízűen kacagott, én pedig magam köré fontam a karjaim.
-Annyira nem vicces...-kuporodtam össze még jobban.
-Azt hiszed, elítélnélek ezért?-hagyta abba a nevetést, és mosolyogva átölelte a vállam.-Jajj Chloe...-nyomott egy puszit a fejemre -Ilyenek miatt nem kell aggódj!
A szívem melegség járta át, ahogy beitta Max szavait. Irtó jól esett, hogy ezt mondja, és már nem is éreztem annyira szerencsétlennek magam.
A fejem a vállára hajtottam, becsuktam a szemem, és úgy éreztem ez fényévekkel jobb, mint egy zsúfolt étteremben ülni és a villával a spagettiben túrkálva kínosan keresni valami feldobható témát.
-Figyelj, megmondom mi legyen-szólalt meg a fiú nagysokára.
Felemeltem a fejem, és figyeltem.
-Vegyél fel valami kényelmeset, és akkor változnak a terveink. Gondolom, te se nagyon akarsz már beülni sehová-nézett rám kérdőn, mire nemet intettem.
-Akkor hová megyünk?-fogott el a kíváncsiság.
-Majd meglátod-mosolygott, majd felállt -Most hagylak öltözni. De mostmár kicsit gyorsabb legyél, oké?-kacsintott.
Bólintottam, és Max kiment a szobából. A telefonom után nyúltam, és elkezdtem bepötyögni az üzenetet.
"Igazad volt, Lou. Köszi!"
A nap már lement a horizontról, és az utcai lámpák kezdtek lassan ébredezni. Tisztán érződött a kései tavasz illata, ahogy egy nagy levegőt vettem. A betonon halkan puffogott a tornacipőm, amint haladtunk. Oldalra néztem a fiúra, s a szívem tele volt örömteli kíváncsisággal. Vajon hová megyünk?-zakatolt a fejemben, de valahányszor valami lehetőséget felvetettem, Max csak mosolygott, és megrázta a fejét.
-Csak annyit mondj, hogy a szálloda területén belül vagy nem!-kérleltem, mert már tényleg megölt a kíváncsiság.
-Majd megtudod-válaszolt. Szerintem már csak azért csinálta, hogy húzzon vele, ami, valljuk be, sikerült.
-Na de... légyszi! Csak ennyit!-ragadtam meg a karját, és megtorpantam. -Addig nem megyek tovább, amíg erre nem válaszolsz!
-Kíváncsibb vagy annál, hogy ne gyere tovább-vigyorgott rám, majd tovább indult. Egy pillanat gondolkodás után sietősre kapcsoltam, hogy beérjem.
-Igazad van-nevettem fel -De addig beszélhetnénk valami másról, hogy ne ezen járjon folyton az agyam.
-Oké -mondta, majd rám nézett.
-Na jó, semmi ötletem, miről beszéljünk-vontam meg a vállam. A múltkor olyan spontán jött minden, hogy egy percre sem maradtunk némán, vagy ha igen, az se volt kínos. Talán, mert az nem egy randi volt...
-A lányok ebben sokkal jobbak, úgy hallottam-tárta szét a karját.
Éppen valami frappáns visszavágáson törtem a fejem, mikor Max megszólalt.
-Tudod mit? Játsszunk olyat, hogy felváltva kérdezünk valamit, bármit, és a másiknak őszintén kell válaszolnia.
Gyorsan gondolkodni kezdtem, milyen kérdést nem hallanék szívesen. Hirtelen egy sem jutott eszembe, úgyhogy bólintottam egyet.
-Hölgyeké az elsőbbség!-mosolygott-Kérdezz!
-Csak adj egy percet!-húztam össze a szemöldököm.
Mi lehet érdekes, meglepő a fiúval kapcsolatban. Már kinőttem a "kibe vagy szerelmes?" szintet úgyhogy komolyan elgondolkodtam.
-Miért dolgozol a szállodának?-kérdeztem. Hát nem a legjobb választás volt, de gondoltam, lesz még néhány forduló.
-Egyszerű. Szeretek teniszezni, és itt találtam állást a legközelebb. Aztán, mint tudod be is költöztem a szálloda területére.
-Ennél valami kalandosabb sztorira gondoltam...-húztam el a szám.
-Például?-nevetett fel.
-Hoppá!-derült fel az arcom, majd kuncogni kezdtem a saját, még ki sem mondott poénomon. Igen, ez megesik velem, és általában hülyének néznek miatta... -Elhasználtad a kérdésed!-húztam a számat diadalittas mosolyra, mire a fiú a homlokára csapott.
-Nagyon vicces-mondta unottan.
-Nem vicc, komolyan beszélek!-vihorásztam.
-Rendben drága, akkor válaszolnál is?-fordította ellenem a saját taktikám -Részletes sztorit kérek!
-Na jó, akkor most megcsillogtatom írói tehetségem-nevettem.
-Várom már...
-Szóval... szerintem egy milliomos fia vagy, és azért vagy itt mert...-elgondolkodtam, mert még nem állt össze a fejemben a sztori -apád megharagudott rád, mert egy elkényeztetett és beképzelt kis ficsúr voltál-itt a fiú érdeklődve felhúzta a szemöldökét, és láttam, nehezen tartja a nevetést. Folytattam.
-Úgy döntött, hogy elküld valahová, hogy megtanuld tisztelni az életet, és visszább vegyél a nagy arcodból -a végét már én sem bírtam ki nevetés nélkül.
-Ha ez lenne, el nem mondanám-vigyorgott a fiú.
-Miért? Rontaná a cuki teniszes fiú imidzsed?
-Jaja, nem szabad kiesnem a szerepből-mosolygott rám féloldalasan. A szemeiben csillogott a holdfény, amitől tényleg elég aranyosan nézett ki.
-Ennyit tudtam összehozni...-tártam szét a karom.
-Kreatív volt, az biztos-mondta, és lefordult az útról, amin haladtunk.
Beszélgetés közben nem is figyeltem, csak hagytam, hogy vezessen. Az egyforma házakból kivettem, hogy még a szálloda területén belül vagyunk, de túl sötét volt, hogy megállapítsam, hol.
-Hová megyünk?-kérdeztem, de válaszul csak egy mosolyt kaptam.
Egy kisebb mellékutcán sétáltunk, és feltűnt, hogy az utcai lámpák egyre távolabb helyezkednek el egymástól, ezáltal egyre sötétebb lett. Kezdtem sokkal izgatottabb lenni. Rájöttem, hogy nekem az ilyen izgalmas éjszakai osonások, meglepik mind kimaradtak a kamaszkoromból, amikor az ilyeneket meg kellene élni. Sose szöktem ki éjszaka a házból, nem volt kiért. És nem is lett volna izgalmas, mert apa, ha nem talál az ágyamban, akkor maximum leordít, mikor legközelebb találkozunk. Rá kellett ébrednem, hogy unalmas tinédzser korom volt. Igaz, sokan irigyeltek a pénz, és hírnév miatt, de ha sorsot cseréltünk volna, valószínűleg én lettem volna a boldogabb. Fele annyi ruhával és pénzzel, de kettővel több szerető szülővel, és normális emberi kapcsolattal. A külvilág számára csak egy átlagos, láthatatlan, de boldog lány lettem volna.
Szótlanul haladtunk, én a gondolataimba merülve kissé el is szomorodtam. Max mintha megérezte volna, egyszer csak átkarolta a vállam, és egy biztató mosolyt küldött felém.
-Mindjárt ott vagyunk-mondta, mire feleszméltem, és gyorsan körbenéztem.
Minden sötét volt, nem igazán tudtam kivenni, hogy amit látok, az egy bokor vagy szemétkupac, és azt sem tudtam megállapítani, vajon jártam-e már itt ezelőtt.
Egyszer csak egy meredek lépcsősor előtt találtuk magunkat, és akkor feleszméltem, hol vagyunk.
...Volt egy pasas, akinek itt állt a háza, mikor ezt az óriás birodalmat elkezdték építeni. A háza igazából nem egy szimpla ház volt, hanem egy hatalmas luxusvilla, amiben azt beszélik, egyes egyedül élt, és soha senkit nem hívott meg. Ez a villa egy elég magas mesterséges dombra lett építve, amit valószínűleg szintén az öreg építtetett. Szinte biztos, hogy valami iszonyatosan gazdag ember volt, de titkok övezték, így szinte semmit nem tudtunk meg róla. Apa úgy tervezte, ide költözünk majd mi, és így nem csak jelképesen, de szó szerint is állandóan szemmel tarthatná a birodalmát. Mindent elrendezett, szerzett a férfinak egy sokkal többet érő villát egész közel, és még rá is fizetett volna, de a pasas nem fogadta el az ajánlatot. Ígyhát változtak a tervek, az egész térképet átalakították, így az öreg villája mintegy belógott a szálloda alaprajzába, akár egy bástya.
Nem sokkal a munkálatok elkészülte előtt meghalt a férfi, és a házat a gyerekeire hagyta azzal a feltétellel, hogy nem adhatják el Dan Riversnek. Azóta üresen áll a villa az új gazdájára várva...
-Nem, még nem egészen-mosolygott, majd maga elé engedett.
-Persze! Van ott valami, amit szeretném, ha látnál-mosolygott titokzatosan. Bólintottam, majd elindultam felfelé a lépcsőn.
Egy örökkévalóságnak tűnt megbirkózni a rengeteg lépcsőfokkal, főleg, hogy a gyomrom égett a kíváncsiságtól. Felérve egy kapuval találtam szembe magam. Éppen azt vizsgáltam, hogy lenne célszerű átmászni, mikor Max mellém lépett.
-Azt hiszed segítségre szorulok?-vigyirodtam el, majd közelebb léptem a kapuhoz, és megfogtam két rácsot.-Csak figyelj!-fordultam hátra, mire a fiú elmosolyodott.
Egy-kettőt rugóztam , majd elrugaszkodtam, és a masszív postaláda tetejére támasztva a tornacipős lábam, feljebbi fogodzó után nyúltam. A jobb lábamat a kapu oldalánál álló oszlopnak feszítettem, és a balt a hátam mögött átlendítettem a kapu teteje felett. Kissé előrehajolva átfogtam egy másik rácsra, majd a jobb lábam is átlendítve egyszerűen lecsúsztam a rácson. Egy tompa puffanással értem földet a túloldalon, majd azzal a lendülettel fordultam is meg, hogy fölényesen rávigyoroghassak a srácra.
-El sem hiszem, hogy majdnem buktál tesiből!-nevetett.
-Pedig de-mondtam. Az igazság az, hogy elég sok fémrúddal volt már dolgom a NeonLights-ban.
Max is nekirugaszkodott, majd átmászott. Nem technikázott, mint én, karizomból felhúzta magát.
Ahogy átért mosolyogva karolt belém, és kezdett el vezetni. Sietve körbenéztem. Igaz sötét volt, de mégis lenyűgözött, amit láttam. Kis kerti úton haladtunk, mellettünk pálmafák szegélyezték az utat, és ugyan kicsit távolabb, de már látni lehetett a villa teraszát, és a hatalmas úszómedencét, aminek a partján-ki tudja miért- de ott állt néhány napozószék. Ahogy így elnéztem, szívesen laktam volna itt, már megértettem apa döntését, pedig még a legjobb hátravolt.
-Gyere-húzott tovább Max, mikor kicsit lassítottam a lépteimen a medence széléhez érve.
-Azt hittem, ide jöttünk-nevettem. Ha izgatott vagyok, hajlamos vagyok sokat nevetni. Most se tudtam abbahagyni, a szám folyton mosolyra volt húzva, és egyszerűen csak annyira jó és izgalmas volt az egész, hogy a vállam rázkódott a nevetéstől.
-Már nincs sok hátra.
Bizakodva lépkedtem, a fejemben a hátralévő néhány másodpercben is azt találgatva, vajon mi lehet az úticélunk. Nem kellett sokat törnöm a fejem, Max szavai kizökkentettek a gondolataim közül.
-Ide jöttünk-mondta, én pedig gyorsan kaptam fel a fejem. Előremutató ujját követve két pálmafát pillantottam meg, közöttük egy kifeszített függőággyal.
-Azért jöttünk fel, hogy megmutass egy függőágyat?-kérdeztem. Igazából nem voltam csalódott, egyszerűen imádtam a helyet, és a függőágyat is, csak húztam az agyát. Ha valaki megkérdezte volna tegnap, milyen az álomrandim, nem tudtam volna felelni, de azt kell mondjam, most már tudnék.
-Csak menj oda, és meglátod-mosolygott titokzatosan, mire én megszaporáztam a lépteim, és a fiútól elszakadva előre siettem.
Ahogy megkerültem az egyik fát, és előreléptem, elakadt a lélegzetem. A domb szélére értem, és az egész szálloda a lábaim előtt hevert. A házak fényes ablakai az égen ragyogó csillagokban tükröződtek vissza. A csillogó fények játszottak a szememmel a sötét éjszakában. A távolban apró sürgölődő fénypontok jelezték Los Angelest, ezzel kontrasztot állítva az itteni nyugalommal. Éreztem, hogy egy nagy sóhajjal a tüdőmbe áramlik a tiszta levegő, amit olyan régen lélegezhettem be. Az egész együtt egyszerűen csodálatos volt, annyira, hogy a kellemesen meleg levegő ellenére a karom libabőrözni kezdett.
Max kezét éreztem a vállamon, mire felnéztem.
-Na hogy tetszik?-kérdezte.
A válszomat fontolgatva néztem mégegyszer gyorsan körbe, majd ismét a fiúhoz fordultam.
-Nem tudom, mit mondjak... Nem találok szavakat-mondtam, majd hátralépve belültem a függőágyba.
-Gondoltam, hogy tetszeni fog-ült le mellém a fiú mosolyogva.
-Tetszeni? Imádom! Egyszerűen... ahhh...-nem tudtam magam kifejezni, csak vigyorogtam, mint egy idióta.
-Akkor nem is tudom, ezt meg merjem-e mutatni...-vakarta meg a tarkóját.
-Mit? Még van valami?-a szemöldököm felszaladt. Az agyam azon kattogott, mi teheti ezt az egészet még szebbé.
-Csak ha szeretnéd....-kezdte, de nem is hagytam, hogy végig mondja.
-Mutasd!
-Oké-bólintott, majd felállt mellőlem, és az egyik pálmafa törzséhez lépett. Kíváncsian figyeltem, ahogy valamit kitapogat, és egyszer csak az egész fa kifényesedik. A szám szó szerint tátva maradt a csodálkozástól, ahogy szemügyre vettem a felfutó fényt. Nem volt igazi a fa, de nagyon annak tűnt először nem mondtam volna meg, hogy nem az. A törzsén körbe-körbe sárga fény futott végig, még a levelein az erezet zöld fénnyel ragyogott.
Max féloldalas mosolyt villantott, majd a másik fához lépve ugyanúgy felkapcsolta a világítást. Mikor végzett, leült mellém.
-Jó mi?
Csak bólintottam, majd szorosan megöleltem a fiút. Az arcom a pulcsijába fúrva eszembe jutott valami, amit meg akartam tőle kérdezni már korábban, de úgy éreztem, ennél alkalmasabb pillanat nem is lehetne rá.
-Max...
-Igen?-tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
-Tudod, végzős vagyok, és a sulink minden évben rendez egy bált a végzősöknek...
A fiú bólintott, majd folytattam.
-Eljönnél velem?...
