2015. december 24., csütörtök

51. Inside

Sziasztok,
December 24. -e van, minden normális embernek karácsony, szenteste, de nekünk directionereknek mást is jelent. LOUIS WILLIAM TOMLINSON SZÜLETÉSNAPJA!! 24 évvel ezelőtt ezen a napon született meg a világ egyik legcsodálatosabb sráca. Nehéz elhinni, hogy már 24 éves, hiszen még mindig olyan, mint egy cuki kisgyerek!!
Az ő szemszögéből hoztunk ma nektek részt, ami reméljük tetszeni fog!
Boldog Karácsonyt Mindenkinek , és persze a Legboldogabb Születésnapot Louis drágának! <3



Képtalálat a következőre: „louis tomlinson marvel shirt”



~Louis Tomlinson szemszöge~

Eleanor aggódott. Főleg miután egy darabot sem ettem a csomag gumicukorból, amit felbontottunk.
-Mi van veled Louis?-tette a kezét a combomra. Éreztem, ahogy puha érintése nyomán melegség árad szét a testemben.
-Semmi -feleltem vállat vonva -Csak gondolkodom.
-Min?-mosolyodott el halványan.
-Hogy mennyire vagyok szemétláda... Mármint mennyire vagyunk.
-Most miért?-kérdezte, és ujjait végigfuttatta a hajamban. 
-Még mindig Chloe miatt -kicsit rosszul éreztem magam, hogy egy másik lányon gondolkodom, mikor a barátnőmmel vagyok, de szerencsére ő is tudta, hogy nincs oka féltékenynek lenni.
-Lou, te igazán nem tehetsz semmiről!
-Ugyanúgy benne voltam, mint a többiek.
-És ők is azt tették, ami a legjobbnak tűnt. Én is ezt tettem volna!
-Mindegy...-vontam meg a vállam, és magamhoz öleltem a barátnőm.

Egyikünk sem tudta még rendbe szedni magát, pedig lassan közeledett a nyár vége, és vissza kellett lassan térni a mindennapokba. Ugyan nem döntöttünk még róla, hogy mikor hagyjuk el a szállodát, egyre csak kaptuk a felhívásokat interjúkra fellépésekre, mindenféle rendezvényre. Hezitáltunk az összessel kapcsolatban, de persze tudtuk, hogy nem húzhatjuk örökre. Nem nagyon jártunk össze a bandával. Egy házban laktunk, de olyan volt, mint ha ott sem lennének a többiek. Harryt hetekig csak vécére menet, vagy kajálás közben láttam. Nem, ő biztosan nem volt jól. Saját maga árnyéka lett, és úgy látszott, semmi nem érdekli többé.
Már éppen egy hete volt, hogy egyáltalán nem láttam a göndört, mikor írt egy üzenetet a régen nem használt csoport chatbe. Egy házban voltunk az ötből hárman, de ő nem volt képes kijönni a szobájából, hogy szóljon, csak kiírta csoportba. 
"Srácok, elfogadtam az egyik interjút. Július 28. "
Ideges lettem. Attól még, hogy nehéz időszakon megy át, nem kellene azt hinnie, neki mindent lehet.
Gyorsan gépelni kezdtem.
"Harry talán ha feltoltad volna a depis segged, hogy megbeszéljük, ahelyett, hogy eldöntöd helyettünk..."
Egy pillanatnyi hezitálás után elküldtem. Ő rögtön írni kezdett, de közben Niall is feljött a csoportba.
"Mi a szar Hazz?" írta szinte egy időben, ahogy a göndör is végzett a válasszal.
"Nem egyedül döntöttem. Mindenek előtt a managerünk is ezt akarta. Ja és kösz Louis, nagyra értékelem a megértésed!"
A végére még odabiggyesztett egy integetős hangulatjelet. Szóval most én vagyok a rossz? Tudod mit, Harry? All the fucking love , gondoltam, majd a telefonom ledobtam az ágyra, és a fiú szobája felé vettem az irányt.
-Harry!-kopogtam az ajtaján. Válasz nem érkezett, csak egy halk sóhajtás a túloldalról.
-Harry, bemegyek, úgyhogy remélem fel vagy öltözve! -mondtam néhány perc kopogás után. Erre sem felelt, úgyhogy csak lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.
Hazza az ágy mellett ült a földön a telefonját nyomkodva. Érkezésemre felnézett, de még mindig nem szólt semmit.
-Figyelj, haver -kezdett felmenni bennem a pumpa, amiért nem vett rólam tudomást -szedd már össze magad! Ne viselkedj úgy, mint egy tízéves, akinek elvették a játékait. Basszameg, felnőtt vagy! -már szinte kiabáltam, mikor a göndör úgy döntött,hogy méltóztatik megszólalni.
-Menj ki! -mondta egyszerűen, kimérten.
-Mi?! -néztem rá értetlenül.
-Csak arra kértelek, hagyd el a szobám -ismételte meg a kérését azon az idegesítő nyugodt hangján, amit csak akkor vesz elő, mikor valami nagyon nincs rendben.
-Komolyan ennyit mondasz? -szaladt fel a szemöldököm.
-Nincs miről beszélnünk -mondta hidegen, már rám se nézett, minden figyelmét a telefonjának szentelte. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki egy valóságshowba került, és a következő jelenetben kellene kiakadva elviharzania. Nagyon haragudtam Harryre, mert egyikünk sem érdemelte meg, hogy teljesen leszarja, mi van velünk, és aztán üzenetben közölje, hogy döntött helyettünk. De mégis úgy döntöttem, összeszedem magam, és próbálok éretten viselkedni. Legalább egy közülünk legyen felnőtt.
-Oké -ültem le mellé a földre -Akkor nem beszélünk, csak leülök ide.
-Arra kértelek, hagyj!
-Én meg arra, hogy viselkedj kevésbé gyerekesen. 1-1 -villantottam rá egy apró mosolyt.
-Rendben, mit akarsz?-nézett rám, és a telefont idegesen félredobta.
-Harry, mind tudjuk, hogy te nem ilyen vagy. Nem ülsz napokat egy szobában egy lány miatt.
-De úgy látszik mégis ilyen vagyok -vont vállat.
-Így akarod élni az életed? -néztem rá, és a fantáziám kezdett egyre jobban szárnyalni -Képzeld csak el : Harry Styles, a remete. Nagy újságok címlapján -Harry apró kuncogásba kezdett, én pedig folytattam. Elváltoztattam a hangom, mintha egy hírbemondó lennék  -A híres bandatag, 2014 nyarán úgy döntött, hogy végleg kikerül a reflektorfényből, és remete életet kezd a Los Angeles-i Rivers' szállodájában. Már egy hónapja nem hagyta el a szobáját, és ő ugyan nem nyilatkozott nekünk, de közeli ismerősei szerint nem is tervezi egy jó ideig.
Harry nem bírta tovább, nevetni kezdett, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Játékosan meglökte a vállam, mire elhallgattam.
-Kösz, haver -mondta halkan.
Egy ideig csend lett ezután. Csak ültünk a földön, mindketten a gondolatainkba merülve. Végül Harry törte meg a csendet.
-Louis, szerinted mit kellene tennem? -kérdezte.
-Szerintem, először is megfésülködni, mert a hajad úgy néz ki, mint egy szénaboglya -kuncogtam -aztán felöltözni normálisan, nem melegítőbe. -röhögve lenézett a melegítőcuccaira -Aztán pedig dönteni.
-Miről?
-Vagy feladod Chloet, és akkor tényleg hagyod a francba, nem pedig ülsz, és róla gondolkodsz, vagy pedig nem adod fel, akkor viszont harcolsz érte, és nem hagyod, hogy még egyszer ekkora lehetőséget elcsessz.
-Wow -csak ennyit tudott először mondani.
-Na? Melyiket választod?
-Nem tudom. Az a baj, hogy nem tudom, mit akarok.
-Hogyhogy nem? Akarsz vele lenni, vagy sem?
-Persze, hogy akarok...-sóhajtott - de ő nem akar velem.
-Oké... és szerinted a díjak akarták, hogy megnyerjük őket? Mégis megtettük.
-Azért Chloe nem egy díj.
-De ha nagyon akarod, és keményen dolgozod érte, talán megnyered -ez egy kicsit túl komolyan hangzott, úgyhogy gyorsan hozzátettem -Ha jobban belegondolsz, kicsit hasonlít egy díjra, nem? Olyan szép meg csillogós -röhögtem, mire Harry fejbe vágott egy párnával, de ettől mindketten csak jobban nevettünk. Hátradőltem a röhögéstől, Hazza pedig egy másik párnát dobott a fejemre.
-Fogd be, Louis! -röhögött.
-Miért, nem akarsz egy arany barátnőt?-vihogtam a párna alól. -Mondjuk, szex közben kellemetlenül hideg lehet.
-Fejezd be, Louis! Esküszöm kinyírlak! -fenyegetett, de ahelyett, hogy megpróbált volna megölni, csak ismét rám sózott egyet a párnával.

Így tehát mind összeszedtük magunkat, hogy a tévés szereplésen a lehető legjobb formánkat hozzuk. Eleinte mindenki neheztelt Harryre, de később megbékéltek, ahogy látták, nem gubbaszt tovább sértődötten.
Izgatottak voltunk mind, hiszen ez volt az első tévés fellépésünk egy jó ideje. Végül jobban sikerült, mint számítottuk. Csak egy kínos pillanat volt, mikor Harry azt a kérdést kapta, hogy "Na, és mi a helyzet a csajokkal? " Egy pillanatra tényleg megfagyott a levegő köztünk, mindenki összeszorított fogakkal várta, hogy Hazza mit felel. Végül csak ennyit mondott: "Van valaki, de egyelőre nem szeretnék semmit mondani, mert annyira nem biztos semmi."
Szerintem jó kibúvó volt, de ezt persze a nézők döntik el.
Visszafelé a kocsiban jó volt a hangulat, mindenki viccelődött, és Niall pezsgőt bontott, mondva, hogy ezt meg kell ünnepelnünk. 
-Az újabb túlélt adásra! - emelte a poharát Liam, és mind koccintottunk. Tényleg jó érzés volt " visszatérni".

A sikertől felbuzdulva elvállaltunk egy szabadtéri fellépést augusztus másodikára. Összességében az sem volt gáz, igaz az egész közepén leállt a mikrofonom, és mindenkinek csak akkor tűnt fel, mikor a szólóm jött volna. Én énekeltem tovább, de ugye azért az erősítés hangját nem tudom túlkiabálni. Lefagyott a levegő, de az egyik első sorban álló lány gyorsan bekapcsolódott, így hamar az egész közönség velem énekelt. Szerencsére a mellettem álló Liamnek vágott az agya, és odadobta a mikijét, úgyhogy a versszak második felét már rendesen el tudtam énekelni. A lány az első sorban elsírta magát, úgyhogy a szám után sietve leguggoltam, és felé nyújtottam a zsebemből túrt zsepit. Nagy élmény volt. Nekem is, nem csak neki.
A koncert után mentünk ünnepelni. Őszinte leszek, ez a nyár leginkább a pihenésről szólt eddig, úgyhogy nem ártott egy kis buli végre. Niallel voltam az este nagy részében, táncoltunk, ittunk, baromkodtunk. Sok haverral találkoztunk jó ideje először, úgyhogy elég jó volt a hangulat.
Éjfél körül lehetett, mikor először leültem, hogy kicsit kifújjam magam. Harry mellettem ült, és a telefonját nyomkodta. Egész este el sem mozdult onnan.
-Mit csinálsz? -löktem oldalba.
-Chatelek -felelt röviden, és ujjai gyorsan jártak az érintőképernyőn.
-Kivel?
-Ariana. Chloeról van szó. Azt mondta, esküvőszervezésbe kezdett.
-Nahát... Máris többre viszi, mint mi -mosolyogtam.
Harry vállat vont, majd ledöntötte az előtte lévő italt.
Nem gondoltam volna, hogy ennek a beszélgetésnek valaha is lesz még jelentősége, de nagyot tévedtem.

Egy hét múlva Liammel és Soph-al tévéztünk, mikor Harry elénk állt, és kijelentette, hogy esküvőre megyünk.
-Mármint most? -nézett rá Liam.
-Nem, jövőhéten -mondta, és már ment is volna tovább, de észbekaptam, és gyorsan utánaszóltam.
-Csak nem Chloe esküvője? -a göndör megpördült.
-Mi van? -nevetett Sophia.
-Hát, hamar túl van rajtad...-dünnyögte Liam, mire egy szúrós nézést kapott válaszul.
-Chloe szervezi, nem ő házasodik.
-És meghívott? -kérdezte Soph.
-Az nem számít...-mondta a göndör, és elszántság csillogott a szemében. Szóval hívatlanul be akar sétálni valaki esküvőjére. Ebből nem sok jó fog kisülni, gondoltam, de inkább nem szóltam semmit, nem akartam letörni.
Csak vállat vontunk, és visszafordultunk a tévé felé, Harry pedig elsétált. Nagyon tervezgetett valamit. Ezután minden nap figyelmeztetett minket, hogy el kell mennünk. Az esküvő reggelén mindenkinek egyesével benyitott a szobájába, hogy keljen fel, mert ma van a nagy nap. Persze nekem eszem ágában sem volt felkelni, minek erőltessem magam, ha csak délutánra megyünk? Harryben  viszont túltengett az energia, átvette az edzőcuccát, és elment kocogni. Már én is a kávém mellett ébredeztem, mire visszajött csurom vizesen lihegve. De még mindig ugrált.
Gyorsan be is foglalta a földszinti tusolók egyikét, a másikba pedig mindig a lányok mentek, így inkább az emeletibe indultam. Már majdnem dél volt, de komótosan vetkőztem, és álltam be a vízsugár alá. Volt időm gondolkodni. Persze tele voltam kételyekkel, de jó volt látni, hogy Harry mennyire derűsen látja a dolgokat, valahogy ez reményt adott nekem is.
De mégis féltem, mi lesz, ha Chloe csak az arcunkba nevet, és elküld a francba. Igen, ez elég valószínűnek tűnt. Valószínűbbnek, mint, hogy a nyakunkba borul, és bevallja, hogy tévedett.
Lehet, hogy ezt az egészet Harrynek kellene csinálnia, végül is az ő barátnője volt. Igaz, Zaynnek meg az unokatesója, de hogy mi, többiek miért kellünk, abban nem voltam biztos. Mondjuk nyilván Niall is megbántotta, hiszen ő volt, aki először belement a szerződésbe. Aztán ott volt Liam is, aki ha nem lenne, Chloe még két éve elment volna, és sose ismerjük meg.
Elzártam a vizet, és megálltam. Csak néztem magam elé. Hol jövök én a képbe? -kérdeztem magamtól, miközben a víz csurgott le rajtam csiklandozva a hátam. Van egyáltalán közöm ehhez a lányhoz?
És akkor eszembe jutott a délután, mikor Chloeval megnyertünk a táncot az x boxon, és aztán a lánnyal a hátamon rohangáltam körbe a szobában. Eszembe jutott, mikor Eleanornak balesete volt, és ő ült mellettem a taxiban a kórház felé menet.
Barátok voltunk. És mindez csak úgy eltűnt, mint amikor egy léggömb kidurran, egy nagy pukkanással, és hatalmas csendet hagy maga után.
Kiléptem a tusolóból, és magamra csavartam a törülközőm. Elfelejtettem borotvát hozni, úgyhogy Liam ott hagyott borotváját vettem a kezembe. Így jár, aki nem figyel a cuccaira, Payno.
Gyorsan végeztem a fogmosással is, és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Eleanor már elment, az unokatesójával mentek várost nézni. A ruhásszekrényem elé léptem. Esküvő lesz, az biztos öltönyt jelent. Előkaptam az egyetlen öltönyt, ami velem volt itt, és magamra húztam. Ez simán ment, de mikor oda jutottam, hogy fel akartam kötni a nyakkendőt, elakadtam. Hogy is kell az ilyet? Forgolódtam a tükör előtt. Felhajtottam az ing gallérját, és próbáltam visszaemlékezni az utolsó alkalomra, mikor nyakkendőt viseltem. Aztán eszembe jutott, hogy akkor itt volt El, és megcsinálta helyettem.
Bosszankodva kötöttem egy csomót rá, majd leügettem a lépcsőn, remélve, hogy valaki odalent meg tudja majd csinálni. Mikor megláttam a többieket, megtorpantam a lépcső alján.
-Louis? -húzta fel Harry a szemöldökét. Ő mondanom sem kell, nem öltönyben volt. Az egyik színes ingje volt rajta, természetesen hasig legombolva. Alul pedig egy sima fekete csőgatyát viselt.
-Te meg hova készülsz, haver? -nevetett a mellette álló Zayn.
-Esküvőre..? -néztem végig az ő ruháin is. Egy fekete ing volt rajta egy farmerral. Mindenki lazára vette?
-Louis, nem megyünk be az esküvőre, csak hátra, ahol a fellépők vannak, meg ilyenek -tájékoztatott Harry.
-Jókor szólsz -bosszankodva téptem le a nyakkendőt a nyakamból, és dobtam rá a kanapéra.
Ekkor sétált be Niall, akin egy rövidnadrág volt a Crazy Mofos pólójával. Ő is nevetve nézett végig az öltönyömön.
-Meg ne szólalj! -emeltem fel az ujjam, mire a szőke csak még jobban röhögött.
Nem kellett sok, hogy Liam is elkészüljön. Még ő vette leghivatalosabbra a figurát. Egy vasalt, kockás ingben volt, és fekete nadrágban. Duzzogva vonultam fel, és vettem át a cuccom egy Adidas pólóra, és egy kopott csőgatyára.

(...)

És mindezek után ott állt előttünk Chloe, és azt mondta, hogy nem vagyunk az alkalomhoz öltözve. Kicsit bosszantó volt. Ariana meg mellette vihogott. Finoman kitessékeltek minket a szobából, és mikor mind kint voltunk, az ajtó nagyot csapódott utánunk.
-Na ezt elbasztuk -fogta Zayn a fejét.
-Srácok, én mondtam, hogy öltönyben kellett volna jönni! -mondtam, de válaszul csak néhány gyilkos pillantást kaptam.


2015. december 20., vasárnap

50. Let's talk!




Éééééés... Meg hoztuk a várva várt részt! Nagy volt a kihagyás, tudjuk és nagyon sajnáljuk! Azonban végre sikerült megírni, és talán kicsit össze is kaptuk magunkat. Sokat haladtunk a történetben, szinte az egész nyarat átöleli és reméljük tetszeni fog mindenkinek. 
Nagyon nagyon nagyon hálásak vagyunk a kommenteknek, valamint a rendszeres olvasóknak. A szünet alatt rengeteget látogattátok a blogot és hihetetlenül jó érzés volt látni hogy, várjátok a folytatást. Éppen ezért igyekeztünk minnél jobb részt összehozni, reméljük sikerült is... de ezt döntsétek el ti!;)
Egyszóval, imádunk titeket és köszönjük, hogy meg vártátok amíg ismét erőre kapunk. Jó olvasást!:)<3

U.i.: Louis szülinapja is közeleg, nem felejtettük ám el! ;P


Kicsivel több, mint egy hét telt el azóta mióta összefutottam a fiúkkal a stúdió előtt. Azóta nem beszéltünk. Ők nem kerestek én pedig igyekeztem elkerülni őket. Párszor természetesen, rosszul számoltam ki a dolgokat, és találkoztunk, de olyankor még mielőtt akármit is mondhattak volna, én elslisszoltam. A napjaim annyiból álltak, hogy jelenést tettem a városban, mikor miért, majd este végignéztem a cikkeket amiben szerepeltem. A vastag alapozó réteg és a kicsit füstös szemek a mindennapjaimhoz kezdtek tartozni, és nem azért, mert lázadóvá váltam, hanem mert valami el kellett takarja a kialvatlanságomat, és az érzelmeim egy részét. Órákon keresztül készülődtem, mielőtt kiugrottam volna egy fél órácskára a városba, hiszen biztosra vehettem, hogy a fotósok azonnal megtalálnak majd. És igazam is volt, minden nap legalább hat cikkben voltam főszereplő, és még körülbelül ötben megemlítettek. Nem is tudtam miért figyelik annyira minden lépésem, talán valami érzelmi kitörésre számítottak miközben kifizettem a tejet, vagy hasonló, de egyértelműen nem én voltam az emberük. Azonban sikerült ezekből a pletykára éhes lapokból is hasznot húznom, bármi kifogásolni valót említett egy cikk, másnap különösen figyeltem, hogy azt a hibám is elrejtsem... És meg lett a gyümölcse, eljutottam oda, hogy egy rossz szót sem tudtak írni rólam, egyetlen egy portálon sem. És ez volt a cél.
A házban csak tengtem-lengtem, nem találtam a helyem, unatkoztam. Nevetséges, de még a házifeladatok is hiányozni kezdtek, akkor legalább volt valami amit meg kellett csináljak. Eldöntöttem, hogy nem megyek főiskolára, bár mindenhova felvettek volna, ahova beadtam a jelentkezésemet, de úgy éreztem csak idő pazarlás lenne. Apámnak volt pénze, tele voltam kiváló kapcsolatokkal minden területen, úgyhogy hiba lett volna elfecsérelni ezt a lehetőséget. Be akartam indítani a saját vállalkozásomat, kihasználva azt, hogy az emberek ismernek, ezáltal pedig keresettebb lehet bármi amit létre hozok. Úgyhogy, amikor épp nem a várost jártam, vagy segítettem otthon, azon rágódtam mit is kezdhetnék magammal. Csak egy alap ötletre volt szükségem, onnan minden ment volna mint a karika csapás.
A lelki állapotom nem javult, gyakrabban sírtam mint általában, ingerlékenyebb voltam, és néha csak úgy egyszerűen utáltam mindent, de kezdtem hozzá szokni. Az alap hangulatomban mindig volt valami nyomasztó, amikor épp nem csináltam semmit, akkor pedig kifejezetten lehangoló volt az élethez való hozzáállásom. Tudtam, hogy ez nem jó, de valahogy nem éreztem magam elég érősnek ahhoz, hogy talpra álljak. Egyedül voltam, hiába lógtam sokat Melissával, nem rá volt szükségem és ezt ő is tudta. Csak túl makacs voltam, ahhoz hogy bevalljam hangosan. Pedig hiányoztak a fiúk, hogy a fenébe ne hiányoztak volna! Zavart a tény, miszerint nem kerestek, zavart, hogy nem tudom miért tették, de annyira nem, hogy megkérdezzem tőlük. Meg, ha oda is jöttek volna hozzám, nem hallgattam volna meg őket, úgyhogy lehet jobb volt ez így.

- Chloe, be kéne menj a stúdióba, minél hamarabb!- nyitott be nagyapa kopogás nélkül. Lehajtottam a laptopom, majd felkelve az ágyamról a szekrényemhez mentem. Nem is kérdeztem miért hívtak, hisz nem ez volt az első alkalom. Volt, hogy másik számokat énekeltettek velem, vagy megkérdezték nem akarok-e még többet írni, de én nem vagyok énekes. Azonban minden egyes alkalommal amikor újra éneklem a számomat, kicsit jobban leszek. Nagyon szeretek énekelni, mindig is szerettem és úgy tűnik, még most is meg tud nyugtatni.
 A ruháim előtt álltam, és fejben összetettem mit vehetnék fel. 
Egy barack színű ujjatlan ing mellett döntöttem végül, amit betűrtem egy sima farmer rövid nadrágba. Platformos bokacsízmába bújtattam a lábaim, majd magamra aggattam jónéhány kiegészítőt. A hajamat hagytam úgy ahogy volt, így természetes hullámok keretezték az arcom, kellemes kontrasztot adva a nagy szemeimmel. Egy fekete hátizsákba dobáltam be a szükséges dolgaim, majd lesiettem a lépcsőn. A legközelebbi kocsikulcsot felkapva köszöntem el, majd hagytam el a házat. A napszemüvegem azonnal a szememre csúsztattam és kiálltam a kocsival. Az utamat szokásosan tettem meg, a rádióból szóló slágereket énekeltem, majd a stúdió előtti parkolóban hagyva a kocsim, mosolyogva siettem be az épületbe. 
A recepción mosolyogva megköszöntem a kávét, ami ilyenkor mindig ott vár, majd a liftben megigazítottam a hajam. A még langyos kávém kortyolgatva mentem a szokásos teremhez, de érdekes módon zárva találtam. Összezavarodva kezdtem el nézelődni, hisz senki nem szólt, hogy máshol lennénk. Aztán észre vettem a cetlit az ajtóra ragasztva, ami azt írta, az 506-osba kéne menjek. Elnevettem magam a bénaságomon, hisz hamarabb is észre vehettem volna a papírlapot. Vissza mentem a lifthez, és Adele- Someone like you című számát hallgatva tettem meg a maradék emeleteket. 
~ Never mind, I'll find someone like you. I wish nothing but the best for you.~ halkan énekelgetve kerestem az 506-os szobát, de sehogy nem akart meglenni. Aztán a folyosó legvégén megláttam a kis számot, és magabiztosan megindultam felé. Hangok szűrődtek ki zárt ajtó mögül, de nem zavartattam magam, lenyomtam a kilincset és halál nyugodtan bementem. Végülis én ide voltam kiírva. 
Nem sokon múlt, hogy a kávém a földön landoljon, de szerencsére jó volt a reflexem és még időben elkaptam. Összezavarodtan néztem rá Benre, aki csak halványan mosolygott. Nem hittem el, hogy ide hivatott. Hisz kik lettek volna a teremben, ha nem a híres One Direction. Bár ők is épp annyira meglepődtek azon, hogy én léptem be a terembe, mint jómagam, és ezen én eléggé jól szórakoztam. 
Csend volt, senki nem szólt egy szót sem, mindenki engem nézett. Én pedig zavarban voltam. 
- Ben, beszélhetnénk?- köszörültem meg a torkom, majd a férfihez sétáltam. A cipőm hangosan kopogott a padlón, és most ebben a kínos csendben még erőteljesebbnek hallatszódott. - Nem beszélnétek egymással?!- fordultam ingerülten a fiúk felé, miután bármennyire is suttogtam, tisztán értettek mindent. Ennyi kellett, megszeppenten kezdtek el hadarni egymásnak, mire nekem egy győztes mosoly ült ki az arcomra, és végre normál hangerőn beszélhettem Bennel. 
- Mégis mi történik?- nem voltam mérges, inkább kétségbeesett, ugyanis éreztem ahogy a maszkom kezd vékonyodni, és féltem, hogy pár perc és végleg összetörik. 
- Jaj, ez egy vicces történet!- kezdett el idegesen nevetni, miközben a tarkóját vakarta.- Az úgy volt, hogy épp rólad és az új számodról beszéltem az étkezdében, amikor Tom, a fiúk menedzsere meghallotta és ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassa, vagyis, hogy a fiúkkal együtt hallgassa meg.- mesélte zavartan. Én pedig mérges lettem. Nem ismertem még ezt a Tomot, de hihetetlenül dühös lettem rá. Van egy dolog, amit úgy hívnak magánélet, egyszóval semmi joga ahhoz, hogy számonkérje rajtam ezt a számot. Nem véletlenül nem énekeltem el mindenkinek, hisz ez rólam és az érzéseimről szól. Ez nem egy vallomás, nem azért írtam, hogy majd meghallgatják és elsírják magukat, megbánva minden elkövettet hibát. Nem azért írtam, hogy majd valaki megtapsoljon a végén, azt mondva, hogy nagyon sajnálja ami történt. Azért írtam ezt a dalt, hogy kiadjam magamból a feszültséget, és csak és kizárólag azért jöttem el a stúdióba, hogy otthon ne ijedjenek meg a ténytől, miszerint túl sokat vagyok egyedül. Éreztem, ahogy paprika vörös lesz az arcom és nem sok kellett ahhoz, hogy robbanjak. Eszméletlen sok kritika ért az elmúlt héten, mind a médiától, mind a fiúk fanjaitól és természetesen az összes olyan embertől, akinek annyira nincs saját élete, hogy engem és a kinézetem kell szapulja napokig. De egyszer sem törtem össze miattuk, kijavítottam a hibáim és ugyanúgy mosolyogtam mindenkire. Viszont most, ha belekötnek a dalomba, félő, hogy nem bírnám ki érzelmek nélkül. Mert ha valaki kritizálja a dalom, az azt jelenti, hogy kritizálja az érzéseim, azt mondja ki vele, hogy rosszul reagálok, hogy rossz amit csinálok és, hogy nem így kéne érezzek. És nekem erre nincs szükségem. -Chloe, kérlek, csak egyszer énekeld el nekik és aztán végeztünk. A kedvemért!- nézett rám könyörgően én pedig nem tudtam mit tegyek. Óriási szemekkel pislogott rám, és azt mutatta, hogy ez neki nagyon fontos.- Kérlek!- suttogta. 
- Rendben!- hajtottam le a fejem. Miért nem tudok ellenállni a kiskutya szemeknek?! 
- Akkor mehet?- szólalt meg egy férfi  mögülem, gondolom ő volt Tom. Ben helyettem is bólintott, mire intett, hogy menjek be az üveg mögé. Egy gyilkos pillantást vetettem rá, és legalább három féle képpen öltem meg képzeletben, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozott, majd kíhúztam magam, és bementem a helyemre. Megfogadtam, hogy addig játszom a magabiztos lányt ameddig bírom. Utána pedig kitalálok valamit...vagy nem. 

Július 3.
Rég nem beszéltem a fiúkkal. Mindenki végzi a saját dolgát, és bár nagyon hiányoznak, nem nekem kell megtennem az első lépést. Túl büszke vagyok hozzá. 

Július 15.
Apa elmondott mindent. Mindent. Azt, hogy ő kényszerítette a fiúkat, hogy nekik semmi rossz szándékuk nem volt benne, és hogy Harry nem csak a szerződés miatt járt velem. Azt mondta nagyon sajnálja, és hogy nem tenne többet ilyet. Azt mondta megváltozott, hogy megbánt mindent amit eddig velem tett. Hiányzott neki anya, nem hitte el, hogy meghalt és azzal, hogy látott minket nap mint nap, csak erősödött a bűntudata. Hisz elhagyta a családját. De azt mondta meg akar változni, azt mondta, hogy ugyan már késő de szeretne egy igazi apa lenni. Pedig ezt sosem késő elkezdeni. És tényleg megváltozott... Most először nem csak üres szavak voltak. 
"- Chloe, könyörgöm neked, adj még egy esélyt. Egy utolsót, ígérem nem okozok csalódást...megint- hajnali egy óra volt, és mi az egyik szinte teljesen üres kávézónkban ültünk. Egy vacsoráról érkeztünk meg, percekkel ezelőtt. Egész este furcsán viselkedett, kedves volt, és most könnyes szemekkel nézett rám. Nem tudtam hihetek-e neki. 
- Miért épp most?!- néztem rá gyanakodva. Nem tudott válaszolni. Megvonta a vállát és esdeklően tekintett rám. Úgy tűnt nem megalázni akar, úgy tűnt komolyan gondolja.- Nem is tudod mennyit vártam erre a mondatra, amikor tizennégy voltam. De azóta eltelt jópár év és már nem akartam hallani.- remegő kezekkel töröltem le a könnyeim, majd engedtem, hogy az érzelmeim átszakítsák a gátjaimat és eluralkodjanak rajtam.- Nem voltál ott!- gúnyosan felnevettem. Pedig nem volt vicces, és az emlékek még mindig fájtak, vagyis inkább azok az üres helyek, ahol ezeknek az emlékeznek kellett volna lenniük. Méllyen a szemeibe néztem. Most jött el az az alkalom, hogy minden sérelmemet rázúdítom. És majd ha tudja mit érzek, eldöntheti mit akar csinálni -Nem voltál ott amikor először mentem iskolába! Nem voltál ott az első apák napján, és azután egyiken sem! Nem integettél a busz mellől, amikor elmentem kirándulni! Mindenkinek ott voltak a szülei, mindenkinek, csak nekem nem! Nem jöttél el a családi nyaralásokra, sosem tartottunk apa-lánya napot!- a szavak csak úgy ömlöttek belőlem,én pedig  minden egyes mondat után mérgesebb lettem- Nem ünnepelted velem a szülinapjaimat, nem voltál ott egy karácsonyon sem! Ném láttad az első balett előadásom, nem voltál ott amikor kihullott az első fogam! Nem voltál ott az első bálon, nem pusziltál meg, és nem néztél csúnyán a kísérőmre! Nem láttad az első barátomat, és nem szidtál le az első csókom után, mondva, hogy még túl fiatal vagyok! És amikor először összetörték a szívem, te nem vigasztaltál meg és nem ígérted meg, hogy megkeresed az illetőt és elbeszélgetsz vele!- idegesen letöröltem a könnyeim, de még nem végeztem!- Nem tudod mi volt a jelem az oviban, hogy melyik általánosba jártam, nem tudod mi volt a kedvenc színem vagy, hogy melyik mesét szerettem a legjobban! Nem ismered a gyerekkori történeteim, nem voltál ott egy családi videón sem, sőt még csak nem is láttál egyet sem! Nem tudod miért van a jobb bokámon egy sebhely és nem tudod mennyit sírtam amiért nem volt mellettem az apám! Nem tudod mi akartam lenni ha nagy leszek és nem tudod ki volt az első szerelmem! Nem tanítottál meg úszni, se biciklizni! Nem kiabáltál velem ha elrontottam valamit és én nem szóltam neked vissza! Mert nem voltál ott! Egyszer sem!- nagy levegőt vettem, majd végre kimondtam a lényeget.- És ami a legfontosabb! Nem voltál ott amikor anya meghalt! Nem jöttél el a temetésére és nem segítettél nekünk túljutni azon az időszakon! Meghalt a feleséged, de az ég szerelmére, te már rég elhagytad! A gyerekeidnek viszont meghalt az anyjuk, de az nem zavart! Apa nélkül nőttünk fel Benivel! Még csak egy képeslapot sem küldtél soha!- a szememből megállás nélkül folytak a könnyek, de még nem fejeztem be. Felnézve rá azonban elakadt a szavam. Ő nem nézett rám. Görnyedten állt. Nem mondhattam hülyeséget, ez most nem az én büszkeségemről szólt. Többé már nem.- Nekünk nem volt apánk. De még van esélyed, még meg tudsz javulni! Zoeynak és Alexnek még lehetsz az apja. Úgyhogy, ha komolyan gondolod amit mondtál, ha tényleg jóvá akarod tenni ezeket, akkor szedd össze magad és játszd végre az apa szerepet. Mert velük még bepótolhatod az időt!- felnéztem az emberre előttem, és megijedtem. A mindig magabiztos, mindig céltudatos férfi megtörten, görnyedten, sírva állt előttem. Féltem, hogy összeroppan, ha valami rosszat mondok. Megsajnáltam. És akkor erőt vettem magamon, félre tettem a gyerekes viselkedésen, és megpróbáltam éretten cselekedni. -Mi meg... Talán még csinálhatunk közös emlékeket...- egy halvány mosollyal néztem rá. A szemem csípett a belekenődött sminktől, hajnali egy óra volt, de úgy éreztem tényleg megpróbálhatjuk. Úgy éreztem, még megoldhatjuk ezt az egészet. A szeme elkerekedett majd remegő kezekkel félre tolt egy széket az útjából, majd elém érve magához vont, és szorosan megölelt."
Ez volt az első közös emlékem az igazi apámmal.

Július 28.
Lassan vége a Júliusnak is, mi pedig még mindig nem beszélünk. Ha jól tudom, most épp távol vannak, valamilyen interjún, de pár nap múlva visszajönnek. Legalábbis még visszajönnek. Mert rohamosan közeledik a nyár vége, amikor is végleg elmennek. De addig még rendbe jöhetünk...valamennyire... talán. 

Augusztus 1. 
Nem hittem volna, hogy valakik ennyire eltávolodhatnak egymástól. Nem értem miért nem keresnek. Nem értem miért nem akarják elmagyarázni. Közel vagyunk egymáshoz, hisz itt vannak pár utcára, de mégsem voltunk még sosem ennyire idegenek. Sokszor sétáltam el a házuk előtt, de sosem álltam meg. Pedig én tényleg úgy indultam el! De ott valahogy sosem tudtam megállni... A lábaim mindig tovább vittek. 
A szállodában sok a munka, apa sok dolgot rám bízott. Jelenleg egy esküvőt szervezek, amit eszméletlenül élvezek... Teljesen új dolog és rengeteg munka van vele, de amikor apa közölte, hogy a menyasszony külön engem kért meg, hogy szervezzem meg, egyértelműen igent mondtam. Egy nagyon gazdag üzletember lánya megy férjhez, és azt mondta imádja a stílusom és szeretné, ha megszervezném a nagy napját. Őszintén, erre ki mondana nemet?! 
Hetek kérdése és egybe kelnek, ezért már szinte egy szabad percem sincsen, de ha jobban belegondolok, így nincs időm gondolkodni. Ami meg sehogy sem rossz. 

Augusztus 2.
- Elnézést!- estem be az irodába, ahol Jessica mosolyogva legyintett. Elhúzódott a virágossal folytatott telefonbeszélgetésem, így kicsit késtem az egyeztetésről. De szerintem már megszokta. Jessica Manson, vagyis a leendő Mrs. Hutch egy elbűvölő fiatal hölgy. Azt hinné az ember, hogy egy elkényeztetett, nyafogós, hisztikirálynő, pedig a valóságban ennek az ellentéte. Egyszerűen élvezet neki dolgozni, nincs akkora stressz ha elrontok valamit. De hát végül is ő jött hozzám. 
- Akkor a fogadás!- ültem le elé, és kinyitottam a mappám. A képeket kitettem előtte. Már szinte minden kész volt. A díszítésről, a virágokról, a színpadról, mindenről megvoltak a képek amiket csodálattal forgatott. A krém és a zöld szín dominál, de sok helyen barackot is fel lehet fedezni. 
- Ezek gyönyörűek lettek!- kezdett el sikítozni én pedig nevetve megköszöntem. Talán a legjobb ebben az egészben, hogy nem sokkal idősebb nálam, így tökéletesen megértjük egymást. Már szinte barátnők vagyunk. Mi ötletelünk, ő dönt, én megkeresem a lehető legjobb árut, a végén az apja meg fizet. Ez így volt megbeszélve és nem is nehéz kivitelezni. 
- Viszont nincs még előadótok. Ma van a határidő amit adtam, remélem nem felejtetted el!- néztem rá kicsit ijedten. Ha nem foglalom le még ma, már alig lesz választásunk. És sajnos megesik, hogy kimegy valami a fejéből. Nevetve megrázta a fejét, amire elmosolyodtam. - Ha szerencséd van, és olyan énekest kérsz akivel jóban vagyok, még baráti árról is lehet szó- kacsintottam rá, mire elnevette magát. 
- Sokat gondolkodtam, ugyanis Zack, mint általában, most is azt mondta döntsek én- nézett rám amolyan "mit lehet tenni, nem érdekli" tekintettel mire felnevettem.- Úgyhogy felírtam néhány embert akik szóba jöhetnek, és gondoltam majd segítesz a végleges döntésben.- mondta mosolyogva. 
A táskájából egy papírt túrt elő majd a kezembe nyomta.
-Nincs semmi baj, ha nem tudod megszerezni, de a legjobb lenne, ha valaki a lista tetejéről lenne, mert ők a kedvenceim -magyarázott, miközben széthajtottam a lapot -Tényleg, az sem baj ha nem a listáról lesz, csak legyen valaki, ha már itt van minden sztár egy helyen.
-Nyugi, ne aggódj!-néztem fel egy mosollyal -Bízd ide!
Bólintott, mire visszafordultam a listához. Az első név, amin megakadt a szemem, Ariana Grande volt, a lista legtetején. Elnyomtam a grimaszom, és tovább olvastam. Alatta a Maroon 5 állt, majd Mariah Carey, Lana Del Rey majd végül Tori Kelly. Gyorsan végigfuttattam a tekintetem még egyszer a listán. Gondolatban rögtön kizártam Mariah Carey-t és Lana Del Rey-t, mert biztos voltam benne, hogy ők nem vállalnák, hiszen Lana már hazament, Mariah pedig túl van zsúfolva, alig van a szállodában. A Maroon 5 kérdésesnek tűnt, úgyhogy az ő neve mellé egy "talán"-t biggyesztettem. Ariana Grande... na ezt az egy nevet nem szerettem volna a lista legelején látni. De hiába, hiszem jó hangja van, és jó számai. Nincs mit tenni.
-Tori Kellyt meg tudom szerezni, ez szinte biztos -szólaltam meg kicsit vontatottan.
Jessica elmosolyodott, de láttam, nem elégszik meg ennyivel.
-Maroon 5-nál érdeklődök, de nem ígérhetek semmit -húztam el a szám -A többi elég lehetetlennek tűnik, sajnálom -mondtam ki nyersen, mire Jessica kicsit lebiggyesztette az ajkát, de aztán hamar bólintott.
-Köszönöm szépen!
Sóhajtottam egyet, majd ismét a listára pillantottam.
-Na akkor a menü... -váltottam témát, és kitettem elé a háromféle összeállítást.
Elég sokáig tartott mire mindent átbeszéltünk, de lassan kezdett összeállni az egész. Jessica iszonyatosan örült, hogy nagyrészt minden le van foglalva, én pedig örültem, hogy jól végzem a munkám. Úgy tűnt, mostmár a végére értünk a megbeszélni valóknak, így szedelőzködni kezdtünk.
-Akkor majd kiküldöm az elfelejtett meghívókat, és körbeérdeklődök énekesért -vettem vállamra a táskám.
-És a pap...-emlékeztetett.
-Ja igen, beszélek a pappal. Nem felejtem el!-mosolyogtam.
Jessica a gyűrűjével babrált.
-Van még valami?-kérdeztem.
-Csak azt szerettem volna kérdezni -kezdte félénken -,hogy esetleg nem tudnál Arival beszélni? Tudom, vagy gondolom nem vagytok jóban, de örülnék, ha megpróbálnád.
-Ja, hogy erről is volt pletyka?-nevettem el magam.
-Hát..igen, volt -hajtotta le a fejét.
-Nem kell mindent elhinni!-villantottam egy mosolyt, ahogy kinyitottam az ajtót.
-Akkor megér egy próbát, nem?
-Lehet róla szó -hümmögtem -Csak nem nagy esélyt adok neki. Elég népszerű a csaj. De megkérdezem!
-Köszönöm!-virult ki a lány arca. -És mondd, akkor ugye nem igazak a pletykák?
-Nem, persze, hogy nem -hazudtam mozdulatlan mosollyal az arcomon.
Reménykedtem, hogy bejön a jóslásom, és Ariana nemet mond.

- Ariana, várj!- kiáltottam az éppen távozni készülő lány után. Órák óta próbáltam elkapni, már az napirendjét is sikerült megszereznem. Nem váltunk el nagyon kedvesen egymástól, lagalábbis az én részemről biztosan nem, így nem gondoltam volna, hogy valaha is kimondom még ezt a mondatot. De most itt voltam, a lány is itt volt, és nekem el kellett végeznem a munkám. Hiszen Jessica miatt csinálom. 
Csodálkozva fordult felém, majd várt meg. Nem volt semmi ellenszenv a tekintetében, inkább csak meglepődött. Ahogyan én is. 
- Szia, Chloe!- köszönt halványan mosolyogva. - Miben segíthetek?- távolságtartó volt, nem tudta hova tegye az egész megjelenésemet. Megpróbáltam a lehető legkedvesebben rámosolyogni, ezzel is megmutatva, hogy fehér zászlóval jöttem. 
- Van egy kis időd? Beszélni szeretnék veled...- meglepődtem a saját érzéseimen, de kicsit tartottam attól, hogy visszautasít. Nem csak Jess miatt, hanem inkább azért mert, ő volt az első aki felé nyitni kezdtem, azóta amióta nem beszélek a fiúkkal. És nem esett volna jól zárt ajtóba ütközni. 
- Persze, most épp ráérek!- mosolyodott el kedvesen. Egy halk sóhaj hagyta el a szám, a lány pedig intett, hogy kövessem. Egy kávézóba ültünk be.

- És körülbelül hány számról lenne szó?- nézett rám vigyorogva. Nagyon örült a felkérésnek, nem is tudta volna titkolni. Amint elmondtam, a szeme azonnal felragyogott. És őszintén, ezzel nagyot nőtt a szememben. 
- Ez igazán rajtad múlik, biztos vagyok benne, hogy Jessica akár egynek is nagyon örülne - mosolyodtam el, elképzelve a lány örömmel teli tekintetét. - Akkor ezek szerint, elvállalod?- néztem rá reménykedve. 
- Természetesen!- nevetett fel -Hiszed vagy sem, megtiszteltetés egy ilyen esküvőn fellépni, és örülök, hogy rám gondolt.- mosolygott büszkén. 
- Szuper!- csaptam össze a tenyerem- Akkor a részleteket még ma elküldöm, és szólj ha döntöttetek az időtartamról és az árról- álltam fel mosolyogva. Megrázta a kitartott kezem, és akár mennyire volt furcsa Ariana Grande-val kezet fogni, büszke voltam, hogy sikerült lefoglalnom. Már indultam volna el, amikor hirtelen megölelt. Meglepődve öleltem vissza. 
- Köszönöm-suttogta- Örülök, hogy nincs harag!
- Én is- mosolyodtam el. 

Augusztus 15.
Gombóccal a torkomban ébredtem. Az esküvő napja. Még volt fél órám az ébresztőig, de egyszerűen nem tudtam nyugton maradni. A laptopomat magamhoz véve átnéztem minden foglalást. Majd még egyszer. Természetesen minden rendben volt, mégis nagyon féltem, hogy elfelejtettem valamit. Hisz ez most már nem olyan mint az iskolában, ha egy dolgozat rossz, majd lesz új. Nem, itt ha az esküvő rossz, valakinek tönkre tettem a gyerekkori álmát. Idegesen csaptam le a képernyőt, majd igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi romolhat el. Elmentem tusolni, ami szerencsére ellazított. Fehérneműben és törölközőben nyitottam ajtót Lounak, majd mosolyogva pusziltam meg. Mögötte ott toporgott Lux is, akit nevetve kaptam fel az ölembe. Rég nem láttam őket. 
Lou, a fiúk stylistja pár napja felhívott, hogy nem kell-e segítség a sminkemnél és a hajamnál, én pedig nem győztem neki megköszönni, hogy megkérdezte. Jól néztem volna ki ha nem hív, mert magamra nem is gondoltam egészen addig. 
Luxot hallgattam miközben Lou előkészítette a dolgait, majd vigyorogva lehuppantam elé. 
-Ezt mind használni fogod?-hunyorogtam a sok kipakolt cuccra. Feléről azt sem tudtam biztosan eldönteni, mi lehet.
-Nem, ez csak elrettentés, drágám!-csipkelődött, majd rám szólt, hogy fogjam hátra a hajam, és ne mozogjak. Ezután bele is kezdett. 
A keze magabiztosan és gyorsan járt, teljesen oda koncentrált, attól függetlenül, hogy közben beszélgettünk. Mindenről volt szó, még a fiúk is szóba kerültek. Persze nem kérdezett semmit, amit értékeltem, inkább csak azt mondta el, hogy a turnékon mennyire nehéz volt rendbe szedni őket. Sosem maradtak nyugton. Nevetve hallgattam a történeteket, és nagyon könnyen el tudtam képzelni amit csináltak. Kicsit meglepett, hogy turné vagy akármilyen fellépés előtt is pont ugyan olyanok mint akármikor máskor, de belegondolva ez egy óriási pozitívum. 
Füstös szemeket és vörös ajkakat kaptam. Az elején nem akartam egyiket sem, mondván, hogy én csak a szervező vagyok, de Lou azt mondta, bízzak benne. Végül is megérte, gyönyörű lett a sminkem, valamint igaza volt, hiszen ez nem csak egy egyszerű esküvő lesz... A hajamat kivasalta és néhány tincset oldalra font, hogy ne akadályozzon a munkámban. 
Amint kész lett mindennel, végre felvehettem a ruhám. Külön erre az alkalomra vettük Tashával a múlt héten. Egyből bele szerettem, amint megláttam a boltban. Vajszínű csipkéből van az egész ruha, háromnegyedes ujjú és a derekán egy vékony, fekete öv található. Színben passzoló magassarkúba bújtam, majd a Lou által kikészített ékszereket magamra aggattam. Mosolyogva forgolódtam a tükör előtt, meg voltam elégedve a végkifejlettel. 

Legalább a kinézetemmel minden rendben van, ha már a szervezésbe bármilyen baki becsúszhat. 
- Köszönöm szépen, Lou!- öleltem meg vigyorogva. Tényleg rengeteget segített. Nevetve puszilt meg, majd elköszöntem Luxtól is és már el is hagyták a házat.


És elkezdődött a fogadás! Az emberek az Első-tánc után a parkettre vonultak és elindult a táncolás. A hangulat az egekbe hágott, egyik család sem tartozott a csendes fajtába, így az egész terem nevetéssel és beszélgetéssel telt meg. Pár percre leülhettem, most épp nem volt dolgom. 
Eddig szerencsére minden a legnagyobb rendbe ment, egyetlen egy apró baki sem csúszott be sehova. Igaz, az izgalmam nem hagyott alább egy pillanatra sem, és inkább ötször körbeszaladtam mindent lecsekkolni, mintsem hogy beégjünk. Úgy tűnt, minden rendben volt, Jessica és Zack csak úgy ragyogtak és a meghívottak is jól kijöttek egymással. 
Elkezdték kihordani az ételeket, és tudtam, hogy Ariana most kéne megérkezzen a helyszínre. Hátra mentem a színfalak mögé és ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. Természetesen semmi baj nem volt. 
A színpadon a függöny mögött elkezdték előkészíteni a díszletet és ezzel együtt az élet is megindult. Sminkesek és hangtechnikusok rohangáltak össze-vissza, de érdekes módon senki sem keresztezte a másik útját. Ariana öltözőjéből is ki-be rohangáltak az emberek, ezzel bizonyítva, hogy az énekesnő már megérkezett. 
Nem mentem be hozzá azonnal, hagytam hadd készüljön el, majd amikor az utolsó sminkesek is elhagyták az öltözőt, bekopogtam. Éppen a telefonján írt valakinek, de amint meglátott mosolyogva eltette. 
- Szia, Chloe- köszönt kedvesen, amit viszonoztam is. 
- Minden rendben, szükséged van valamire?- kérdeztem, és az idegesség kezdett visszatérni belém. Az nap utolsó nagyobb része következik, a fellépések. Ariana után jön egy zenekar, akiket szintén Jessica választott és itt még lehetséges, hogy probléma adódik. Ő viszont megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben, és mivel látta az idegességemet, azt is hozzá tette, hogy elég gyakorlott már a színpadon és képes feltűnés mentesen áthidalni apró hibákat. Ez tényleg megnyugtatott. 

Ariana a második számát adta elő és semmi baj nem volt. A vendégek megőrültek az első sorokban, Jassica pedig levakarhatatlan mosollyal, teli torokból énekelt. Remekül érezte magát és ez mosolyt csalt az arcomra.
Hihetetlenül hálás voltam Ariananak, hiszen elképesztő dolog volt tőle, hogy ekkora sztár lévére elfogadta a felkérést, csak azért, hogy valakinek bearanyozza a nagy napját. És annak ellenére mekkora szemét voltam vele mindig is. Egészen biztos, hogy félreismertem, és ennek nagyon örültem. 
A terem szélenél álltam, onnan nézelődtem szinte egész este. Nem nagyon beszélgettem az emberekkel, de nem is azért voltam itt. Éppen ezért lepődtem meg, amikor egy férfi állt meg mellettem. A ruhájára vetettem egy pillantást, és azonnal tudtam, hogy a tanúk egyike. Majd amikor teljesen felé fordultam vigyorogva vettem tudomásul, hogy Jake Lacy döntött úgy, hogy társaságot biztosít egy rövid időre. 
- Chloe, igaz?- nézett rám a nagy kék szemeivel. Mosolyogva bólintottam. 
- Jake, ugye?- viszonozta a mosolyomat, majd elfogadta a kinyújtott kezem. 
- Jessnek be sem állt a szája az elmúlt hetekben. Chloe ezt találta ki, Chloe azt találta ki, Chloe ilyen zseniális, Chloe olyan szuper- változtatta el a hangját és meglepően jól utánozta Jessica akcentusát. Nevetve hallgattam ahogy mesél, belül pedig nagyon jól esett. Örültem, hogy tényleg tetszett a lánynak. - Nem viccelek, minden második mondatában szerepelt a neved, úgyhogy azt mondtam magamnak, Jake el kell jönnöd az esküvőre, ha másért nem is, akkor Chloe miatt!- nevetett. 
- Értem, szóval csak miattam jöttél. A tény, miszerint tanú vagy, egyáltalán nem is lényeges, igaz?- kérdeztem, és minden figyelmem a nevető férfinek szenteltem. 
- Nem. Mondtam is Zacknek, hogy haver, ha nem küldtél volna meghívót, ki kellett volna dobass az esküvődről!- nevetett fel még hangosabban... Hát igen, így ismerkedtem meg még egy színésszel. Hozzá teszem, egy elég helyes színésszel. 
Végig beszélgettük az egész fellépést, amikor is nekem mennem kellett. 
- Na, igaza volt Jessnek... Megérte megismerni ezt a Chloet!- kacsintott játékosan, majd nyomott egy puszit az arcomra. Nevetve forgattam meg a szemem, majd elköszönve tőle hátra siettem. 

- Ariana ez elképesztő volt!- nyitottam be az öltözőbe felvillanyozva. Neki aztán tényleg van hangja. Azonban nem volt egyedül, amitől rögtön lefagyott a mosoly az arcomról.Rajta kívül egy göndör hajú, zöld szemű, brit énekes is benn volt. Harry. És nem sokkal az érkezésem után a banda többi tagja is megérkezett. Név szerint Louis, Niall, Liam és Zayn. Nagyon rég nem voltunk ennyire közel egymáshoz.
-Chloe, én próbáltam nekik elmagyarázni, hogy...-kezdett Ari magyarázkodni, de leintettem.
-Nem tehetsz róla! -mondtam neki, majd a srácokhoz fordultam.
-Csak nem titeket is meghívtak?-kérdeztem, és elmosolyodtam. Annak ellenére, hogy a szívem a torkomban dobogott, egészen nyugodt tudtam maradni. A hangomban kis remegéssel, és arcomon egy kedélyes mosollyal néztem végig rajtuk.
-Nézd Chloe...-vakarta Harry a halántékát.
-Hol a meghívótok?-szakítottam félbe továbbra is mosolyogva, mire a fiú ledermedt.
-Hát az nem nagyon van -vont vállat.
-Srácok, jobb ha mentek!-szólt közbe félénken Ariana.
Mintha meg sem hallották volna.
-Chloe, legyünk felnőttek és beszéljük meg éretten a dolgokat!-mondta Harry és hátranézett a többiekre, mire azok hevesen bólogatni kezdtek.
-Nem tudom, feltűnt-e srácok, de ez egy esküvő! -nevettem el magam idegesen. Azt hiszem ezzel végleg kiütöttem őket, mert csendben maradt mind.
Ariana ért a vállamhoz, és félrevont. Egészen a sarokba mentünk, hogy a fiúk ne halljanak semmit.
-Van egy ötletem -mosolygott a lány csillogó szemekkel, majd a fülemhez hajolt, és suttogva elhadarta a tervét.
Az arcomra mosoly szökött, ahogy hallgattam.
-Na?-nézett a szemembe.
-Ez rohadt jó!-nevettem, és megöleltem a lányt. Egymás karját szorongatva léptünk vissza a fiúk elé.
Arianara pillantottam, aki bólintott egyet, mire visszavezettem a tekintetem a fiúkra.
-Nem igazán vagytok az alkalomhoz öltözve, ezért nem mehettek ki a vendégek közé. Attól tartok meg kell várnotok, míg végzünk. Ja és a takarítóknak nem ártana egy kis segítség. Pontosabban -hagytam egy kis hatásszünetet, miközben szemügyre vettem ahogy a fiúk arckifejezése változik -mindjárt szólok nekik, hogy nem kell jönni!
-Mi?-kiáltott Louis. Ariana halkan kuncogott mellettem.
-Beszélni akartatok? Beszélünk... mihelyst az egész hely csillog-villog!-nevettem fel, majd kinyitottam az ajtót jelezve, merre menjenek. Mikor mindannyian kint voltak, dobtam feléjük egy puszit, majd becsaptam az ajtót.




2015. október 4., vasárnap

...




Hali, sziasztok...
Nagyon sajnáljuk hogy így eltűntünk :( Sajnos annak ellenére, hogy ketten vagyunk, nem tudtunk összehozni új részt. Mind a kettőnknek ugyanakkor torlódtak fel a sulis és magánéleti problémák, és annak ellenére, hogy nagyon szeretjük csinálni ezt a blogot, most valahogy nem megy...
Összedobhattunk volna valami rövid részt, csak, hogy ne maradjon el, de mivel ez lenne az 50. ami nem kis szám, ezért úgy döntöttünk, hogy normális terjedelmű részt hozunk majd. Új designt is tervezünk kérni, az 50. rész mellé, úgyhogy nem tudjuk mikor leszünk kész vele. Remélem senkinek nem okoztunk ezzel csalódást, hiszen csodálatos olvasók vagytok, és imádjuk olvasni a kommentjeiteket:) <3 Köszönjük mindenkinek aki eddig velünk volt, és azoknak még inkább akik ezután is maradnak!

2015. szeptember 19., szombat

49. And she was alone...



Sziasztok,
Ezen a héten beteg voltam, szinte végig itthon ültem iskola helyett... Ezért sikerült egy jóval hosszabb részt írnunk mint a mostaniak. Reméljük tetszeni fog, jó olvasást:)<3



~Chloe Rivers~

-Persze, fáradj csak beljebb!- mondtam idegesen Brian hátának, de még csak figyelemre sem méltatott, bement a nappaliba. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit akar, nem tudtam miért jött és azt sem, hogy miért várta meg amíg a fiúkhoz érek. Hisz egyértelmű, hogy látott ide fele sétálni, akkor is megállíthatott volna. De ő akart valamit. Bosszút forralt, ebben biztos voltam és ismertem már annyira, hogy tudjam neki az nem elég ha csak engem lát szenvedni, nem elég ha csak nekem okoz fájdalmat. Nem tudtam mit akar, de éreztem hogy nem lesz jó vége. Kétségbeesetten ragadtam meg Harry kezét, és kulcsoltam össze az ujjainkat. Talán gyerekes, de így éreztem, hogy van mellettem valaki. Nagy levegőt véve indultam meg utána, hisz végülis miattam jött. Éreztem ahogy Harry izmai megfeszülnek amint beléptünk a szobába. Mindenki csendben volt, a feszültséget szinte késsel lehetett vágni. Az egész borzalom közepén pedig Brian állt és mosolygott. Senki nem szólt semmit, csak vártuk hogy elmondja miért jött. 
- Akármennyire is bánt a tudat, miszerint megzavartam ezt a csodálatos gyűlést, azt kell hogy mondjam, nyomós indokom volt rá.-kezdte, és bár a hangja diplomatikusan csengett, az arcán bujkáló sunyi mosoly egyből elárulta, hogy igazából marhára élvezi az egész felfordulást. 
- Mit akarsz Brian?!- szűrtem a fogaim közül, mire tettetett felháborodással nézett rám. Zavarta a hangnemem, de mindenki tudta, hogy ennél szebben nem fogok hozzá szólni. És őszintén senki nem is várta el. Harry hátulról átölelte a derekam, én pedig a mellkasának dőltem. Reméltem kívülről senki nem láthatja az érzelmeim. Mert belül, mint egy hurrikán kavarogtak, nem hagyva tisztán gondolkodni.
Pedig most vissza gondolva, ha akkor erőt veszek magamon, most nem az ágyamban összegubózva rázkódnék a sírástól, hanem talán egy filmet néznék a többiekkel. De persze ezt akkor még nem tudhattam...
Brian undorodó tekintettel nézett végig rajtam és Harryn. 
- Nem értem, hogy tudsz egyáltalán szóba állni ezekkel az emberekkel!- köpte a szavakat, de a tekintetében még valami mást is felfedeztem, élvezetet. Tudta, hogy amit most mond megváltoztat mindent körülöttem, és ebben valami beteges örömöt vélt felfedezni. Harry karjai szorosabban fonódtak körém, mintha nem akarná hogy elmenjek. És ezzel, a valószínűleg tudat alatti mozdulattal árulta el magát. Ő sejtett valamit. Én viszont nem válaszoltam, inkább lesütöttem a szemem. Nem bírtam nézni azt az undorral teli kék szempárt, aki képes hasznot húzni abból ha fájdalmat okoz. Egy erőltetett sóhajt hallatott, úgy tett mintha meglepődött volna és a hatás kedvéért még a kezét is a szája elé kapta.- Ne mondd, hogy nem tudod?!- közelebb lépett hozzánk, mire Harry karjai görcsösen szorultak körém. És akkor azt kívántam, bárcsak megszólalna a barátom, ezzel bebizonyítva,hogy értelmetlen dolgokról beszél Brian. De Harry nem szólt semmit, és akkor tudtam, hogy elveszítettem. Tudtam, hogy mindaz amit eddig nehezen felépítettem, pár perc után romba fog dőlni. Igazából csak egy megérzés volt, talán az ember érzi, ha az élete tönkre megy, nem tudom. De most már biztos vagyok benne, hogy igaza volt annak a kis hangnak a fejemben. Talán ha akkor hiszek neki, most minden más lenne. De lehet, hogy nem változott volna semmi sem, meg amúgy is...Már nem tudom vissza forgatni az időt. 
Még nem mondta el senki, hogy mi történt, de ahogy mondani szokás a csend néha a legfájdalmasabb fegyver. És bár ez nem bizonyított semmit, a szorító érzést a gyomromban nem tudtam figyelmen kívül hagyni.- Szegény kicsi Chloe, megint kihagyták valamiből!- hajolt le előttem, így egy magasak lettünk. Úgy gügyögött, mint ahogy a kisbabákkal szoktak és kedvem lett volna képen törölni. És ismét hozzá teszem, meg kellett volna tegyem. De hajtott a kíváncsiság, azt akartam, hogy hazudjon, azt hogy valami hülyeséget mondjon, ami miatt a fiúk majd jól kiröhögik, én pedig megnyugszom. De persze tudhattam volna, hogy nem az lesz. Hisz túl szép volt minden...
- Gyere édesem, jobb ha ehhez leülsz!- nyújtotta felém a kezét. Amint ez a mondat elhagyta a száját, Harry kezei mint két élettelen fadarab hullott le rólam. A torkom összeszorult és a bőröm égni kezdett, ott ahol pár másodperce még annak a fiúnak a kezei voltak, akiben a legjobban megbíztam. Akibe beleszerettem. És én hülye, erre csak akkor jöttem rá.
A méltóságom utolsó morzsáit megőrizve léptem előre, kikerültem a felém nyújtott kezet, majd leültem egy fotelba. Szembe mindenkivel. Ijedt szemekkel néztem végig rajtuk, nem tudtam mi történik. De úgy látszott ezzel egyedül én voltam így. Idő közben a fiúk leültek egymás mellé a kanapén. Szorosan egymás mellett foglaltak helyet, mert kicsi volt a kanapé. Pont mint az interjúkban.  Liam ült tőlem a legtávolabb. Az ajkát rágta miközben idegesen nézett engem. Nem értettem semmit. Viszont ha már Liam is feszeng, akkor nagy baj lehet. Mellette Louis ült. Ő az ölébe ejtett kezeit nézte, miközben idegesen tördelte az ujjait. Rám sem mert nézni, de attól még én láttam őt. Niall volt középen. Szinte eltűnt a kanapéban, annyira összehúzta magát. A lábait átkarolva ült, miközben a térdei fölött szomorúan pislogott felém. Az egyik legjobb barátom volt, most mégis úgy éreztem, mintha nem is ismernénk egymást. Zayn következett. Ajkai vékony csíkká voltak préselődve, a szeméből pedig kétségbeesés sugárzott. Még csak tippelni sem tudtam mi történhetett. Semmit nem értettem. De most vissza sírom azokat a pillanatokat. Akkor jó volt... Már tudtam, hogy csináltak valamit, így nem bíztam bennük, de nem tudtam hogy mit, így még nem fájt...
Csak pár pillanatig tartott amíg végig néztem rajtuk, de a könnyek már szinte akkor csípni kezdték a szemem. Harryre eleinte nem is mertem ránézni. De aztán mégis megtettem. Ő ült hozzám a legközelebb. A testtartása fájdalmasan görnyedt volt. A combjain támaszkodott és elkeseredetten dörzsölte az arcát. Azonban a tekintetünk egy pillanatra mégis találkozott. Még most is látom magam előtt a vörös szemeit, hallom az fogainak ideges csikorgását, látom ahogy az állkapocs csontja megfeszül, majd elernyed majd megint megfeszül és végleg úgy marad. De ami a legjobban az emlékezetembe vésődött az a tekintete volt. Az amúgy ragyogó zöld íziszei most ködösen meredtek rám. Áradt belőle a szomorúság, a sajnálkozás és a megbánás. A gyomrom azonnal borsó méretűre zsugorodott, és nem sok kellett ahhoz, hogy oda rohanjak hozzá és szorosan átöleljem. Nem akartam látni ahogy szenved, soha többet nem akartam olyan elveszettnek látni. De mielőtt bármit is tehettem volna, Brian mellettem termett egy papír lappal, így elszakítottam a tekintetem az Övétől. Remegő kezekkel nyúltam a lapért, majd magam elé tartva néztem fel a szörnyetegre. Hiszen tényleg az volt...
- Tegnap jártam apádnál, hogy végleg megsemmisítsük a szerződésemet, amikor erre bukkantam rá. És gondoltam, hátha még nem tudod... És lám, igazam volt!- vigyorodott el gonoszan, én pedig vissza fordultam a lap felé. Egy szerződés volt. Egyetlen egy pillantásból is meg tudtam állapítani, rengeteget láttam már. De nem ez volt a lényeg, hanem az ami az első sorban, vastag fekete betűkkel állt. 
River's Company & One Direction
A levegő bent ragadt a tüdőmben, szorító érzést keltve és biztos voltam benne, hogy elsápadtam. A tekintetem automatikusan a lap aljára vándorolt, ahol a fiúk aláírásai mint a gyilkos méreg utolsó cseppjei virítottak. A könnyek elhomályosították a látásom. Nem tudhattam miről szól a szerződés, de igazából legbelül már rég biztos voltam benne. 
- Aláírom, hogy az alább felsorolt pontok közül, mindent megteszek.- olvastam fel remegő hangon az első sort. A könnyek hang nélkül folytak az arcomon, megszűnt a külvilág. Csak én, a szerződés és a fojtogató érzés a torkomban maradt.- A szerződés tárgya: nagyobbik lányom, Chloe Rivers.- mondhatnám, hogy nem hittem a szememnek. De ez nem igaz. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy annyira nem is lepődtem meg. Nem ért meglepetésként, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt szörnyű. A tüdőm összeszorult és alig kaptam levegőt. Nem néztem fel, nem tudtam rájuk nézni. Egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetem a laptól. A könnyek elhomályosították a látásom, és azt hittem nem tudom tovább folytatni az olvasást. De végül megtettem. Azt akartam, hogy tudják hol tartok. Sok pont volt felsorolva az első mondat alatt, mindegyik saját címmel ellátva, majd apró betűkkel bővebben kifejtve. Minden volt ott, a legtöbb lényegtelen feltétel volt, mint például nem szólhatnak bele a tovább tanulásom helyszínébe, vagy, hogy nem beszélhetnek rá haj festésre vagy tetoválásra. Felesleges pontok voltak, nem is olvastam el a leírást. Céltudatosan haladtam egyre lejjebb, felkészülve arra amit már igazából tudtam. 
- Közeli barát kell legyen a két fél...- olvastam fel rekedten. Egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. "Engedj közel Chloe, bennünk megbízhatsz!", "Nem vagy egyedül, ugye tudod?!" Minden eddigi mondatuk hazugságra épült, mindegyik mögött ez a szerződés rejtőzött. És én nem is sejtettem... Én hittem nekik. Azonban még mielőtt szabadon engedhettem volna az érzéseim, megláttam, hogy van még egy pont. 
- Barát-barátnő kapcsolat kell kialakuljon a két fél között...- suttogtam. Azt sem tudtam, a szavak értelmesen jöttek-e ki a számon. A banda akármelyik tagja betöltheti ezt a posztot... Ezt már nem tudtam hangosan felolvasni. Erőteljesen beleharaptam az alsó ajkam belsejébe, ezzel megakadályozva, hogy felnyögjek. A vérem vasas íze azonnal elárasztotta a számat, de nem figyeltem rá. - Niall Horan- olvastam fel az első nevet aki aláírta. A hangom most nem remegett. Most érzelem menetesen csengett. Nem fogtam fel, nem akartam értelmezni. Mellette ott volt a másik négy fiú aláírása, ami azt jelezte, hogy beleegyeznek. Remegő kezekkel nyúltam a lap aljához, majd hajtottam le. Ez bővítést jelent, jól tudtam. És azt is tudtam mi lesz benne, de látnom kellett a saját szemeimmel. 
- Harry Styles- a hangom elcsuklott, az érzelmek maguk alá temettek. Soha nem is szeretett... Remény veszetten olvastam el az alatta levő pontot, amit a fiúk kihúztak. A fizetésről volt szó, amit ezek szerint nem igényeltek. Legalább pénzt nem kaptak értem... bár igazából ezek után, már mindegy lenne. Éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, ezért még egyszer, valahonnan nagyon mélyről erőt gyűjtöttem és felálltam. Bármennyire igyekeztem erősnek tűnni, a lábaim remegtek. De talán az volt a legkisebb gond. 
- Ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy vissza megyek hozzád?!- néztem Brianre, de nem kérdésnek szántam. Az arca dühös grimasszá torzult majd kihúzta magát. 
- Fogsz te még könyörögni nekem!- mérgesen fordult meg,  majd becsapta a bejárati ajtót, ezzel jelezve, hogy elhagyta a házat. 
Üveges tekintettel bámultam a helyet, ahol nemrég még állt. Keservesen próbáltam mozgásra bírni a lábaimat, hogy minnél hamarabb elhagyhassam azt a helyet. De nem ment. Nem reagáltak a testrészeim, miközben belül éreztem, hogy percek kérdése és nem tudok tovább harcolni a feltörő érzelmeimmel. 
- Chloe...- hallottam meg halkan a nevem. Harry hangja rekedt, élettelen és mély volt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a kedves és mosolygós hanghoz, amit annyira szerettem. Nem néztem rá. Egyikükre sem voltam képes akár csak egy pillantást sem vetni. Csak el akartam menni onnan. Jó messze. 
- Meg tudjuk magyarázni...- Zayn hangja csengett fel. Idegesen, kétségbe esetten hadart, mire végre oda fordultam. Nem néztem az arcukat, a fejük mellett meredtem a távolba. Nem tudtam rájuk nézni. Undorodtam tőlük. 
- Tudom. De nem érdekel!- mondtam. Nem csuklott el a hangom, de nem voltam ideges sem. Egyszerűen elmondtam. Van magyarázatuk, ez egyértelmű. Mindenre van. De nem érdekel, ez is egyértelmű. Eleget hallottam már. De semmi baj, hiszen "minden rendben lesz", persze Liam, valószínűleg igazad van. Főleg úgy, hogy sosem volt rendben semmi. Így nincs mi megjavuljon...
- Chloe, csak hallgass végig...-kezdte Niall és elkezdett sírni. Fájt. Az is amit tett és az is hogy neki fájt. 
- Erre nem kötelez a szerződés!- lóbáltam meg a lapot a kezemben, miközben keserűen felnevettem, majd utoljára ránéztem Harryre. Az arcán érzelmek ezrei váltakoztak. Megbánás, szomorúság, elveszettség, csalódás és még sorolhatnám. Aztán megláttam egy könnycseppet végig folyni az arcán. És ennyi kellett, ezzel elszakadt a gátam. A könnyek patakokban kezdtek folyni az arcomon, de annyi szerencsém még volt, hogy csak azután kezdtem zokogni, miután becsuktam a kerti kaput. A kapu melletti fal aljában csúsztam le a földre és engedtem utat mindennek. Zokogtam, kegyetlenül sírtam, miközben igyekeztem minél kisebbre össze húzni magam. Éreztem ahogy elveszítem a kontrollt magam felett, így a telefonon benyomtam azt az egy nevet aki jelenleg segíteni tudott, majd hagytam hogy a fájdalom teljesen átvegye az irányítást.  

Az ágyamban feküdtem, magzat pózban, abban reménykedve, hogy eltűnök. Nem sírtam, talán épp újra töltődtek a könny csatornáim. Kegyetlenül lassan és keservesen telt az idő. Mintha ő is csak azt akarná, hogy jobban érezzem a fájdalmat. 
A csukott ajtómon keresztül tompán hallottam, ahogy nagypapa ordibál apával, aki természetesen nem hagyta magát. Tudom mekkora fájdalmat okoztam nagyapának... Magam előtt látom, ahogy az arca összerándul amint meglát a fiúk háza előtt zokogni. Ijedten pattant ki a kocsiból és ölelt magához. Nem tudta mi történt, én pedig nem voltam olyan állapotban, hogy el tudjam mondani. Bár még most sem vagyok és talán nem is leszek. Remegő kezekkel emeltem fel a kicsit gyűrött valamint könnyektől ragacsos szerződést és mutattam meg neki. Utána nem kérdezett semmit. Csak ült mellettem és szorosan ölelt. Órákig vagy percekig ülhettünk ott, nem tudom. Aztán besegített a kocsiba és hazahozott. Most meg az ágyamban szenvedek, az immár visszatért könnyeimmel. 
Kegyetlenül szorított a tüdőm és az egész testemben csak fájdalmat éreztem. Az összes közös emlék végig futott az agyamon, gonosz játékot űzve velem. Nem tudom mikor írták alá a szerződést, de igazán nem is volt fontos... Nem számított már. 
A képek csak peregtek a szemem előtt, minden egyes emlék után egyre nagyobb űrt hagyva. Láttam újra azt a pár alkalmat amikor személyi edzőt játszottak, vagy amikor idióta játékot játszattak velem. Rengetegszer megszívattak, de azért én sem hagytam magam. Bármennyire fájt most minden, elmosolyodtam a Niallel töltött óráimon, amit a hóvihar miatt a közeli színházban vészeltünk át, majd amikor mindenki kiment az étterembe, mondván, hogy nincs akkora hóesés. Eszembe jutottak a keserves percek a kórházban amíg Eleanorra vártunk, majd az ahogyan kiálltak értem a NeonLights-ban. Ismét elszorult a torkom amikor eszembe jutott Ariana, de végülis nem lett belőle semmi... Kitudja lehet Harry ott is csak színészkedett. Keserűen elnevettem magam a Niallel való "randimon", amikor ugrálni mentünk és már szinte röhögtem a szerencsétlenségemen... Azt hittem kedvel és megbántottam azzal, hogy Mika "barátnője" lettem, de persze most kiderül, hogy igazából csak a munkájukat húztam keresztbe. És őszintén, így még értelmetlenebbnek tartom, hogy kiakadtak azon, hogy kivel járok. Mert még így is jobb voltam, ugyanis én segítettem, ők meg... nem is tudom miért csinálták. Most már azt is értem miért nem kedvelték Maxot, hiszen amíg vele jártam, addig ők nem tettek eleget a szerződésnek. De már mindegy. Eljutottam a legfájdalmasabb pontig... A Harryvel töltött időhöz, amit békében éltünk át. Mert a veszekedéseink most nem fájtak, sőt ha vissza mehetnék az időben, megkérném az akkori önmagam, hogy jobban kiabáljon vele esetleg pofozza is fel párszor... De a boldog perceink mint egy kés úgy szúródtak belém. A nevetéseink, a reggeli álmos arca, ahogyan fél szavakból is megértett, a puha ajkai sőt még a halk szuszogása is hiányzott. Nem tudtam elhinni, hogy ez mind egy hülye szerződés miatt volt. Annyira valósnak tűnt... Teljesen megértem azokat a pletykákat amik azt mondják Harry színész kéne legyen. Ráadásul remekül manipulálja az embereket. 
Egy párnába fúrtam az arcom, ezzel visszatartva a hangos szipogásaimat. Eltorzult arccal kuporogtam az ágyamban, miközben egy másik párnát öleltem magamhoz. Még éreztem rajta Harry illatát és bármennyire utáltam most, kellett valami ami összetart. És ez volt a legszörnyűbb az egészben... Függetlenül attól amit tettek, hogy mekkora kárt okoztak és hogy nekik ez mind csak egy játék volt, nekem megváltoztatták az életem. Színt vittek bele, megbíztam bennük és most mint egy rossz dráma filmben, tönkre tették az egészet. 
Ideges lettem. Úgy tűnt most ahhoz a fokozathoz értem el. Dühös voltam. Mindenkire. Utáltam őket amiért átvertek! Elhitették velem, hogy bízhatok bennük, azt hogy ők nem olyanok mint mindenki más! És én hülye bedőltem nekik... Ismét csak az én szerencsétlenségemet igazolta minden. Mindig azt hittem, hogy egy erős lány vagyok. De most az ágyamon ülve, csak ürességet érezve rájöttem, hogy nem vagyok az. Nem vagyok és soha nem is voltam. Maximum megjátszottam, de attól még belül ugyan úgy összetörtem mint bárki más... ha nem jobban. Idegesen ragadtam meg Harry párnáját, majd az ablakomat kitárva kihajítottam az utcára. A fehér párna halk puffanással ért földet, én pedig zokogva össze estem. Átvertek. Az egészet megjátszották. A szemem előtt az aláírásaik villogtak, amik a szerződés alján szerepeltek. Nem is tudtam mit érzek. Fájt mindenem. A fejem, a hasam, a lábaim de legjobban a szívem szúrt. Egyszerűen nem tudtam felfogni miért tették. Hogy tehették?! 
Szipogva másztam el a földön heverő telefonomig, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy tönkre ment. Talán nem rajta kellett volna levezessem a dühöm. Remegő lábakkal álltam fel, majd elindultam a szekrényem felé. Nem láttam a könnyeimtől, így belerúgtam az ágyam sarkába... De igazából annyira nem is fájt, nem éreztem a külső fájdalmat. Reszkető kezekkel húztam ki a fiókom, majd vettem ki belőle egy még dobozában levő, vadonat új iPhone-t... Legalább telefonom annyi van amennyit akarok, ha már barátokat nem tudok szerezni apám miatt. A kártyát kivettem a régiből, majd betettem az újba. Lassabban üzemeltem be a telefont mint egy nagymama, de egyszerűen nem értettem mit kérdez. Pedig a "Melyik országban lakik?" kérdésre igazán könnyen lehet válaszolni. 54 nem fogadott hívás csak Harrytől, valamint összesen 36 új hangposta értesítés és 82 üzenet. Tényleg el akartak érni. Én pedig tényleg nem akartam válaszolni. Helyette inkább felvittem minden dolgomat a még teljesen üres készülékre. Legalább addig valami elterelte a figyelmem a nyomoromról. Az alatt az öt perc alatt is legalább tízszer hívtak mindannyian, de már a neveket sem olvastam el. A hangpostát és az üzeneteket anélkül töröltem, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rájuk. Nem tudtam mit kezdjek magammal. A könnyeim nem akartak elfogyni, a fájdalom nem akart enyhülni és úgy éreztem megőrülök. 
Halk kopogást hallottam az ajtómon, majd Olga lépett be rajta. A kezében egy tálca volt, rajta narancslével és rengeteg palacsintával. Ha jól láttam még fagyit is tett rá, de bármennyire kedves gesztus volt, már csak az étel gondolatától is rosszul lettem. 
- Édesem, nem éheztél meg véletlenül?- a hangjából sütött a sajnálat és az együttérzés, és tudtam, hogy a szíve szakad meg amiért rosszul vagyok. Éppen ezért megpróbáltam elmosolyodni, de félő, hogy inkább csak egy grimasz lett belőle. Mindenesetre megráztam a fejem, mire szomorúan sóhajtott egyet, majd beljebb jött és letette a tálcát, hátha később megéheznék. De én tudtam, hogy ez nem fog megtörténni.- Csillagom, tudom, hogy fáj, de ha beszélgetni szeretnél csak szólj. Itt vagyok!- mosolygott bíztatóan, mire bólintottam egyet. Nem próbáltam vissza mosolyogni, nem akartam megijeszteni szegény Olgát. Nagyot sóhajtott, majd elindult kifelé. Csak egyedül akartam maradni. Az ajtóban megállt és visszanézett.- Írd ki magadból angyalom, hátha az segít!- mondta majd egy szomorú mosollyal az arcán becsukta az ajtót. Végre megint egyedül voltam. Elég ha nekem fáj, nem kell másoknak is rosszul érezniük magukat miattam. 
Elgondolkodtam Olga utolsó mondatán. Nem mondott hülyeséget és bár nincs nagy írói véna a kezeimben, legalább kicsit elterelném a figyelmem. A naplót azonnal elvetettem, hisz sosem írtam és nem életem egyik szörnyű napjával akartam elkezdeni. A verset kizártam, hisz annyira depressziós lett volna, hogy sokakat öngyilkosságra sarkallna már csak az olvasása is. Én pedig azt nem akartam. És akkor maradt a dal írás. Ami annyira nem tűnt rossz ötletnek. Minden mindegy alapon elővettem egy füzetet és egy tollat. Aztán vártam, hogy jöjjön az ihlet. De nem jött. Elnevettem magam. Nem őszintén, inkább keservesen már-már betegesen. Semmi nem jött össze. A telefonom kitartóan rezgett mellettem, az összegyűrt szerződés ott feküdt az íróasztalom sarkában én pedig hirtelen mérges lettem. Olyan igazán dühös. Dühös mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra. És akkor megragadtam a tollat és mint egy őrült írni kezdtem...

- You don't have to call, anymore, I won't pick up the phone. (Nem kell többet hívj, nem fogom felvenni a telefont)- hajnali három óra volt, én pedig a szinte teljesen kész dalomat énekelgettem. Már nem voltam dühös, csak egy kicsit. Most ahhoz a részhez értem el, amikor elkezdtem felfogni mi történt, és hogy ez milyen következményekkel jár. Elárultak, hátba támadtak. Nem értettem miért, de őszintén már nem is volt fontos. Csak egyet tudtam, hogy már nem voltunk jóban... Ami azt jelentette, hogy ismét egyedül voltam. 
Már egyáltalán nem sírtam, talán már nem is tudtam többet. Olyan éjfél körül álltak el a könnyeim és azóta egy sem jelent meg, még a szemem sarkában sem. De ez nem jelenti azt, hogy jobban vagyok. Azt hinné az ember, hogy ha valaki rengetegszer magányos, akkor hozzászokik az érzéshez. De ez nem igaz. Az a kegyetlenül nagy súly most is ott nyomta a szívem, mint eddig mindig, talán most kicsit jobban is. Pont olyan ez, mint amikor egy tanóráról kimész a mosdóba. Addig nem tudtad mitől fájt a fejed, de amikor újra belépsz a terembe, megcsap az állott levegő és alig tudsz lélegezni. Ha egyszer megtapasztalod milyen a másik oldal, sokkal nehezebb vissza menni. 
Egy gitár foglalt helyet a kezemben, azon igyekeztem játszani. Nem vagyok profi, de most hajnalban, ráadásul úgy, hogy csak én hallottam, tökéletesen megfelelt. Teljesen biztos voltam a dalom ritmusában, abban is, hogy hol, milyen hangszer kellene bekapcsolódjon... De persze ezt csak fejben tudtam elképzelni hisz még dobom sem volt, nemhogy hegedűm. Gyors pillantást vetettem a telefonomra és megnyugodtam, hogy Harry egy órája feladta és azóta nem hívott. Végre úgy éreztem, hogy hagy gondolkodni. Időt ad, amire nekem most óriási szükségem volt. Nem csak rá voltam mérges, nem csak benne csalódtam, mégis a dalom leginkább hozzá szólt. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem újra, elölről. A hangom tisztán csengett, attól függetlenül, hogy órákon keresztül megállás nélkül csak sírtam. 
- All this time I was wasting, hoping you would come around. (Ilyen sok időt elpocsékoltam, remélve, hogy felbukkansz) I've been giving out chances every time, and all you do is let me down. (Minidg újabb és újabb esélyt adtam neked, de te folyton cserben hagytál)- talán nem volt minden teljesen igaz, nem is mindent értettem szó szerint, de valahogy ki kellett adnom magamból. Elképzelhető, hogy drasztikusabban láttam a helyzetemet, mint ez a külvilágnak tűnt, de talán megérthető.- And it's taking me this long but baby I figured you out. (És ilyen sokáig tartott, de kiismertelek.) And you're thinking we'll be fine again, but not this time around. (És azt hiszed megint minden rendbe jön köztünk, de nem, ezúttal nem)- minden kapcsolatban eljön az a pont, amikor valamin összeveszik a két fél, és a pokolba kívánja a másikat. Vannak akik kisebb dolgon, vannak akik nagyobb dolgon, de összekapnak. Akkor pedig nem számít, hogy ki volt a hibás, az első dolog, hogy megígéred; soha többet még csak szóba sem állsz a másikkal. Van aki ezek után tényleg nem beszél az exével, van aki pedig végül megint a másik mellett köt ki. De a lényeg, hogy abban a pillanatban, ezt még nem tudod. Akkor csak azt tudod, hogy egyedül sírsz a szobádban, és a másik nincs melletted. És akkor igenis biztos vagy abban, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Én is biztos voltam benne, és attól függetlenül, hogy ahogy teltek a percek, egyre tisztább lett a fejem, nem cseréltem le a szöveget. Azt akartam, hogy tudja, hogy megbántott, hogy tudja, hogy fájdalmat okozott és, hogy legalább egy kicsit neki is fájjon. Mert akkor egészen biztosan meg voltam győződve, hogy ez csak nekem fájt. Hisz ők okozták a bajt, én csak az áldozat voltam. 
- You don't have to call, anymore, I won't pick up the phone. (Nem kell többet hívj, nem fogom felvenni a telefont)- ismét a refrént énekeltem, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt a kedvenc részem a dalból.- This is the last straw, don't wanna hurt anymore. (Ez volt az utolsó alkalom, nem akarok több fájdalmat) And you can tell me that you're sorry, but I don't believe you baby like I did -before. (És mondhatod nekem, hogy sajnálod, de nem hiszem el, úgy mint ezelőtt) You're not sorry, no, no, no. (Nem sajnálsz te semmit)- és lehet van amit átvitt értelemben írtam, de a refrén minden egyes szavát teljesen komolyan gondoltam... A számot végig játszottam, majd letettem a gitárt. A szemem égett a sok sírástól és a fáradtságtól, ezért bemásztam az ágyba. Most csak egy párnám volt, mert a másikat kihajítottam az utcára. Megint csend volt, és a csendben ismét hallottam a gondolataimat. Ezért történt, hogy a újra megjelentek a könnyeim és végül álomba sírtam magam. Milyen eredeti...

Rengeteg olyan történetet hallottam már, hogy egy szörnyű éjszaka után az ember felébred, és minden megváltozik. A fájdalom elillant, könnyen jutsz levegőhöz, a Nap süt, a madarak pedig csiripelnek. De bármennyire reménykedtem, hogy amikor kinyitom a szemem, ez velem is meg fog történni, nem így lett. Az hajam néhány helyen odaragadt az arcomhoz, a rászáradt könnycseppeknek köszönhetően, a fejem zúgott és kegyetlenül bele voltam gabalyodva a takarómba. Nyöszörögve másztam ki az ágyamból majd mentem az ablakhoz és elhúztam a sötétítőt. A napsugarak majdnem megvakítottak és a hirtelen fény miatt a szemem elé kaptam a kezem. Kitártam az ablakom, a friss levegő pedig beáramlott a szobámba. Eszméletlenül jól esett, a fejfájásom pedig jelentősen csökkent. Hunyorogva néztem ki az úttestre, a párnát keresve. És ott is volt, egy óriási keréknyommal a huzatán. Az arcomra egy hatalmas mosoly ült ki; talán beteg vagyok, talán ez nem normális, de valamiért hihetetlenül jó érzéssel töltött el a koszos és megtaposott párna látványa. Mintha ezzel Harryn mentek volna át... A hűvös ablaknak dőlve kezdtem el nevetni. Nem hangosan, nem is hisztérikusan. Ez egy fáradt de teljesen őszinte nevetés volt. Mosolyogva löktem el magam, majd mentem be a fürdőbe. Ez feldobta a napom, és eldöntöttem, hogy nem töltök el még huszonnégy órát a négy fal között. 
A tükörből nem egy szupermodell nézett vissza, de nem is számítottam rá. Pont azt láttam, amit éreztem. Egy összetört, meggyötört, hosszú éjszakán túl lévő lányt, akinek az arca kipirosodott a friss levegőtől és a nevetéstől. És ez erőt adott. Ledobtam magamról a ruháim, majd a forró víz alá beállva ellazultam. Hagytam, hogy a hajam felszívja a vizet, ami most nagyon jól esett. Nem siettem sehova, nyugodtan mostam a hajzuhatagom, kétszer is bebalzsamozva. Miután megtörölköztem, belebújtam a puha köntösömbe majd elkezdtem kifésülni a hosszú tincseim. Mindent kétszer olyan lassan csináltam, mint amúgy bármikor, de nagyon élveztem. Senki nem kopogott az ajtómon, nem tudtam hány óra és semmi konkrét dolgom nem volt aznap. Csak úgy voltam, és ez remek érzés volt. Hajszárító segítségével szögegyenesre szárítottam a hajzuhatagom, és mivel elég lassan csináltam, nem kellett utána hajvasaló is, hisz tényleg egyenes lett. Nyugodtan pakoltam ki a smink készletem, majd neki kezdtem az arcomnak. Alapozóval eltűntettem a sírás és a kevés alvás utolsó jeleit is, majd fekete szemceruzával kiemeltem a szemeim. Még kis cicafarkat is rajzoltam a szemem sarkába, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy mind a kettő ugyan akkora lett. A szempilláimra most vagy három féle spirált kentem, az egyik hosszított, a másik dúsított a harmadik meg vízálló volt. Vigyorogva tettem le a szájfényemet. Kifogástalanul néztem ki. És ez volt a cél. Nem akartam, hogy bárki is észre vegyen bármit is, nem akartam az emberek kérdezgetéseit hallgatni. Hiszen nem voltam jól. Ez egyértelmű volt számomra, hisz bármennyire mosolyogtam a külvilágra, belül megölt a tudat, hogy tegnap elvesztettem öt olyan személyt, akik nagyon fontosak voltak számomra. Mielőtt azonban elillant volna a pillanatnyi magabiztosságom, kimentem a fürdőből és kinyitottam a szekrény ajtóm. Azt akartam, hogy ha valaki rá néz a mai képeimre, amit a paparazzik készítenek majd, azt mondja, "hű...".  Csak ennyit akartam. 
De végül mégsem választottam semmi kihívót. Egyszerűen csak felöltöztem. 
Egy sima rövid farmert húztam fel, egy egyszerű fehér pulcsival és mivel kicsit átlátszott, alá vettem egy halványbarna topot. Belebújtam a narancssárga Conversembe, majd egy fekete táskába bedobáltam az általános dolgaimat. Egy napszemüveget csúsztattam a fejemre, majd belenéztem a tükörbe. Nem, nem fog mindenki rám figyelni, de jól néztem ki. Magabiztosan, és ez nekem pont elég volt. 

A cipőm hangosan csattogott a lépcsőn miközben mentem lefelé, így esélytelen volt, hogy ne vegyenek észre a lentiek. Nagy lendülettel értem be a konyhába, ahol nagyapa és Olga csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem is próbálták leplezni a meglepődésüket, de őszintén, megértem őket, hisz tegnap bárki rám nézett, megijedt, ma meg pont az ellenkezője. Egy halvány mosolyt eresztettem meg feléjük, ezzel elárulva magam, miszerint nem vagyok jól. De nem is őket akartam megtéveszteni. Olga egy tányérban gyümölcs salátát tett le elém, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Nagyapa pedig folytatta az újság olvasását, ezzel jelezve, hogy nem fognak kérdezősködni. És ezt nagyra értékeltem. 
- Nagyon finom lett!- mondtam Olgának, majd még egy ananász cikket tettem a számba. Mosolyogva megköszönte, majd miután nagyapa elé is letett egy tányért, ő is leült reggelizni. 
- Chloe- szólalt meg nagyapa pár perc csend után. Érdeklődve kaptam felé a fejem, mire folytatta.- Hallottam tegnap este a dalodat...- kezdte, mire nekem piros lett az arcom. El is felejtettem, hogy hajnali háromkor mások már aludni szerettek volna...- és amennyit hallottam belőle, az nagyon jó volt!-mondta, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem feltétlen igaz, és csak elfogult, de azért jól esett az elismerés.- Éppen ezért, ma reggel az volt az első dolgom, hogy felhívjam egy régi barátomat, aki segíthet megzenésíteni. Itt a címe, ma akármikor mehetsz!- csúsztatott felém egy névjegyet. Csodálkozva vettem el, majd néztem meg. Nem ismertem az embert, de persze ez nem jelentett semmit. 
- Köszönöm!- néztem fel rá hálásan, mire mosolyogva bólintott. Eltettem a kártyát, majd befejeztük a reggelit.- Akkor szerintem megyek is!- kaptam fel a táskám, mire mind a ketten elmosolyodtak. Biztos megnyugodtak, hogy nem egész nap a szobámba kuksolok majd...
- Édesem vidd ezt is!- mondta Olga, majd felém nyújtott egy Starbucks-os poharat, tele a megmaradt gyümölccsel. Mosolyogva vettem el, majd szúrtam bele egy viszonylag nagy fogpiszkálót. Az előszobából felkaptam egy kocsikulcsot majd elköszöntem és elhagytam a házat. 
Az autóban azonnal benyomtam a rádiót, majd énekelve indultam el a cím felé. Kifejezetten élveztem, annyira koncentráltam, hogy eszméletlenül boldognak látszódjak, hogy szinte el is felejtettem a bajomat. És ez jól esett, végre megnyugodtam egy picit...

A GPS-em azt jelezte, hogy nemsokára ott vagyok, ezért lehúztam egy mellékutcába. Hamar találtam parkoló helyet, nem kellett felesleges köröket tegyek. Ott hagyva az autót fordultam volna meg, amikor megláttam egy Starbucksot az utca végén. Céltudatosan indultam meg felé, hisz egy kávé sosem árt. 
Nem voltak sokan a boltban, a zene halkan szólt és friss kávé illat terjengett. Páran álltak csak előttem a sorban, így hamar a pult előtt álltam. Láttam, hogy a lány megismer, de nem szólt semmit. 
- Egy Caramel Frappuccinot és egy Jeges Caffè Lattet szeretnék- mosolyogtam az eladóra, aki azonnal el is kezdte csinálni. A karamelles pohárra azonnal ráírta, hogy Chloe, mire elmosolyodtam. Érdekes érzés volt, hisz még életemben nem jártam itt, de mégis tudta a nevem... Persze nem vagyok hülye, tudtam, hogy honnan, csak azért mégis. 
- A Caffè Lattera, Harryt írjak?- nézett fel rám egy szégyenlős mosollyal, mire az arcomra fagyott a mosoly. Gyorsan összeszedtem magam, majd megráztam a fejem. 
- Nem, ő most nincs itt, nem kérek rá nevet.- mondtam kedvesen, mire az arcára csalódás ült ki. Magamban nevetve néztem a lányt, ha tudná az igazságot... Amint kész lett fizettem, majd megköszönve az italokat, elhagytam az üzletet. A jeges kávém letettem az autóban, hogy majd vissza fele igyam meg, majd tényleg elindultam az épület felé. 
Pár perces séta volt csak, közben viszonylag sokan felismertek, de senki nem állított meg. Nem is lett volna értelme, hisz most egyik fiú sem volt velem, akkor miért kérne bárki is közös fotót?! 
Megérkeztem a nagy épület elé és csodálkozva vettem észre, hogy ugyan ott vagyok, ahol Harryvel voltam... Vagyis a Sony Studio-nál. Na erre nem számítottam. Azonban nem volt időm csodálkozni, a sötétített ablakokon vaku villanásokat fedeztem fel, így be kellett mennem. 
A recepcióhoz érve azonnal mondták is merre kell menjek, még mielőtt bemutatkozhattam volna. Úgy látszik nagyon képben vannak... Nézelődve mentem el a liftig. Érdekes volt úgy itt lenni, hogy nekem csinálunk valamit. A múltkor, amikor Harryvel voltam, nem ilyen szemmel néztem. Akkor csak egy hely volt ahol ketten lehetünk. Most viszont más... most egy lehetőség. A tizedik emeleten kiszálltam, majd ahogy mondták, jobbra fordultam. A folyosó végén balra, majd megint jobbra. Épp az épület szélén fekvő folyosón mentem végig, és csodálkozva néztem ki az ablakon. Los Angeles belvárosa tárult a szemem elé, a sok ember, bolt, felhőkarcoló, mind ott feküdt alattam. Felemelő érzés volt, egyszerűen gyönyörű. Az emberek csoportokban vonultak a járdán, vagy épp elárasztották az utat, amint zöldre váltott a lámpa az átkelőnél. A hangos dudaszó és az emberek beszélgetései egy tömör alap zajt alkottak, ami még a zárt ablakon keresztül is hallatszódott. 
- Miss Rivers?- hallottam meg egy férfi hangot mögülem, mire ijedten fordultam meg. El is felejtettem, hogy hol vagyok. Az arcomat meglátva elmosolyodott, majd folytatta- Ben Grogen vagyok, üdvözlöm!- nyújtotta mosolyogva a kezét. Egyből felismertem a nevet a kártyáról így azonnal megráztam a kezét. 
- Örvendek, szólítsanak csak Chloenak!- válaszoltam mosolyogva, mire bólintott. Egymás mellett indultunk el, ő pedig szinte azonnal el kezdett beszélni. Kiderült, hogy nagyapáék szomszédja volt, és apát kicsi kora óta ismeri, konkrétan látta felnőni. Érdeklődve hallgattam a hetvenes éveiben járó férfit. Nagyon szimpatikus volt, ráadásul szeretettel beszélt nagyapáról és apáról is, ezzel pedig máris belopta magát a szívembe. A teremhez érve udvariasan maga elé engedett, majd felkapcsolta a villanyokat. A szoba nagyon hasonlított arra amiben Harryvel voltam, de talán ez egy kicsit nagyobb volt. Leült a kanapéra, én pedig szembe vele foglaltam helyet. A táskám magam mellé tettem, hogy amint kell valami, azonnal ki tudjam venni.  
- Na és Chloe, hogy érzed ma magad?- nézett rám kedvesen, én pedig nem tudtam, hogy nagyapa beavatta-e, de minden esetre én még nem ismertem eléggé. 
- Köszönöm, jól vagyok!- mosolyogtam rá. Nem őszintén, ez csak a mindennapi mosolyom volt, az amit védőburkokként használok. 
- És ez mit jelent?- nézett rám komolyan. Nem tudta, nem tudhatta, de talán sejtette. Olyan nagypapásan nézett, nekem pedig melegség járta át a szívem. Kedves volt, és tényleg érdekelte, de én nem akartam erről beszélni. 
- Azt, hogy úgy teszek mintha jól lennék. Kérem ne zavarjon meg a színjátszásban...- őszinte voltam, mire egy csodálkozó mosoly ült ki az arcára. Végül bólintott, és sejtelmesen elvigyorodott. Mindent megértett, ismerte a múltam, azt sem tartom kizártnak, hogy kiskoromba találkoztam már vele, de a lényeg, hogy összerakta a kirakós darabjait. Tapasztalt ember volt, jól ismerte az embereket. De ha ez nem lett volna elég, a dalom meghallgatása után, már biztos lehetett a dologban. 

Sok óra folyamatos dolgozás és három csésze kávé után, egymás mellett ültünk és hallgattuk az immár teljesen kész dalomat. Minden úgy szólt benne, ahogy elképzeltem, néha még jobban is. Eszméletlenül büszke voltam magamra. Megcsináltam. Kész volt az első saját dalom. 
- Köszönöm szépen Ben!- öleltem meg mosolyogva. Tényleg nagyon hálás voltam érte. 
- Magadnak köszönd, édesem!- nevetve viszonozta az ölelést, majd mielőtt becsuktam volna az ajtót még utánam szólt.- Szólj a nagyapádnak, hogy keresni fogom, és ezúttal nem rázhat le!- kacsintott játékosan. Elnevettem magam, majd miután biztosítottam, hogy átadom az üzenetet, végleg ott hagytam. A táskámban a megzenésített számommal siettem át az egész épületen. Nem álltam meg nézelődni, csak a karamelles kávémon járt az eszem, amit a kocsiban hagytam. A recepción elköszönve léptem be a forgó ajtóba, majd a sötétített ablak segítségével megigazítottam a hajam. Nagy levegőt véve léptem ki az épületből, azonnal felöltve az álarcom. 
Még két lépést sem tettem meg, amikor egy nagy fekete autó állt meg az épület előtt. Lefagyva figyeltem ahogy nyílik az ajtó. Tudtam kik érkeztek. Pár pillanat múlva Zayn szállt ki az autóból, majd amint felnézett a tekintetünk találkozott. Azonnal lefagyott, így a mögötte jövő Louis lökött egyet rajta. Zayn majdnem elesett, de a szemkontaktust így sem szakította meg. Alig egy percen belül pedig farkasszemet néztem az egész One Directionnal. Egyikünk sem mozdult, senki nem mondott semmit. Fotósok jelentek meg, abbahagyva a rejtőzködést a jobb képek érdekében, de nem zavartak. Nem figyeltem rájuk. A fiúkon nem volt napszemüveg, gondolom nem számoltak azzal, hogy megállnak a bemenetel közben. Szomorú szemekkel néztek rám, megviselt volt az arcuk. De a legjobban Harryn látszódott, hogy nincs rendben valami. A szeme alatt óriási karikák égtelenkedtek, ezzel jelezve, hogy este nem aludt sokat. És akár mennyire gonosznak tűntem emiatt, én örültem ennek. Örültem, hogy nem csak nekem volt szörnyű éjjelem, hanem mind az ötüknek. És míg én úgy néztem ki, mintha egy címlap fotózásról jöttem volna, addig ők pont olyanok voltak, mint akik egy szemhunyásnyit sem aludtak az éjjel. És akkor megveregettem képzeletben a vállam, miszerint megérte az a hosszú készülődés. 
Nem mondtam semmit, a mosolyom eltűnt az arcomról. Úgy tűnt ők sem akarnak megszólalni, így megunva az álldogálást, és az egyre több embert, fogtam magam és utat törve a fotósok között, elindultam a kocsim felé. Hallottam ahogy mindenki egyszerre kezd el beszélni, éreztem a döbbent pillantásokat a hátamon, tudtam, hogy most rengetegen fotóznak, de nem fordultam meg. Nem álltam meg sehol, nem figyeltem az emberekre, akik összesúgtak a hátam mögött, ezzel bizonyítva, hogy gyorsan terjednek a hírek, csak mentem. Csámcsogni valót adtam az egész világnak, mindenki arról fog beszélni, hogy mi történt köztünk, de nem zavart. Helyette egy büszke mosollyal az arcomon ültem be a kocsimba, majd az ajtó csukódása után utat engedtem a könnyeimnek. Megcsináltam... Hibátlanul eljátszottam, hogy minden rendben, ezzel megtévesztve az egész világot. És ami a legjobb volt benne, hogy azt soha senki nem fogja megtudni, hogy pár perccel a találkozás után, amikor egyedül voltam a kocsiban; bőgtem. De talán ez már nem is érdekel senkit, hisz a lényeg most is a One Directionon volt...