2014. december 24., szerda

Inside...



Karácsony vaaaaaan!! Kibírtunk szinte egy fél évet az iskolában... 
A szeretet ünnepe van, és nem véletlenül született ezen a napon, pontosan 23 évvel ezelőtt a mi Louisunk! Nagyon sok dologért lehetünk neki hálásak, megtanított minket más szemmel nézni a világot, és ezt nem felejtjük el! Megtanította hogy ki kell állni magunkért és a szeretteinkért, még akkor is ha ez sok embernek nem tetszik és utálatot von maga után. Tudjuk, BooBear még nem érzi késznek magát, hogy 23 legyen, de ezzel is megbirkózik majd valahogy. És hogy a lelkében mindig egy picit gyerek marad, egészen biztos. De mi így szeretjük!!!  Reméljük nagyon boldog Karácsonya, és ezzel együtt szülinapja is lesz! #HappyBirthdayLouis 
+Nagyon Boldog Karácsonyt kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!:)<3
U.i.: Ne felejtsétek el elolvasni LovedYouFirst novelláját!:)


Louis Tomlinson szemszöge:

- Jó éjszakát fiúk- mondta Chloe figyelmen kívül hagyva Zayn felháborodását. Felemelt állal elindult az ideiglenes szobája felé, de mivel Chloeról beszélünk, elképzelhetetlen lett volna hogy ne tegyen kárt magában valahogy. Majdnem elesett a saját lábában, de szerencsére Liam ott ült közel hozzá, és nem hagyta elesni. Kipirult az arca és a szemét aranyosan lesütötte. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Zayn fújtatva lehuppant a kanapéra. 
- Mi baja a mai lányoknak?!- a kezébe temette az arcát és onnan motyogott.- Miért hiszi mindegyik azt hogy súlyosabb mint kéne?!- fortyogta. Egyetértően bólogattam, van négy húgom és egy barátnőm. Teljesen tisztában vagyok a témával. - De most tényleg! Nézzetek már rá! Semmi felesleg nincs rajta!- csapott a térdére. Egyetértően kezdtünk el hümmögni, és úgy tűnt megnyugodott. Féltem hogy valamit kitalált, de inkább nem firtattam tovább a témát, ha már sikerült tovább lépnie. 
- Gondoltátok volna akkor Karácsonykor, hogy néhány év elteltével itt fogunk ülni egy apartmanban, míg Chloe az egyik szobában alszik, immár biztos anyagi háttérrel?- szólalt meg Liam pár perc csend után. Mind elmerengtünk a kérdésén. Az emlékek ismét elkaptak, mint már annyiszor, és azon kaptam magam hogy az egyik legszebb Karácsonyomat élem át újra. 
... - Bocsi a jegyekért, nem akartak megsérteni titeket...- kezdett el magyarázkodni piros arccal, de csak leintettük hiszen semmi szükség nem volt rá- Nagyon, nagyon szépen köszönünk mindent! Bocsánat az ünnepi felfordulások miatt, nem akartunk gondot okozni. Ja, és irtózatosan boldog Karácsonyt!- intett mosolyogva. Mi is elköszöntünk, majd egy utolsó integetés után elhagyták a házunkat és elindultak a nagyvilágba, feltehetőleg a bátyjuk hotelének irányába. 
Pár percig még néztük ahogy távolodnak, és önkéntelenül is elmosolyodtam ahogy a két kicsi lökdöste egymást. Egy jó ideig csend volt a házban, mindenki a látottakat próbálta meg felfogni. A kezem automatikusan szorult Eleanor dereka körül és az arcomat beletemettem a hajába. A lány, azt hiszem Chloe, története arra ébresztett rá, hogy értékelnünk kell amink van. Ez nagyon közhelyesnek hangzik, de tényleg így van. És ebben az a szomorú, hogy látnom kellett valakit akinek tönkre ment az élete, ahhoz hogy észrevegyem ez velem is megtörténhet. 
El lágy csókja zökkentett ki az elmélkedésemből, amit egy halvány mosollyal köszöntem meg. 
Niall felállt a kihangosító mellől, amin nemrég még Zoey által az egyik számunk bömbölt. Most valami Karácsonyi számot nyomott be a szöszi barátunk, és azonnal vissza tért a hangulat. Mindannyiunkban benne volt még a sajnálat és az apró sokk, de nem ronthatta el ez az egész napunk. Az a tudat hogy nekik is szépek lesznek az ünnepek, segített abban hogy élvezzük mi is a sajátunk. 
- Milyen süti van?- hallatszódott a konyhából Niall kíváncsi hangja, és az ölemben pihenő angyal azonnal felpattant és beviharzott a konyhába. A folytott szidása még kihallatszott, és jót nevettünk azon ahogy a szöszi kíváncsi természetét átkozza. Pár perc dulakodás után meghallottuk Niall csoszogását, majd megjelent kezében kistányérokkal. Jóízűen felnevettem, hogy a barátnőm sikeresen eltávolította a mindig éhes ír manót a konyhából, ráadásul úgy, hogy senkinek nem lett semmi baja. Nem kellett sok, ő is kilépett a konyhából kezében két nagy tállal, tele mindenféle sütivel. Nem tudom mikor sütöttek a lányok, hiszen tegnap bulim volt, de láthatóan megoldották. Mosolyogva vettem el a felém nyújtott tányért, majd átkaroltam az ölembe helyet foglaló barátnőmet. Vehettem volna sütit a tálból is, de nekem szimpatikusabb volt El tányérján a brauni. El is vettem, mire szúrósan rám nézett, de egy puszival megnyugtattam. 
- Boldog Karácsonyt!- ordított fel Niall, majd a kezében levő pezsgőnek kilőtt a kupakja. Röhögve néztem ahogy majdnem elejti ijedtében az egész üveget, láthatóan kicsit későbbre várta a durranást. Elvettem az egyik poharat, majd koccintottunk. Végig néztem a társaságon, és büszke voltam magamra. Jó helyen voltam ...
- Nem... Még hasonlóra sem gondoltam!- mondta Harry röhögve, én pedig mosolyogva bólogattam. Tényleg eszembe sem jutott még az ötlethez hasonló elmélet sem, de nagyon örülök hogy megtörtént. A szívemhez nőtt a kiscsaj és semmi képpen nem forgatnám vissza az időt. Függetlenül attól hogy Zayn unakotestvére vagy nem, biztos vagyok benne hogy valami eszméletlen a csaj, minden értelemben és nagyon örülök hogy megismertem.
- De akkor most mi van ezzel a Mikaval?- nem akartam felhozni a témát, de muszáj volt. Most örülök hogy a lányok már lefeküdtek, mert így meg tudjuk beszélni anélkül hogy közbe szólnának valami lányos dolgot. 
- Nem tudom! Semmit nem értek!- temette Zayn a tenyerébe az arcát. 
- Én csak azt nem értem hogy miért nem mondta el?- vakarta meg Niall a tarkóját.- Mármint valószínűleg ő is úgy érezte hogy az inkább volt egy baráti találkozó, mint egy valódi randi, de mégis!- sóhajtotta- Azért elmondhatta volna!- teljesen átéreztem amit mond. Nem értettem mit miért csinált Chloe, de igyekszem nem jelenetet rendezni, főként úgy hogy nekem nem sok közöm van hozzá... Hazza feltűnően csendben volt, de érthető okok miatt. Az viszont sehogy nem fért a fejembe, hogy miért pont ő kelt Chloe védelmére, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy ez a téma őt viseli meg a legjobban. 
- Fiúk!- szólalt meg pár perc csend után Zayn.- Nem tudom mi folyik itt, de igérjétek meg, ha bármit megtudtok a kapcsolatukról, akármit, akkor szóltok nekem! Muszáj meg tudnom mi folyik itt!- mondta. 
- Számíthatsz ránk!- nevette el magát Liam, majd elkezdtünk szedelőzködni. 
- Jó éjjt srácok!- mondtam nekik egy ásitás közepette- Holnap meg ne próbáljátok korán felkelteni!- mondtam fenyegetően, de a végére elnevettem magam. Egy utolsó intés után elhagytam a nappalit. Halkan mentem be a hálószobámba, nem akartam felkelteni a békésen szuszogó barátnőmet. Lusta voltam lezuhanyozni, így inkább csak átvettem a nadrágom, majd lassan bemásztam mögé. Próbáltam nem felkelteni, de amint közelebb csúsztam volna hozzá, megébredt. 
- Lou?- kérdezte rekedt hangon. Halkan elnevettem magam majd nyomtam egy puszit az arcára. Halványan elmosolyodott majd közelebb csúszott hozzám, így nekem már nem kellett mozognom. Az arcát a nyakamba fúrta, majd a légzése megnyúlt és tudtam, hogy ismét elaludt. Nyomtam még egy csókot a homlokára, majd kényelmesen elhelyezkedtem. A hátára apró köröket rajzolgatva csuktam be a szemem és nem kellett sok, én is elaludtam...

Once Upon a Time I was Louis Tomlinson 2.



Sziasztok, itt van a második rész, görgessetek lejjebb az elsőhöz;) Jó olvasást!!


Felgyorsultak a napok, hetek. Szorgalmasan jártam az előkészítőre, öcsém iskolába, a szüleim pedig dolgozni,  így Louis sokat volt egyedül a házban. Néha összeütött valami vacsorát, de legtöbbször semmit nem csinált. A szüleim ezt sokszor meg is jegyezték nekem, de mindig sikerült valahogy haladékot kérnem.
Valahányszor elővettem a telefonom, vagy felnyitottam a laptopom mindig jobban dobogott a szívem, hátha Harry válaszolt az üzeneteimre, de sajnos mindig csalódnom kellett. Rájöttem, hogy valószínűleg nem is futja át ezeket az üzeneteket, hát még hogy beleolvasson.
Aztán eljött a téli szünet, és mindenki gőzerővel kezdett készülni a karácsonyra kivéve persze Louist, akinek a pénze a betevő cigijére sem volt elég, így tőlem kért kölcsön. A fiú nem változott semmit, mindvégig ugyanolyan maradt. Volt, hogy álltam az asztalnál, és valamit rendezgettem, mikor óvatos ujjakat éreztem a csípőmön, majd erős karok fonódtak a derekam köré. Louis megtámasztotta az állát a vállamon, majd még közelebb vont magához. A fejemben teljes zűrzavar volt, csak arra tudtam gondolni, nehogy benyisson valaki ilyenkor. Néhány perc után a fiú elengedett, és a következő pillanatban már el is felejtett mindent, úgy tett mint ha semmi nem történt volna.
Esténként megágyaztunk neki a földön, és minden este külön feküdtünk, minden reggel külön keltünk. Én az ágyon, ő pedig a földön... Egészen 24.-e reggelig.
A nyakamba fájdalom hasított, mikor a szemem meg ki se nyitottam. A zsibbadt kezemet óvatosan nyújtottam ki, de megakadt valamiben. Az a valami volt Louis pólója. Hamarosan kitapogattam, hogy nincs a kezem jó helyen a fiú a pólója alatt, így elhúztam. A lábaim is kinyujtóztattam volna, ha nem lettek volna összegabalyodva Louis lábaival.
A fiú félálomban nyöszörgött egy sort, majd magára húzta a takarót, ezzel rólam szinte teljesen lerántva. Közelebb gurultam, hogy nekem is jusson valamennyi, majd úgy döntöttem, hogy nem akarok még felkelni. Nem emlékeztem, hogyan került a fiú az ágyba a földről, de őszintén nem is bántam. Tél volt, hideg és pont ahhoz volt kedvem, hogy valakivel összebújva aludjak.
Nagyot ásítva húztam jobban magamra a takarót, majd behunytam a szemeim, és nem is kellett sok idő, hogy visszaaludjak.
Később már azt kívántam, bár felkeltem volna, mert a második ébredésem fele annyira sem volt kellemes, mint az első.

Caspar az ajtóban lecövekelve állt, és az erei kidagadtak a nyakán, ahogy kiabált. Louis unott fejjel nézett rá, amivel csak még jobban felhergelte.
-Aha egy barát...-Caspar az ágyhoz lépett, és erősen megragadva Louis karját, felrántotta.
-Nyugi van, haver!-Louis dülöngélve próbálta visszanyerni az egyensúlyát.
Láttam, hogy ezzel, ha lehetséges ezt mondani, még jobban felhúzta az öcsémet. Gyorsan pattantam fel, hogy közbelépjek, de már késő volt. Caspar ökle Louis arcában landolt, aki ettől elvesztette az egyensúlyát, és a földre rogyott. Ha nem fogom le, az öcsém talán tovább püfölte volna a fiút. Éreztem, ahogy az ujjaim alatt pattanásig feszülnek a karizmai, és hallottam, ahogy fújtat a dühtől.
-Caspar elég!
-Bianca benned nagyot csalódtam. Mi lesz legközelebb? Lefekszel minden jöttment csövessel? Ha rajtam múlt volna, már az első nap kidobtam volna -a karjai leereszkedtek, de láttam rajta, hogy nagy erőfeszítés megfékezni magát. Nagy zöld szemeivel felháborodottan nézett az enyéimbe.
-Nem inkább nekem kellene benned csalódnom? És ha nekem ez így jó? Felnőtt ember vagyok, én határozok a saját életemről, és ha el akarom cseszni, minden jogom megvan rá, hogy megtegyem! Egyébként meg Louis nem egy jöttment csöves!-gúnyosan próbáltam a szavakat formálni, de a hangom inkább kétségbeesetten csengett. -És ha őt választom?
Caspar teljesen ledermedt, a szája nyitva maradt, úgy meredt rám. Gyorsan a feltápászkodó Louishoz siettem, és a kezem nyújtottam neki.
Érintése forró volt, ahogy az ujjaink összeértek. Felállva egy gyors mozdulattal letörölte az orraból sűrűn szivárgó vért. Arcán nem látszott meglepettség, sem megszeppenés, ugyanolyan közömbösen nézett maga elé, mint eddig.
-Remélem, most boldog vagy, Caspar!-ragadtam meg Louis kezét, és nem törődve azzal, hogy ugyanabban vagyok, mint amiben aludtam, gyorsan az asztalhoz léptem, és a táskámba söpörtem mindent amit ott találtam.
-Most mit csinálsz?-az öcsém hangja magasabb volt a szokásosnál.
-Pakolok, nem látod?!-húztam össze a táska cipzárját, majd egy laza mozdulattal a vállamra kaptam.
-Ne menj el, Bianca kérlek ne érts félre! Csak ennek kell mennie-mutatott megvetően Louisra.
-Megyek vele!-ezt határozottnak szántam, de a hangom picit remegett, ahogy kimondtam.
Caspar teljesen leblokkolt, többet nem szólt egy szót se.
Gyorsan bedobtam a pénztárcámat is, majd Louist magam után húzva kisiettem a szobából.

-És most hogyan tovább?-kérdezte Louis, ahogy elvette a zsepit, amit felé nyújtottam. A tornacipői alatt ropogott az ujjnyi vékony hóréteg, ami valószínűleg éjszaka esett.
-Keresünk egy buszt Londonba.
A fiú csak bólintott, majd a zsebkendőt az orrára szorította, hogy elállítsa a vérzést.
-Figyelj, sajnálom, hogy az öcsém...-kezdtem, de közbevágott.
-Hát én is jobban örültem volna, ha nem úgy ébresztenek, hogy betörik az orrom, de nem te tehetsz róla- a fiú féloldalasan rámmosolygott, majd elfordult, és tovább figyelte a lába alatt ropogó havat.
-Szerinted hülyén nézek ki?-néztem a csizmámra, és a belőle buggyosodó pizsama nadrágomra.
-Őszinte legyek, vagy kedves?-nevetett halkan.
-Nagyon vicces-fordultam el sértődöttet játszva.
-Figyelj Bianca. Egyszer élünk, kit érdekel, mit mondanak az emberek...
Kissé elmosolyodtam, de magamban reménykedtem, hogy valamit még mond. Valami olyasmit, hogy így is szép vagyok,  hogy a szépség belülről fakad, vagy hogy neki így is tetszem. De már megtanulhattam volna, hogy nála nem érdemes ilyesmire számítani. Nem is mondott semmit, csak zsebredugott kézzel sétált tovább mellettem. Közben a hó megint szállingózni kezdett. Az apró hópelyhek megragadtak Louis hajában.
A buszmegállóban csak egy öreg nénike ácsorgott, mikor odaértünk. A kezében két nagy csomagot szorongatva húzódott arrébb, mikor Louis leült mellé a padra. Én a táblához sétáltam, hogy megnézzem mikor megy Londonba busz. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a 8:45-ös busz perceken belül megjött. Louis morogva dobta el a cigijét, mikor közöltem vele, hogy a buszon nem szívhatja, aztán udvariasan visszatartottam, mikor be akart vágni a néni elé.
-Istenem, Bianca-fáradtan sóhajotott, és megvárta míg a néni lassan feltipeg a csomagjaival.
-Figyelj, egy: előbb volt itt, kettő: egy öreg néni!-magyaráztam.
-Pont leszarom-forgatta meg unottan a szemeit, majd fellépett a buszra, és kért két jegyet Londonig.
Amíg a sofőr a jegyeket intézte Louis gyorsan hátrafordult.
-Megdobnál egy kis pénzzel?-súgta.
-Mindet elköltötted, amit adtam?-kerestem elő a tárcám, majd a kezébe adtam egy bankjegyet.
-Igen. De nem csak füves cigire ment el, nyugi -mondta miközben fizetett.
-Hű, kíváncsi vagyok-dünnyögtem, majd elindultunk hátrafelé.
-Vettem rajta whiskyt is!-vigyorgott, majd lehuppant a hátsó ülések egyikére.
A homlokomat fogva ültem le mellé.
-De nem volt rossz-tette hozzá.
-Reméltem, hogy még nem ittad meg. Hogy tudtál egy nap egy üveg whiskyt meginni, úgy hogy nem is vettem észre rajtad?
-Egyszerű. Hozzá vagyok szokva, és nem árt meg.
-Ja, bocs nem tudtam, hogy az ilyen menőknek nem árt meg egy üveg whisky-néztem rá gúnyosan, mire ő csak lesajnálón nevetett egyet.
A busz megállt, és újabb utasok szálltak fel. Két lány jött fel először. 15 körül lehettek. Eléggé feltűnően nézték a pizsamanadrágom, mire nevetve Louis vállára döntöttem a fejem.
-Mindenki meg fog nézni Londonban a pizsimmel-nyöszörögtem fáradtan.
A két lány súgdolózva ült le a kettővel előttünk lévő ülésekre.
-És az baj?-Louis átkarolta a vállam.
-Nem tudom. Biztos furcsán néznek majd.
-Szard le-mondta halkan, szinte suttogva.
Becsuktam a szemem, és mosolyra húztam a szám, ahogy éreztem, hogy Louis megsimítja a vállam.
-Bocsi-hallottam, mire kinyitottam a szemem. Az előbbi két lány egyike állt előttünk. -Esetleg csinálhatok egy közös selfiet?-nézett Louira.
-Mi?-Louis értetlenül vonta meg a vállát. Hangjában némi gúnyt véltem felfedezni.
-Egy közös képet...-a lány egyre jobban zavarban volt.
-Velem? Minek?-a fiú annyira lesajnálva mondta, hogy én is kezdtem megsajnálni a lányt.
-Nagyon hasonlítasz a régi kedvenc énekesemre.
-Mondták már...-válaszolt Louis elgondolkodva.
-Akkor csinálhatok?-a csaj szemében remény csillant, ahogy elővette a telefont a zsebéből.
-Nem-gúnyos volt, de határozott.
-Miért?-kérdezte a lány meglepetten, és a szája széle szomorúan görbült le.
-Csak-válaszolt Louis, majd néhány pillanat múlva, mikor a lány még mindig ott állt, hozzátette -Lekopnál végre?
-Louis-ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és a kezem a fiú kézfejére tettem. De ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, és ha lehetett volna, ezerszer is visszaszívom. Sajnos már késő volt.
-Louis Tomlinson?-a lány szeme kikerekedett a meglepetéstől.
-Kösz, Bianca-mondta Louis megvetőn rám pillantva.
-Úristen, nem akartam... Basszus....-a kezem remegett, mint mindig mikor valami fontos dolgot elrontok, és dühös leszek magamra.
A lány tátott szájjal állt előttünk, és felváltva nézett rám, meg Louisra.
-Te tényleg Louis Tomlinson vagy...
-Fogalmam sincs ki az-a fiú még hidegebb stílusra váltott.
-Hát visszatértél!-a lány félig suttogott, és félig sikított, majd Louishoz lépve meg akarta ölelni.
-Húzz el-tolta el magától.
-De...-a lány megszeppenve eresztette le az ölelésre nyitott karjait.
-Figyelj, fogalmam sincs, hogy te ki vagy, és fogalmam sincs ki az a Louis Tomlinson. Szóval kopj le, menj vissza a barátnődhöz, vagy mit tudom én, de hagyj minket békén!-a lélegzetem elakadt a "minket" szónál. A szemembe könnyek szöktek, ahogy a lány szipogva elsétált. Semmit nem értettem. Mi történt? Louis az arcomat fürkészte.
-Mi baj?-ráncolta a homlokát.
-Nem értelek-kétségbeesetten néztem Louis csillogó kék szemeibe.
Szemeztünk. Igyekeztem minden kimondhatatlan érzelmet a tekintetembe belesűríteni. Csak néztem a szemeit, és az arcomon folytak le a könnyeim. Néztem, annyira, hogy már fájt, de nem kaptam el a tekintetem, egy pillanatra sem.
-Én sem tudom-Louis szemébe könnyek gyűltek, majd elkapta a tekintetét és a padlót kezdte bámulni.
A homlokát ökölbe szorított kezeire támasztotta, és egy ideig csak azt hallottam, milyen mélyeket lélegez. Aztán hirtelen a kabátja belső zsebébe nyúlva egy lapos üveget vette elő, és meghúzta.
-Uh-nem tudtam mást mondani. Louis nagyot sóhajtott, majd megint meghúzta az üveget. Majd mégegyszer.
-Hazudtam-mosolygott rám kesernyésen-Most fogyott el a whisky.
Elkaptam a tekintetem, és az út mellett elsuhanó autókat, és házakat kezdtem figyelni. A busz megint megállt. Mivel karácsony volt, így mindenki aki eddig elfelejtett vásárolni, most, az utolsó pillanatban indult Londonba, hogy beszerezzen valamit. Az emberek özönlöttek az eddig majdnem hogy üres buszba, és hamarosan szinte az összes ülőhelyet elfoglalták. Egy termetes férfi oldalához préselődve bámultam ki tovább az ablakon. Egy-egy kósza hópehely az ablaknak sodródott, majd egy pillanat alatt elolvadt, és végigfolyt az üvegen. Tekintetemet versenyeztettem a cseppekkel, mikor egyszer csak megéreztem Louis fejét a vállamon. A lehelete bűzlött az alkoholtól, ahogy a fülembe súgta a szavait.
-Kérlek, segíts! Hogy találjam meg az utamat, ha magamat is elvesztettem?!
Kezeit az ölébe ejtve babrált a kabátja szélével.
-Hiányoznak? -kérdeztem. Pontosan tudta, kikre gondolok.
-Nem. A régi önmagam hiányzik! De talán ők vissza tudnák hozni...-elgondolkodva, lassan suttogott. A szemei csukva voltak, mintha csak félálomban lenne.
-Louis, meddig volt az az üveg?-ráncoltam a szemöldököm.
-Kicsit több mint félig. Asszem...-a hangja elhalt.
-Jól vagy?-álmos fejét a kezeim közé fogtam.
-Nem. Hánynom kell.
-Mitől?
-Felrázott a busz. De még visszatartom-mondta, majd lassan felém hajolva megcsókolt. Nem volt szenvedélyes, sem erőszakos, de gyengéd sem. Álmatag volt, és kétségbeesett. A szemem lecsukódott, és körülöttem minden megszűnt létezni, ahogy ajkaink egymáshoz értek. Elfelejtettem az oldalamhoz nyomódó kövér pasit, a fejüket rosszallóan ingató néniket, és a sugdolózó lányokat.
Ahogy a  csókunk lassan véget ért, fejemet Louis mellkasára hajtottam. A szemem még mindig csukva volt.
-A lány már századjára fényképez le-súgta halkan a fiú.
-Amelyik azt hiszi, hogy te vagy Louis Tomlinson?
-Igen.
-És zavar?-a fejemet jobban a pulcsijába fúrtam.
-Nem.

-Pontos címet tudsz?-kérdeztem. A hangom elveszett a rengeteg ember között. Az egyre sűrűbben szállingózó hóesésben sétáltunk, most már normális ruhákban. Szerencsére a bevásárló központok vécéji elég nagyok, hogy  át lehessen öltözni bennünk.
-Sajnos nem emlékszem. Ha két évig elég erősen akarsz valamit elfelejteni, biztos, hogy nem sok marad meg belőle.
-De odatalálsz?
-Persze. De egyáltalán nem biztos, hogy most ott lesznek. Bianca... szerintem inkább hagyjuk. Hideg van, esik a hó. Inkább keressünk valami helyet, ahol elalhatunk-mondta a fiú a dzsekjét összehúzva.
Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van. De mégis meg akartam győzni. Először is magamat. A szívem legmélyén még mindig ott volt az akarat. Szerettem azt a bandát, és mikor Lou kilépett, többé nem volt ugyanaz. Tudtam, hogy ha most esetleg valami csoda folytán vissza is vennék, akkor sem lenne többé az, ami előtte volt. Mégis vakon mentem egy álom után, vakon hittem benne, hogy visszahozhatom, ami már rég elmúlt, vagy talán nem is volt soha. Talán csak én képzeltem ezt az egészet. Csodálatos, de ilyesztő, mit meg nem tesz az ember azért, hogy valóra váltsa a bolond, gyerekes álmait. Mennyire makacsul ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, akkor is ha belül tudjuk, hogy már rég elvesztettük őket.
Az ujjaim reszkettek, ahogy kisöpörtem néhány tincset az arcomból.
-Csak mondd a szemembe, hogy nem akarod-fúrtam bele a tekintetem Louiséba.
-Nem tudom, hogy akarom-e.
-Legalább próbáld meg! Nem veszíthetsz semmit. Hiszen egyszer élünk...-halványan elmosolyodtam, ahogy a fiú szavait idéztem.
Louis csak állt, és némán ingatta a fejét. A hópelyhek megragadtak a vállán.
-Rendben-mondta végül -Próbáljuk meg.
Örömömben ugrálni tudtam volna, de nem akartam, hogy amiatt meggondolja magát, így csak csendben mosolyogva léptem közelebb hozzá, majd szorosan megöleltem. Éreztem, hogy meglepetésként érte, de gyorsan a derekam köré fonta a karjait.
-Akkor mutatod az utat?-kérdeztem.
-Megpróbálom-a lehelete fehér felhőt alkotott, ahogy beszélt, majd lassan eloszlott a szállingózó hópelyhek között.
-Louis...-kezdtem halkan.
-Igen?-féloldalas mosollyal az arcán nézett a szemembe.
-Boldog születésnapot-simítottam meg óvatosan a karját. Láthatóan megleptem. Arcán furcsa keserű mosoly jelent meg.
-Hát még emlékszel rá?
-Persze... Hogy felejthetném el ?!
Nem szólt semmit, csak bólintott egyet, majd elfordult, és a lábával a havat kezdte rugdosni.
-Köszönöm-mondta végül.
Elindultunk a ház felé, ahol remélhetőleg a One Direction idén is éppen szűk, baráti karácsonyi bulit szervezett. Nem tudtam mire számítsak, de az megnyugtatott, hogy Louisnak ugyanúgy nem volt semmi ötlete, hogyan fogadják majd az ex-bandatársai két évi távollét után.
Már egy ideje egyenesen mentünk, mikor egy zebránál megálltunk, és vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson. Felnéztem az égre. A hó egyre sűrűbben esett, és a kövér hópelyhek bizonytalanul kavarogtak a gyenge szellőben. Minden erőmmel igyekeztem arra gondolni, hogy ez az egész sikerüljön. De mi van, ha idén nem is ott ünnepelnek? Mi van ha nem engednek be, mondván, hogy Louis már minden lehetőséget eljátszott? És mi történik, ha minden úgy megy, ahogy elterveztem? A fiú bocsánatot kér, az 1D pedig megbocsát. Meglesz amit akartam, a One Direction újra teljes lesz. De mi lesz utána? Vége a sztorinak, mindenki boldogan él, még meg nem hal. Boldog befejezés, de hol vagyok benne én?...Gondolataim közül Louis zökkentett ki, ahogy finoman megragadt a kezem, hogy átmehetünk az úton. Ahogy lekaptam a tekintetem az égről, rögtön összeakadt egy másik, jól ismert tekintettel. Szemből Mark, és az új barátnője igyekeztek át a széles zebrán. Mark hamar elkapta rólam a tekintetét, és a mellettem lazán lépkedő Louist kezdte vizslatni, akinek a szájában most is ott figyelt a füstölgő cigi. Láttam, ahogy tetőtől talpig végigméri a fiút. Arcán gúnyos mosoly jelent meg, ahogy visszanézett rám. Ekkor már egészen közel voltunk egymáshoz.
-Ez igen-bólintott rám nézve, ahogy egészen mellénk érték, majd Louis mellett elhaladva kissé meglökte a vállát.
-Mi a szar?-a fiú csodálkozó tekintettel fordult hátra. -Mi a fasz bajod van, haver?
Mark megvetően mosolyogva fordult fél testtel hátra.
-Bocs. Véletlen.
Nem tudom, láttam, vagy csak képzeltem, de mintha Louis szemében egy pillanatra felvillant volna valami, és a karja  megfeszült volna. Mint ha meg akart volna fordulni, hogy visszaszóljon, hogy ne hagyja annyiban, hogy gúnyolódnak rajta. De az egész csak egy pillanatig tartott, rögtön vissza is tért a megszokott Louis flegma tekintete, majd lazán megvonta a vállát, és hagyta, hogy Mark, és a barátnője eltűnjenek a kocsik és emberek között.
Nem értettem, hogy tud ilyen nemtörődöm módon viselkedni. Én legszívesebben visszamentem volna, és mindkettőjüket felpofozom. A könnyeimet is nehezen tartottam vissza, ahogy az embereket kerülgetve próbáltam Louis mellett maradni.
Befordultunk egy kisebb mellékutcába, ahol már kevesebb volt a járókelő.
-Mark volt az, igaz?-kérdezte kissé lassítva a léptein.
-Igen...és a lány, akivel megcsalt-a szemembe könnyek gyűltek, ahogy ezt kimondtam, és megtorpantam.
-Sajnálom-állt meg Louis is, majd a szemembe nézett.
-Nem kell -szipogtam -Hiszen nem tehetsz róla.
-Ez igaz -simította meg az arcom -De akkor is sajnálom, hogy megbántott.
Az arcom a fiú kabátjába fúrva öleltem meg. Mikor elváltunk, mélyen a szemébe néztem.
-Minden rendbe jön, Bianca!-szája sarkában egy apró mosoly jelent meg.
Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat. Kissé lábujjhegyre állva hajoltam az arcához. Ajkaink majdnem összeértek, mikor Louis felemelte a karját, és gyengéden eltolt magától.
-Sajnálom-mondta-Én nem bírom ezt tovább csinálni.
-Tessék?-semmit nem értettem.
-Nem megy...
-Miért?
-Mert megkedveltelek-nézett a szemembe, velem pedig nagyot fordult a világ.
-Hogy mi?-nem tudtam mást mondani.
-Tudom mire gondolsz most. Hogy ez ellentmondás. Hogy pont azért csinálnám, mert megkedveltelek. Kérlek, csak hallgass végig, és meg fogod érteni-fogta a két kezem a tenyerébe.
Bólintottam, mire folytatta.
-Tudod, az utóbbi két évben teljesen elvesztek az érzéseim. Bianca, én nem tudok olyat, mint mások: szeretni, megbízni valakiben, törődni valakivel... ilyenek.
Akármilyen lányt lesmároltam, akárkivel lefeküdtem. Nekem mindegy volt, hogy a lánynak mi a neve, a kedvenc színe, hogy milyen a családja, vagy hogy van-e háziállata. Az sem érdekelt, hogy mi lesz vele, ha én lelépek. Tudom, hogy megbántottam nem egy lányt, de sosem érdekelt. És ez az, amit nem tudnék veled megtenni. Eddig azt hittem, menni fog, de megkedveltelek. Ezért nem akarlak megbántani.
-Akkor ez mind csak...-kezdtem, a megfelelő szót keresve.
-Igen, kihasználtalak. Olyan voltál nekem, mint bármelyik másik lány.
-De... A buszon...Azt hittem, az nem olyan...
-Azt hittem, vagy reméltem, hogy tudok érezni irántad valamit. Hiszen kedves vagy, jó a humorod, és annyi mindent tettél értem. Azt hittem, tudok változni. De meg kell értsd, én többé nem tudok szeretni.
-Értem...-már nem sírtam. Elakadtak a könnyeim. Csak üveges tekintettel meredtem a semmibe.
-Figyelj, én megértem, ha ezek után nem akarsz tovább velem jönni-mondta Louis néhány percnyi hallgatás után-Az is sok, amit eddig értem tettél.
-Nem-emeltem fel a tekintetem egy nagy sóhajtással -Ha eddig eljöttem, nem fordulok vissza. Azért jöttünk, hogy összeforrasszunk egy széthullott bandát. És végig fogjuk  csinálni.
Louis halványan elmosolyodott.
-Néha irigylem a kitartásod. Ha te nem lennél, most is valahol az utcán fetrengnék részegen.
-Louis, én hiszek abban a fiúban, aki 2010-ben a sarkára állt, és fittyet hányva a világra megvalósította az álmát.
-Az a fiú már rég nem létezik...-suttogta Louis a semmibe meredve, majd lassan elindult a szállingózó havazásban.

Harry letette elénk a poharakat, majd lehuppant Liam mellé a kanapéra.
-Martini, ugye?-vette fel Louis az egyik poharat, majd elgondolkodva forgatni kezdte az ujjai között. Láthatóan nem volt zavarban, de tudtam, hogy igazából fele annyira sem veszi félvállról a dolgokat, mint mutatja.
-Aha-válaszolta Niall a szénfekete kontaklencséjét piszkálgatva. Nem fél, hogy megszalad az ujja, és a kontaklencse felcsúszva az agyában köt ki?!
Láthatóan mindenki csak arra várt, hogy valamelyikünk végre belekezdjen, miért is jöttünk ide.
Zavaromban magam köré fontam a  karjaim, mintegy magamat átölelve kuporogtam a kanapé szélén. Louis, mintha megérezte volna a zavarom, úgy húzódott közelebb, majd megsimította a hátam. Féloldalas mosollyal az arcán nézett rám, majd felhajtotta a pohara tartalmát.
Harryre néztem, aki nem kapta el a tekintetét, zavartalanul bámult tovább. A haja beállítva meredt az égnek, mint mostanában mindig, zöld szemei pedig szinte lyukat égettek az arcomba.
-Harry...-kezdtem el a fejemben motoszkáló kérdést-láttad az üzenetem?
-Nem néztem meg. Láttam, hogy jött egy csomó tőled, de nem nyitottam meg.
-Értem-húztam el a szám.
-Nem várhatod el tőlünk, hogy végignézzük az összes rajongói üzenetet. Ha meg egy részét elolvassuk, másikat nem, az igazságtalan-sietett Zayn a barátja segítségére.
-Nem mondott semmi ilyet, oké?!-szólalt meg Louis is, ahogy látta a megszeppent arcom.
-Rendben, megvédted a csajod, superman,most már rátérhetsz a lényegre, amiért idejöttél-Zayn szavai gúnyosan csengtek, és a banda hatradőlve várta, hogy Louis beszéljen. A fiú egy halk, gúnyos nevetéssel tette le az üres poharat az asztalra, majd komótosan felállt.
-Nem azért jöttem ide, hogy a bocsánatotokért könyörögjek. Azért jöttem... illetve-itt felém fordult-jöttünk, hogy megmagyarázzam a két évvel ezelőtt történteket. Nem tudom, mennyit tudtok abból, ami azóta velem történt. Tudom, megutáltatok, ti is meg, a rajongók is. Nem igazán akarom részletezni, min mentem keresztül, valószínűleg senkit nem érdekelne. Csak annyit mondanék, hogy eddig eszembe nem jutott, hogy ide jöjjek. Lubickoltam a nagy semmiben, napról napra csak túléltem, és nem hogy le akartam volna zárni a múltam, az sem érdekelt, hogy mi volt tegnap, hogy mi lesz holnap, sőt általában az sem, hogy most mi van. Egészen addig, amíg ez a lány fel nem nyitotta a szemem-itt rám mosolygott egy pillanatra, majd újra a fiúk felé fordulva folytatta -Fiúk... Ismertek. Ha nem tisztelnélek titeket hihetetlenül, biztos, hogy nem álltam volna fel.
-Louis, mi volt akkor? Egy csodálatos ember voltál, és szerintem még most is az vagy. Miért hagytál ott minket?-kérdezte Harry.
Louis nagyot sóhajtott. Láttam, hogy nagyon nehéz erről beszélnie, de mostmár tényleg nem halogathatta tovább.
-Egyszer, mikor még minden rendben volt, voltam egy buliban. Többet ittam a kelleténél, és teljesen elvesztettem a józan itélőképességem. Hibát követtem el...-megvakarta a tarkóját, és körülnézett. Mindenki, engem is beleértve feszülten figyelt rá, ő meg zavarában elnevette magát. Szemeiben láttam, hogy csillognak a könnyek, de erős maradt és nem sírta el magát. Egy nagy levegőt véve folytatta.
-Egy lánnyal... Nem tudom, lefeküdtünk-e, de hogy smároltunk, az biztos. Egy szobában érdekes képeket csináltak rólunk. Másnap semmire nem emlékeztem, de aki a képeket készítette hamarosan elkezdett zsarolni. Először pénzt kért, amit meg is adtam neki. Akkor néhány napra békén hagyott, de utána megint visszatért, és azzal fenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza a képeket. Mondtam, hogy megkapja a pénzét, és hagyjon végre békén. Azt válaszolta, nem érdekli a pénz, lépjek ki a bandából, ha fontos nekem Eleanor. Tudjátok, hogy mindennél jobban szerettem azt a lányt...-a szája sarkában halvány mosoly jelent meg, ahogy Eleanorról beszélt. Lehajtottam a fejem, és a padló mintáját kezdtem nézegetni.
-És ezt miért nem mondtad el nekünk?-Niall szomorúan fúrta fekete tekintetét Louis csillogó kék szemeibe.
-Féltem. Megfenyegetett, hogy ha bárkinek szólok, másnap tele lesz vele a média.
-De nem értem...-szóltam bele én is. Meglepődtem, mennyire remeg a hangom, de folytattam.-Akkor miért szakítottál Eleanorral?
-Az ember megígérte, hogy megsemmisíti a képeket, mihelyst kiléptem, de nem tartotta be. Volt annyi tisztesség benne, hogy nem tette ki közszemlére, de még egy utolsó döfésként elküldte a képeket El-nek.
-Ki volt ez a féreg? -Harry idegesen dörzsölte az arcát.
-Nem tudom-Lou tehetetlenül rogyott le mellém a kanapéra.
Arcán folytak le a könnyek.
-Végre-nevetett fel szomorúan -Hát túl vagyok rajta... Megcsináltam-ragadta meg a kezem, majd erősen megszorította.
-Igen, megcsináltad-erőltettem mosolyt a szomorú arcomra.
Észre sem vettem, hogy közben a többiek felálltak, és mind odajöttek.
-Üdv újra közöttünk!-mondta Zayn, a sírás határán, és erősen megszorította Louis kezét, majd felhúzva a kanapéról, szorosan megölelte. Utána Niall következett, akinek a könnyek már sűrűn elöntötték a fekete kontaklencsés szemét. Majd sorban mind a négy fiú jól megszorongatta az eltévedt tagot.
Ültem a kanapén, és az én szemeimbe is  könnyek gyűltek. De ezek nem a megkönnyebbülés könnyei voltak, mint a fiúk szemében. El voltam keseredve. Csak ültem, és néztem, ahogy a legnagyobb álmom megvalósul, de nem tudtam örülni. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, a számban a nyál keserű lett, és a torkom összeszorult.
Mi a bajom? Hiszen ugrálnom kellene örömömben. Ezt akartam, nem? Ezért harcoltam, erről álmodtam. Vagy nem?
Körülöttem mintha lelassult volna a világ. A fiúk széles mosolyra húzták a szájukat, de közben az arcukon folytak le a könnyek. Liam lassítva paskolta meg Lou vállát, ahogy megölelte.
Hirtelen nagyon egyedül lettem. Mikor idejöttünk, még tartoztam valahová. Louisval ketten voltunk. Ketten harcoltunk az igazunkért, ketten hánytunk fittyet arra, hogy mit gondolnak az emberek. Úgy éreztem összetartozunk. Most pedig Louis megtalálta azokat, akikhez valóban tartozik. Így én egyedül maradtam.
Lassan felálltam, és bizonytalanul indultam el az ajtó felé. Minden egyes lépésnél mintha egy újabb darabot kiszakítottak volna a szívemből.
-Bianca?-hallottam a hátam mögül tompán, de nem fordultam meg. Olyan volt, mint egy álom, egy rémálom, ahol víz alatt lépkedek, és felettem a szárazon beszélnek hozzám. A víz súlya miatt azonban nem tudok mozdulni, egyre csak nehezedik rám, egészen addig, amíg teljesen összenyom.
Az egész testemben égető érzést éreztem, közben rázott a hideg, mintha lázas lennék.
Valaki megfogta a csuklóm, és gyengéden visszarántott. Megfordulva Louis varázslatos kék szemeibe néztem, és hirtelen az egész világ megszűnt körülöttem. Elfelejtettem a fiúkat, a martinit az asztalon, az ajtót amin éppen ki akartam menni. Többé nem létezett más, csak ő és én.
-Hová mész?-kérdezte az arcomat fürkészve.
-Nem tudom... Haza?-döntöttem a falnak a hátam. Louis megfogta a vállaim, ezzel mintegy megakadályozva, hogy menjek.
-Mi a baj? Hiszen sikerült. Megcsináltuk!
-Nincs baj. Csak vége a sztorinak. És sajnos ebben a történetben nem én vagyok a főszereplő-mosolyodtam el keserűen. -Ez a te történeted! És most jön a boldog befejezés, amibe én nem illek bele.
-Hát nem érted?-Louis szemébe könnyek gyűltek -Nélküled nem hogy happy end nem lenne, de még történet sem.
Szipogva vontam meg a vállam.
-Még nincs vége a történetnek! Úgy alakítjuk, ahogy akarjuk!-mondta, majd a szemét lehunyva a számhoz hajolt, és hosszasan megcsókolt.
Csókunkba belefeletkezve öleltem át a nyakát, az ő kezei pedig lassan a derekamra vándoroltak, és úgy húzott még közelebb magához. Úgy éreztem sosem lesz elég az ajkaiból, nem érdekelt, hogy a mögöttünk álló One Direction némán néz.
Mikor nagysokára szétváltunk, mosolyogva néztem a fiú szemeibe.
-Bianca...-kezdte Louis -Tudom, mit mondtam, hogy nem akarlak megbántani, de nem bírom ki nélküled-szemei segítségkérőn meredtek rám.
-Nem érdekel, ha megbántasz. Ha választani lehet, hogy te bánts meg, vagy valaki más, téged választalak.
-Srácok, én tényleg nem akarok zavarni, de...-kezdte Liam, majd a mellette álló férfira mutatott. Észre se vettem, hogy bejött.
-Louis Tomlinson-mondta, mire Louis elengedte a derekam, és kibújva a karjaim alól odalépett.
-Jeff vagyok, idén lettem a fiúk menedzsere-nyújtotta a kezét Louis felé, aki erősen megszorította.
-Örülök.
A férfi egyből a mondandója közepébe vágott.
-Liam elmondta amíg ti khm...-laposakat pillantgatott, miközben a torkát köszörülte-khm....elvoltatok, hogy vissza akarnak venni a bandába. És ez nagyon szép, és jó, de amit két éve csináltál nem múlt el nyom nélkül. Tudjátok, hogy nincs siker rajongók nélkül, szóval azt mondom, hagyjuk, hogy ők döntsék el Tomlinson sorsát.
-És ezt mégis hogy akarjuk megvalósítani?-kérdezte Niall a falnak dőlve.
-Internetes szavazás, ma éjfélig. Benne vagytok? Főleg te, Louis?
-Oké-bólintott a fiú, majd sorra a többiek is.
-Rendben gyerekek, akkor fel twitterre, facebookra, instára meg mindenhova, és posztoljatok. Százezer szavazat alatt nem érvényes, és új időpontot írunk majd ki.
-És ha leszavazzák, akkor elküldjük?-Harry kétségbeesetten nézett Jeffre.
-Ők a rajongók, nélkülük nincs banda. De ti tudtok hatni rájuk-kacsintott, majd sietősen elindult kifelé.
-Boldog Karácsonyt, fiúk! Holnap találkozunk-fordult vissza az ajtóból.
-Neked is!-intettek, majd a férfi végleg elhagyta a szobát.
-Hallottátok, srácok!-mondta Liam -Akkor posztoljunk!
Mindenki előkapta a telefonját, és gyorsan kezdte nyomkodni.
Louis rám mosolygott,és a hátamon végigsimítva ült le a kanapéra, majd a kezét nyújtotta. Megfogtam, mire óvatosan behúzott az ölébe. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy karjai körém fonódtak, és meg erősebben magához szorított.
Már nem tudtam, mit gondoljak, csak vártam, hogy végre éjfél legyen, és megtudjam az eredményt. Aztán az órára pillantva rájöttem, hogy még sok idő van addig, mert még csak fél 2 volt. Tíz és fél óra választott el attól, hogy megtudjam, mi lesz az életemmel ezután. Ekkor jutott eszembe, hogy Szenteste van. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a napot a családomtól külön töltöttem. Ettől kicsit összeszorult a szívem, így még jobban Louishoz bújtam. Ő ezt megérezve, erősebben ölelt magához.
-Fiúk, -kezdte halkan, mire azok mind felpillantottak a telefonjukból, és ránk figyeltek -Az a helyzet, hogy nincs hová mennünk estére...
-Nem gondoltad, hogy elküldünk, ugye?-Niall  csodálkozva meredt Loura, majd rám. Úgy éreztem, fekete tekintete egészen a csontjaimig hatol.
-Itt maradtok Karácsonyra! Pont!-mondta Zayn, mire a többiek buzgón bólogatni kezdtek.
-Köszönjük-mondtam mosolyogva Louis helyett is, aki arcát megnyugodva  a hajamba fúrta.

Izgatottan görnyedtem Harry laptopja felett, és félpercenként frissítettem az oldalt. Egyedül voltam a szobában, a többiek kimentek a konyhába, hogy megmutassák nekem, hogy fiúk is tudnak sütit sütni. Abban biztos voltam, hogy nálam jobbat csinálnak, mert ha valamiben igazán rossz vagyok az a sütés.
-Harry, felnyársalsz a hajaddal!-hallottam Niall hangját, majd Harry sétált be a szobába.
-Úgy sincs kedvem sütni-vonta meg a vállát, majd leült mellém a kanapéra -Mi újság a szavazáson?
-Louis vezet, de nem sokkal-mondtam, majd félrehúzódtam, hogy a fiú is ránézhessen a képernyőre.
-Értem...-húzta el a száját. Csend következett. Láttam a fiú szemében a sok kérdést, de hezitált, hogy feltegye-e őket.
-Bianca...-kezdte bizonytalanul -Akkor ti Louisval...szóval...
-Nem, nem vagyunk együtt. Illetve...-bizonytalanodtam el én is.
-Értem-bólintott -Vagyis nem értem, de értem, ha nem akarsz róla beszélni.
-Mert érdekelne?-néztem a fiú szemébe.
-Louis a legjobb barátom volt, és két éve alig hallottam róla valamit. Azt is bár ne hallottam volna...-dörzsölte meg a halántékát.-Szóval bármi érdekel róla.
-Rendben. 14.-én találkoztam vele.
-Az évfordulón...-Harry elgondolkodva húzta fel a lábait törökülésbe.
-Igen-bólintottam, majd nagy vonalakban elmeséltem neki mindent. Vagyis majdnem mindent, mert Markot és az új  barátnőjét kihagytam a sztoriból.
Mikor a végére értem, a fiú elgondolkozva mérést maga elé. Láttam, hogy megint böki valami a csőrét. Nem sokára bele is kezdett.
-Figyelj, tudom, hogy nem ismerlek, de ne haragudj meg, hogy személyes kérdést teszek fel-mondta, én meg csak legyintettem, hogy kérdezzen csak -Beleszerettél Louisba?
Váratlanul ért a kérdés. Az első gondolatom az volt, hogy rávágom, igen, de aztán tovább gondolkodtam. Magam sem tudtam, hogy mit érzek valójában. Tudtam, hogy nekünk kettőnknek semmi esélyünk közös jövőre. Tudtam, hogy Louis egy drogos, piás 25 éves srác, és néhány órán belül talán újra híres popsztár lesz. És itt vagyok én... Ki is vagyok én? Magam sem tudom. Egy biztos: hogy semmi közös, semmi átfedés nincs köztem, és a fiú között. Nem illünk össze, és senki sem ért egyet azzal, hogy mi ketten összetartozzunk. Tudtam, ennek az egésznek semmi jövője, főleg akkor, ha megszavazzák Louist és visszakerül a bandába. De ahogy láttam magam előtt a fiú varázslatos kék tekintetét, mindezt elfelejtettem.
-Talán-válaszoltam Harrynek nagysokára. Lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte pásztázni. Tudtam, mire gondol. Hogy lehetetlenre vágyok. Elfordultam, hogy ne lássa a szememben csillogó könnyeket. Ujjam megkereste a laptopon az F5 billentyűt, és egy nagy sóhaj után lenyomtam. Ahogy kitisztult a látásom a képernyőre meredtem. Az igenek és nemek száma pont ugyanannyi volt. Éreztem, hogy karok fonódnak a derekam köré, és az orromat megcsapta a cigarettafüst, és valami édes sütemény illatának keveredése.
-Mi a helyzet?-kérdezte.
Szó nélkül mutattam a képernyőre. Éreztem, hogy elhúzza a száját.
-Csukd be a szemed!-kért, majd elengedett, és kisietett a szobából. Lehunytam a szemem. Louis hangja viszhangzott a fülemben, ahogy azt kéri csukjam be a szemem. Éreztem, ahogy a szám mosolyra húzódik. Az jutott eszembe, mikor először kérte ezt. Mikor izgatottan vártam, hogy láthassam Louis borotvált arcát. Furcsa érzés öntött el, és a szívem kezdett hevesebben verni.
-Nyisd ki a szád!-hallottam a fiú mosolygós hangját.
Ahogy megéreztem a még meleg süteményt a számban, a szemem akaratlanul is kipattant. A számban szétomlott a csokis édesség, és Louis mosolyogva nyúlt a szám széléhez, majd az ujjával letörölte onnan a csokit.
-Finom?-kérdezte miközben a szájába vette és lenyalta a csokis ujját.
Harryre néztem, aki a kanapé szélén ülve nézett és  mosolygott.
-Nagyon-bólintottam, majd elfordultam, hogy ne lássa a szemembe gyűlt könnyeket.
Már nem akartam, hogy éjfél legyen. Nem akartam, hogy újra az a One Direction legyen, akit szerettem. Nem akartam már azt se, hogy Louis szeressen, csak, hogy minden így maradjon. Mint egy ködös, lázas álom...
A szavazást bámulva lassan telt az idő. Estefelé megjött Perrie, majd nem sokkal utána Sophia is. Természetes mindketten tudtak már Louisról a barátjuktól, de úgy látszik Zaynék engem kifelejtettek a meséből. Éppen a végére értem a magyarázkodásnak, mikor ismét szólt a csengő.
-Várunk még valakit?-vonta fel Harry a szemöldökét.
-Igen-pattant fel Niall, és kisietett.
Mi, ottmaradottak csodálkozva néztünk össze. Nem volt sok időnk találgatni, mert a szöszi hamar megjött.
-Srácok,-dugta be a fejét -Be kell, hogy mutassak nektek valakit. A barátnőm-mosolygott, majd kitárta az ajtót.
Mindannyian arra számítottunk, hogy besétál valami gyönyörű lány, de nem állt senki az ajtóban.
-Niall?-nézett rá Liam felvont szemöldökkel.
-Itt is van!-húzott elő egy pizzás dobozt a háta mögül. Hihetetlenül elröhögtük magunkat, Niall pedig kaján vigyorral az arcán ült le Harry mellé.
-Halljátok, nem megyünk át a másik szobába?-kérdezte Zayn, mire Perrie buzgón kezdett helyeselni.
-Ezek szerint megnézhetjük, mit műveltetek a fával-mosolygott Sophia, majd gyorsan felállt, és a szőke lányba karolva előrement.
-Van karácsonyfa?-kérdezte Louis Harry felé fordulva.
-Van. Perriék vették, és díszítették fel még tegnap.
Ahogy a szőnyegen körbeültük a fát, és Zayn bekapcsolta a fényeket, Niall pedig begyújtott a kandallóba, egészen ünnepi lett a hangulat. Louis oldalához bújtam, ő pedig átölelte a vállam. Ki tudja, talán most érezhetem utoljára az illatát. Játékosan kezdte piszkálni a hajamat. Meredten bámultam a kandallóban lobogó tűzbe, és a gondolataim megint elkalandoztak. Nem tudtam, miért reméltem, képzelődtem még mindig. Két nagy álmom teljesült, durván ütve egymást, és nem tudtam eldönteni mit akarok jobban. Ez az egész annyira irreális volt, hogy a feltűnést elkerülve csíptem a karomba, és vártam, hogy felébredjek. Nem jött be, még mindig Louis vállára döntött fejjel ültem a szőnyegen a kedvenc bandám házában. Mögöttem ugyanúgy ott figyelt a laptop, rajta a számokkal. Tudtam, hogy Louis hasonló gondolatokat forgat a fejében, ahogy a karácsonyfára bambul.
Akármennyire nem akartam, az éjfél egyre csak közeledett, és a szőnyegen ülve, halkan beszélgetve még gyorsabban telt az idő, mint hittem volna.

Már csak negyed óra volt hátra éjfélig, és a szavazás fej-fej mellett haladt. Ha az igenek elkezdtek felülkerekedni, nem kellett sok, és a nemek is belehúztak, majd ismét visszatért az egy-két szavazatos különbségre. Százezer már bőven megvolt, így tudtuk, hogy most fog eldőlni a fiú sorsa, nem lesz másik időpont.
Mindenki fent akart maradni, hogy megvárja az eredményt, de Perrie elaludt a fejét a vőlegénye vállára hajtva. A szobában sötét volt, csak a karácsonyfa égői, és a kandalló halvány parázsló fénye vilagitottak. Niall és Harry végigfeküdtek a padlón, Liam és a barátnője pedig a kanapén ültek.
Louis mellettem ült a földön. Ütött egy F5-öt az előttünk kinyitott laptopon, majd felém fordult. Arca bizonytalanul rajzolódott ki a halvány, remegő fényben, de szemeiben határozottan tükröződött a kandalló parazsa. Ujjai tapogatózva keresték meg az enyéimet, majd lassan közelebb húzódott. Száját fáradt mosolyra húzta, majd hozzám hajolva adott egy puha csókot.
-Köszönöm, Bianca Ford!-suttogta homlokát az enyémnek támasztva.
-Mit?-kérdeztem suttogva, miközben a tekintetem elveszett a csillogó kék szemeiben.
-Hogy most itt lehetek. Hogy segítettél, hogy kitartottál mellettem, mikor én ezt nem érdemeltem meg. Hogy felnyitottad a szemem. Sosem felejtem el!-nem láttam jól a gyenge fényben, de mintha a szemei jobban csillogtak volna, mint azelőtt.
Fél kezemmel a hajába túrtam, ahogy ajkaink újra egymáshoz értek. Nyelveink tüzes táncba kezdtek. Akkor már mindketten tudtuk, hogy valószínűleg most utoljára.
Három perc volt a szavazásból, mikor ölembe vettem a laptopot. Az igen és nem alatt ugyanaz a szám állt. Egy ideig szuggeráltam, hogy változzon meg valamelyik, de nem jött be. Louisra pillantottam, aki előttem feküdt a szőnyegen, és nézett. A képernyőhöz visszafordulva még mindig nem változott az állás. Gyorsan beléptem, hogy szavazhassak én is. A kurzort lassan a "nem" szócska fölé mozgattam, és remegő ujjakkal köröztem az egér felett. Mi történik, ha most lenyomom a gombot? Louis nem kerül vissza a bandába, hanem marad velem. Öt embert fosztanék meg a boldogságtól egyetlen kattintással. Nem is beszélve arról a milliónyi rajongóról, aki most az igent nyomta meg. És végül magamat is. Nem tudnék minden nap azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy miattam nem lett teljes a banda, amit annyira szerettem. Nagyot nyeltem, hogy lemenjen a gombóc a torkomból. Lassan fogtam meg az egeret, és áttoltam a kurzort az "igen" szó fölé. Így kellett tennem, tudtam.
"Viszlát Louis"-mondtam magamban, majd ahogy remegve lenyomtam az egér gombját, egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.
Alig néhány másodperc múlva váltott át az óra éjfélre, és az oldalt frissítve fogadott a szöveg, hogy a szavazás lejárt. Gyorsan lejjebb görgettem az oldalt az eredményért. Nem várt meglepetés, Louis nyert egy szavazattal.
-Louis-erőltettem mosolyt az arcomra. A hangom elcsuklott. A fiú felült, és mellém húzódott.
-Fiúk, megvan az eredmény!-mondta, mire mindenki egy emberként pattant fel, és sietett a laptophoz.
-Mi lett?-vágódott le Harry is.
-Nyertem-Louis szája hatalmas mosolyra húzódott -Csak eggyel, de meglett.
-Igen!-kiáltott fel Niall, majd Harryt felhúzva ugrálni kezdett.
Zayn Louisra ugrott rá, és nevetve megszorongatta. Zűrzavar kezdődött. Szinte mindenkinek eleredetek a könnyei a megkönnyebbüléstől, és mindenki azt ölelte, akit ért. Harry elém lépett, és szorosan megölelt. Nem tudtam viszonozni, csak álltam, mint egy szobor, arcomon keserű mosollyal. Hazza hamar elengedett, majd a fiúkhoz lépett, akik már csak rá vártak egy nagy One Direction-öleléshez. Szemembe könnyek gyűltek. Hiszen erre vártam két éve, hogy megint lássam ezt az öt fiút együtt. Mi változott hát?
Louis hozzám lépett. Az állam alá nyúlva emelte fel a lehajtott fejem. Nem volt szükség szavakra, mindent ki tudtunk olvasni egymás szeméből. A fiú kitárta a karját, én pedig szorosan a mellkasához bújtam.
-Sikerült...-suttogtam bele a pulcsijába.
-Igen, sikerült.

Talán mégis megérte ezt az egészet végigcsinálni. Egyedül sétáltam a hóval fedett úton. Bár a szívemben üresség maradt, ahogy eltűnt Louis az életemből, nem bántam meg egyetlen döntést sem, amit miatta hoztam. Talán ez megtanít arra, hogy itt az ideje felébredni. El kell engednem a gyerekes álmaim, és elkezdeni élni. Ez rádöbbentett, hogy mennyire távol álltam mindig a valóságtól, mennyire a vágyaimban éltem.
A fehér hóban bukdácsolva arra is rá kellett döbbenjek, hogy nem minden történetnek lehet boldog vége. Ott voltam én, egyedül, elvesztettem Louist, az öcsémet... Nem, biztos hogy ez nem boldog befejezés. De nem is befejezés... Ez az egész csak úgy lóg a levegőben, mint valami zavaros álom, ami egyszer csak megszakad, ahogy felébredünk.
A gondolataim engem is megilyesztettek, ahogy a buszon ülve zötykölődtem hazafelé. A rádióban One Direction szólt. Mi más? Hiszen most minden róluk szólt, de legfőképp Louisról.
Kifejezéstelen tekintettel bámultam ki az ablakon, ahogy a szinte üres busz sorra vette a megállókat.
Nem tartott sokáig, megérkeztünk, így elindultam lefelé. A megállóban csak egy ember ácsorgott. Louis.
Meglepetésemben megtorpantam a busz lépcsőjén.
A fiú mélyen a szemembe nézett. A lábam földbegyökerezett, nem tudtam mozdulni. Csak néztem, néztem azt a varázslatos kék szempárt, amit első találkozásunkkor is egyből felismertem.
Louis egy papírt húzott elő a háta mögül. Összeszorult a torkom, ahogy elolvastam azt a rövidke szócskát, ami a papíron állt a fiú kézírásával.
"Hiányzol"...


Once Upon a Time I was Louis Tomlinson 1.

Sziasztok!:)))
Karácsony van, szerda, azaz szünet és nem is vasárnap, de mégis itt vagyunk, most többet is hoztunk, mint szokásosan. A szokásos szülinapi bónusz, Louis inside része is nemsokára kint lesz, de mivel ez egy nagyon különleges alkalom, ezért most valami más szokatlant is hoztunk Nektek!:) 
Ez most nem a blog része, hanem egy teljesen független történet Louisról... 
Ha ezzel, nagyon melléfogtam, akkor nem kell aggódni, a blog ugyanúgy megy tovább, és ennek semmi köze nem lesz az egészhez. VISZONT! Szívemet lelkemet beletettem ebbe a sztoriba, rengeteg időt és energiát szántam rá, hogy elkészüljön. Terjedelmileg sok is lett, ezért 2 részletre bontottam, így fog felkerülni ide is. Szóval az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha megírnátok a véleményeteket erről a sztoriról, mert tényleg rengeteg, rengeteg energiám van benne.
Boldog Karácsonyt Mindenkinek! És Nagyon Nagyon BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT LOUISNAK!!!!!!<333
Jó olvasást:)

-LovedYouFirst





Az asztalomnál ültem, és idegesen kapargattam a nadrágomat. Csend volt, annyira, hogy hallottam a mögöttem lévő ágyon fekvő fiú egyenletes lélegzetvételét. A pulzusom még mindig gyorsabb volt, mint normálisan. Éreztem ahogy az egész testem lüktet. Mit kéne tennem?
Elkezdtem az asztalomon matatni a kis mütyűrjeim között. Volt ott sok-sok dolog, amit már évek óta nem használtam. One Direction-karkötő, hegyező, kis kerámia malac, ami elvileg szerencsét hoz, de valahányszor elhatároztam, hogy elviszem valahova, mindig elfelejtettem.
Mereven bámultam azokat a bizonyos karkötőket. Egy furcsa érzés kerített hatalmába. Az asztal feletti naptárra pillantva beigazolódott a sejtésem. 

Pont két éve volt, hogy ez történt. Szombat volt, így nyugodtan ültem a gép előtt. Persze sok ezer oldal meg volt megnyitva, éppen egy vicces videót néztem, és hangosan nevettem valamin, mikor a gép csilingelt egyet, és egy egy a sok megnyitott lap közül egy villogni kezdett. Harry Styles közzétett egy tweetet:
"Nem bírom ki, hogy ott legyek! Nem megyek az interjúra.... Sajnálom srácok, sajnálom LOUIS! "
Ezt akkor még senki nem értette, így záporozni kezdtek az értetlen kommentek. Először mindenki azt hitte, hogy ez a Larry témával lehet kapcsolatban, és a Larry shipperek nagyon felpörögtek az összes közösségi oldalon. De még aznap este megtudtuk a különös bejegyzés okát.
Louis William Tomlinson 2014. december 14.-én hivatalosan kilépett a One Directionből. Ennek a" szakításnak" azóta se tudjuk az okát, mindenki csak találgatott. Louis nem nyilatkozott, a többiek pedig azt mondták, hogy ezt csak is Lou tudja megmagyarázni.
Nagy fába vágnám a fejszém, ha megpróbálnám elmondani, hogy ekkor mi vette kezdetét. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy nem én voltam az egyetlen, aki a szobájába bezárkózva bőgött, ki tudja, mennyit. A közösségi oldalak megteltek ezzel, WeWantLouisBack csoportokat csináltak, sőt néhányan odáig is elmentek, hogy betörtek az énekes szállodai szobájába.
Sajnos időközben Louis teljesen megváltozott. Persze nem tudok mindent, csak amennyit a média közölt, de azt hiszem, nem is akarok többet tudni erről az időszakról. Louis drogozni kezdett, és minden nap bárokban lógott, vagy otthon itta magát teljesen részegre. Néhány héttel a bandából való kilépése után szakított a barátnőjével, Eleanorral. Ekkor kezdődött csak igazán az ámokfutása.
Február tájékán, egy hónapnyi távollét után ismét tweetelt egyet:
"Melyik directioner jönne át egy éjszakára ingyen? Unom a pénzes kurvákat...."
Ezzel rendesen magára haragította sok eddigi rajongóját, és a megmaradt 1D-t is. Egy nem sokkal későbbi interjúban ki is mondták, hogy semmi felelősséget nem vállalnak Louis tetteiért, és mintegy "hivatalosan kitagadták".
Ekkor egy ideig még nyomon tudtam követni a történéseket. Elvétve kitett posztokat, de egyre több volt bennük a káromkodás, sértegetés, mint a tartalom.
Mire egy év eltelt, minden korábbi rajongója lemondott róla. Ez alatt az idő alatt nem egyszer tartóztatták le, sőt szerintem szerencsés esetben se tudja megszámolni egy kézen, hányszor.
Mikor a családja már sokadszorra szedte ki a börtönből, elküldték valami szanatóriumba, vagy elvonóra, és innentől kezdve számomra egy nagy homály, hogy mi történt. Talán elszökött, talán az orvosoknak lett elegük belőle... És ezen ponton én még mindig nem mondtam le róla. Gőzöm sincs, hogy miért, de én a mai napig hiszek benne. Még most is, hogy személyesen is találkoztam vele.

A cuccok között turkálva kezembe akadt egy kis kézitükör. Persze egy nagy piros szív van a külsején... hiszen Marktól kaptam. A szavai még mindig a fülemben zúgtak.
"A leggyönyörűbb lánynak a világon! "
Gyengén végigsimítottam rajta, majd remegő ujjakkal nyitottam ki. Ahogy megláttam benne magam, elkezdtek a könnyeim végigfolyni az arcomon. Összeszorítottam a szemeim,és nagyokat lélegeztem, majd egy hirtelen mozdulattal a falhoz vágtam a kezemben tartott tükröt. Nagy csörömpöléssel hullottak szét a darabjai a szőnyegen.
Álmos nyögést hallottam a hátam mögül. Gyorsan felálltam, és közelebb léptem az ágyhoz.

-Mi a szar van?-ült fel Louis, majd csodálkozva meredt rám.
-Jó reggelt!-motyogtam halkan, aztán eszembe jutott, hogy este tíz óra van, és hozzátettem -Illetve estét...
A fiú lassan, a szemét dörzsölgetve ült fel az ágyban, majd kételkedve körbenézett.
-Te meg ki vagy?-meredt rám.
-Bianca Ford!-villantottam egy vérszegény mosolyt, majd egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról.
-Oké -túrt a szakállába. Ja, ezt kihagytam... Az utcán töltött évek alatt gyökeresen megváltozott, mind lelkiekben, mind külsőleg. A haja nagyjából a válláig ért, és csomós, csapzott volt, mint a füves hajléktalanoké általában. Jó hosszú szakállat is növesztett, ami szintén hasonló állapotban volt, mint a haja. Ha nem ismerném annyira jól a szemeit, talán fel se ismerem. Az a varázslatos kék tekintet nem változott, habár kissé néha zavarosan csillogott.
-Akkor...?-nézett rám sürgetve.
-Akkor mi?-nem értettem.
-Kezdjük? Vagy...vagy már megvolt?-elgondolkodva vakarta meg a tarkóját.
-Mi van?!-meredtem rá, és lehuppantam az ágyra.
-Ja, vágom! -csapott a homlokára, majd a zsebébe túrva elővett egy gyűrött bankjegyet.-Mit is mondtál, mennyi?
Ekkor esett le, hogy miről beszél.
-Louis, én nem vagyok a kurvád!-emeltem fel kissé a hangom.
-Akkor ki vagy?
-Bianca Ford.
-Nem jegyzem meg minden csaj nevét... Ha az összes csaj nevét tudnám, akivel lefeküdtem én lennék az isten!-nevetett fel.
-De velem nem feküdtél le!
-Nem?-Louis szeme elkerekedett.
-Figyelj, az utcán találkoztunk. Téged kidobtak egy bárból, én pedig majdnem elütöttelek kocsival. Aztán elvesztetted az eszméleted, én pedig hazahoztalak, hogy ne az utcán kelljen....-hallgattam el, mert észrevettem, hogy Louis cseppet sem figyel arra, amit mondok, hanem meredten bámul a dekoltázsomba.
-Hé! Figyelj már rám!-húztam össze az inget magamon, majd folytattam -Szóval hazahoztalak, hogy ne az utcán töltsd ezt a hideg éjszakát.
-Mit is mondtál, hogy hívnak?-szakított félbe.
-Bianca.
-Dögös vagy, Bianca!-mosolyodott el.
Az egyik felem rögtön olvadozni kezdett, hiszen a nyers megfogalmazás ellenére ez mégis csak egy bók volt, Louis Tomlinson szájából. A másik felem pedig bizalmatlanul méregette az egyre közelebb húzódó szakállas alakot.
Louis megfogta az egyik csuklómat, majd felém fordulva lassan elkezdett rám dőlni. A pulzusom az egekbe szökött, ahogy az ajka egyre közeledett az enyémhez. Az agyamban egymást váltva ugráltak a gondolatok. Először az villant be, hogy nem tehetem, mert van barátom, aztán gyorsan eszembe jutott, hogy éppen most láttam egy másik lánnyal smárolni, így belém fészkelt a vak bosszú gondolata.
Az ajkaink összeértek. Megcsókolt, én pedig viszonoztam. Louis erőteljesen nyomott le az ágyra, majd teljesen rám hengeredett. Kezei a derekamon voltak, de gyorsan elkezdtek felfelé csúszni. Egy apró lélegzetvételnyire szétváltunk, majd Louis még vadabbul kapott az ajkaim után. Ujjai az ingem gombjaival babráltak. Már a harmadik gombot csúsztatta ki a lyukon, mikor végre észbe kaptam, hogy mit is csinálunk.
-Állj!-löktem le magamról erősen.
-Mi van?-hördült fel a fiú.
Gyorsan felpattantam, és az ajtóhoz szaladtam.
-Basszus, basszus...-suttogtam a szobám ajtaja előtt a falnak dőlve.
-Mi a baj?-hallottam Lou unott hangját odabentről.
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy remegne a hangom, ha megszólalnék.
-Nem jössz vissza?
Megráztam a fejem, bár tudtam, hogy nem látja.
Csendesen sírogattam, ő meg valószínűleg elvolt valamivel odabent. Talán megint elaludt. Vagy rágyújtott egy füves cigire...
A lelki szemeim előtt újra lejátszódtak az este történései...

Mark még nem tudta, hogy kaptam egy autót. Nem teljesen kaptam, mert egy részét én fizettem, de nem ez a lényeg. Meg akartam lepni vele. Igazából így utólag már nem tudom, miért akartam meglepni a saját új autómmal, de a fejemben már összeállt az egész.

Majd bemegyek hozzá, és mondom:
-Mutatok valamit! Hunyd le a szemed, és gyere velem. Majd vezetlek!
És ő jön, néha megkérdi, hogy ott vagyunk-e már, én pedig nevetve rázom meg a fejem, hogy már nincs sok hátra.
-Kinyithatod!-mondom majd a parkolóban, és ő csodálkozva rám néz.
-Mit kéne néznem?-kérdi majd, én pedig a kocsira mutatok.
-Autó, mi van vele?-ekkor már értetlenül mosolyog.
-A miénk!-mondom ekkor, és akkor biztos felkap, és megpörget, ahogy szokott néha.

Amilyen szépre képzeltem, annyira szarra sikeredett. Letettem a kocsit a parkolóban, és izgatottan szálltam ki. Éppen zártam be az ajtót, mikor halk nevetés ütötte meg a fülem.
-Olyan gyönyörű vagy!-suttogott valaki, mire egy lány halk kuncogása hallatszott.
Gondoltam, csak egy szerelmes pár, és indultam is, hogy véletlen se zavarjak, mikor megütötte a fülem a következő mondat:
-Gyönyörűbb, mint Bianca?-kérdezte halkan a lány, mire ugyanazzal a lendülettel, amivel megindultam az előbb, megpördültem, és a tekintetemmel keresni kezdtem a hang gazdáját. Hamarosan meg is láttam őket, egy kocsi elején ülve. És beigazolódott a sejtésem. A fiú Mark volt, ehhez nem fér kétség.
-Mindenkinél!-mondta Mark, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. Mark odahajolt a lányhoz és hosszasan megcsókolta.
-Akkor miért jársz még mindig vele?-kérdezte a lány.
-Nem akarom megbántani. De megteszem érted. Ma átjön, úgyhogy beszélek vele...-mondta, és ez volt a pillanat, amikor nem bírtam tovább a kocsim rejtekéből hallgatni, és előléptem.
-Nem is kell megbeszélned, hallottam-sétáltam közelebb, mire ijedten rebbentek szét, mint az elhessentett madarak.
-Bianca, te hogyhogy...-kezdte Mark, de közbevágtam.
-Nem gondoltad volna, mi? Az a baj,hogy éppen miattad jöttem erre... De már nem számít! Vége!-törtek ki a könnyeim, majd megfordultam, és szaladtam volna el.
-Bianca, várj!-fogta meg a vállam.
-Ne érj hozzám! Menj fogdosd az új barátnőd, te rohadék!-téptem le a kezét a vállamról, majd gyorsan beszálltam a kocsiba, és dühösen zokogva elhajtottam.
Elég gyorsan vezettem, mikor egyszer csak egy bár ajtajából kilöktek egy alakot egyenesen elém, az útra.
Megállt bennem az ütő, és gyorsan a fékre tapostam. A kerekek csikorogva álltak meg. A szívem ezerszeres tempóban vert. A kormányt markolva nagyokat lélegeztem, majd rávettem magam, hogy kiszálljak. Kiraktam a vészvillogót, és gyorsan megkerültem a kocsit.
-Jól van?-hajoltam le a földön gubbasztó férfihoz.
-Ja-mondta, majd a kocsimra támaszkodva felállt.
-Biztos nem esett semmi baja?-léptem közelebb.
Nem válaszolt, hanem előredőlt, és öklendezni kezdett.
-Ne a kocsira...-mondtam elhaló hangon, de már késő volt, odarókázott az autó első kerekére.
-Bocs...-mondta, én pedig a fejemet fogva indultam volna vissza, és hagytam volna ott, mikor megfordult, és a szemembe nézett.
Az utcai lámpák fényében különösen csillogott a mélykék szempár. Pislogtam egyet-kettőt, majd a szemöldökömet ráncolva fürkészem tovább a tekintetét.
-Louis?-kérdeztem bizonytalanul.
-Ismerjük egymást?-derült fel az arca.
-Ööö... Nem igazán. De tudod mit? Hazaviszlek, ha nincs hol éjszakáznod.
-Hát, nem nagyon van-vonta meg a vállát.
-Oké, ülj be!-mondtam, és én is bepattantam a vezető ülésre.
Már néhány perce utaztunk, mikor cigit vett elő, és rágyújtott.
-Ne a kocsiban, légyszi!-mondtam idegesen.
-Akkor állj meg, kiszállok!
Nagyot sóhajtottam, majd ráhagytam.
-Oké maradjon. De ugye nem füves?
-Viccelsz?-röhögött.- Csak a füvesnek van értelme.
Mivel erre már nem tudtam mit mondani, úgy döntöttem, hogy inkább meg se szólalok.
Csendben utaztunk tovább. Louis szemei le-lecsukódtak, és a szája sarkában fityegő cigi kishíján leesett az ölébe. 
Hazaérve óvatosan parkoltam le, majd leállítottam a motort.
-Megjöttünk!-mondtam Louis felé fordulva.
A fiú oldalra billent fejjel aludt, és a szájában ott lógott a füstölgő cigi. Óvatosan kivettem, majd kiszállva eldobtam és beletapostam a betonba. Megkerültem a kocsit, majd kinyitottam az ajtót.
-Ébresztő! Végállomás!-mondtam, mire Louis csak nyöszörgött egy sort, majd a másik oldalára fordult. Annak ellenére, hogy egy bunkó, szakállas csöves, egészen aranyos volt. De az is lehet, hogy csak megviseltek a Markkal történtek, és bekattantam.
Végül sikerült betámogatom a szobámba a félálomban lévő fiút, és leraknom az ágyra.
Így került Louis Tomlinson az egykori énekes az ágyamba.

Nagyot sóhajtottam, és összeszedtem minden megmaradt erőm. A szüleim holnap délben hazajönnek, és addig valamit csinálnom kell Louisval. Vagy el kell küldenem (ami ellen a szívem mélyén hevesen tiltakoztam), vagy valami emberi külsőt varázsolok neki. Tudtam, hogy az ésszerű megoldás az első, mégis úgy döntöttem, megpróbálkozom a másodikkal.
Bementem az öcsém szobájába, és a fiókjait feltúrva kiválasztottam vendégemnek valami normális öltözéket. Egy szürke buggyos edzőnadrágot, egy fekete pólót és egy sötétkék kapucnis pulcsit vettem ki a szekrényből.
Ugyan az öcsém csak 16 éves, magasabb, mint Lou. És mostanában elkezdett izmosodni is. Úgyhogy talán nagyok is lesznek kicsit a ruhák.

-Louis, figyelj!-mentem be a szobába, de a szavaim köhögésbe fulladtak a nagy füsttől.
Gyorsan az ablakhoz léptem, és szélesre tártam, nem törődve a kinti mínuszokkal.
-Legalább az ablakot kinyithattad volna, ha már ennyit szívsz idebent.
-Nem akartam, hogy megfázz-fújta kis halálos nyugalommal a füstöt.-Kérsz?-nyújtotta felém a félig elszívott csikket.
-Nem szívok füvet.-legyeztem ki a füstöt az ablakon.
-Pedig akkor könnyebben benne lennél "bizonyos dolgokban"-perverz mosoly ült ki az arcára.
-Pont ezért!-adtam neki igazat.
Louis csendesen szívta tovább a füvet, én pedig nem távolodtam az ablakból amíg kicsit kiszellőzött a szoba.
-Mikor fürödtél utoljára?-kérdeztem, mikor kezdett hideg lenni, és becsuktam az ablakot.
-Hogy érted?-csattintotta meg az öngyújtót, és új szálat vett a szájába.
-Ahogy mondom. Tudod, víz, szappan, meg ilyenek...
-Ennyire nem vagyok csöves. De egyedül, vagy valakivel?-kacsintott. 
-Mindegy, az a lényeg, hogy mikor mostad meg magad utoljára-sóhajotottam unottan.
-Tegnap előtt-mondta.
-Ha itt akarsz maradni éjszakára, akkor meg kell fürödnöd, hajat kell mosnod,  és borotválkoznod kell!-mondtam határozottan.
-Nem-válaszolta  egyszerűen.
-Ez az én házam, itt én hozom a szabályokat-dobbantottam a lábammal.
-Akkor dobj ki!-húzta széles, lenéző vigyorra a száját.
Sóhajtottam.
-Légyszi!
-Na jó, egy fürdőben benne vagyok. Egy feltétellel: ha fürdesz velem.
-Még mit nem! Ide figyelj, holnap hazajönnek a szüleim, és ha nem lesz valami normális külsőd, úgy kivágnak, hogy a lábad se éri a földet. Ezt akarod?!
Láttam rajta, hogy ezzel megfogtam, és erősen elgondolkodik.
-Oké-mondta végül- megfürdök, borotválkozok, és megmosom a hajam. Csak egyet kérek cserébe.
-Mit?
-Hogy itt aludhassak. Nekem jó a földön is, csak nem akarok egy idegen házban egyedül lenni-mondta én pedig eléggé meglepődtem. Gyanakodva fürkésztem, hogy mi lehet ebben a csavar, de semmi különöset nem láttam az arcán.
-Rendben-mondtam-Akkor most menj fürödni! Ott a fürdőszoba, mindent megtalálsz. Itt vannak a ruháid -nyomtam a kezébe az öcsemtől zsákmányolt cuccokat.
-Kösz. Ugye nem az apádé?
-Nem-válaszoltam, mire engedelmesen elindult a fürdő felé.
Végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Először sírni akartam, hogy végre kiadjam magamból a fájdalmat, amit Mark elvesztése okozott, de aztán rájöttem, hogy nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy összetörjek miatta. Igenis túllépek! Boldog leszek! És találok valakit, nála ezerszer jobbat!
Hallottam a víz csobogását a fürdő felől. Gondoltam, hogy ez még el fog tartani egy darabig, úgyhogy előkerestem a régi iPodomat, amin a régi 1D számok vannak, amiben még Louis is benne volt. Hanyatt feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. El se tudtam hinni, hogy akinek a hangja most a fülemben dübörög, éppen itt feküdt néhány perce, ahol most én.

-Csukd be a szemed!-hallottam az ajtó túloldaláról. Már éppen félálomban voltam, de ez felrázott. Kirántottam a fülemből a fülhallgatót, amin időközben leállt a zene.
-Ajajjj... félek-tornáztam magam ülő helyzetbe, majd becsuktam a szemem, ahogy kérte.
-Még ne nyisd ki!-hallottam egyre közelebbről a hangját.
-Kinyithatom?-kérdeztem egy idő után, mert hallottam, hogy közben rágyújt.
-Ja, nem mondtam?-röhögött fel, majd az arcomba fújta a füstöt.
Sajnos pont akkor, mikor kinyitottam a szemem, és csípte a füst, így az egész megtelt könnyel. Homályosan, de láttam Louis arcát, ami nem is emlékeztetett arra a csövesre, aki nem is olyan rég volt. A hosszú haja ellenére egészen nosztalgia érzésem lett. Mint ha visszakaptam volna a régi Louist. 
-Na milyen?-telepedett fel az ágyra szájában a cigivel. Kitöröltem a szememből a könnyeket, majd tetőtől talpig végigmértem a fiút. 
-Hú...-mondtam, mert más nem jutott eszembe.
-Furcsa, mi?-simogatta a kezével az állát.
-Igen... De jobb. Sokkal!
-Így aludhatok az ágyadban?-csillant fel a szeme.
-Azt nem mondtam!-komorodtam el.
-De mér?-pöckölte le a hamut az éjjeliszekrényemre. 
-Mert csak!-mondtam határozottan-Most én is elmegyek fürödni, addig maradhatsz az ágyon-hagytam ott Louist, felkapva a kikészített ruháim a székről.
Nem siettem a tusolással. Igazából sosem sietek vele. A zuhany alatt szoktam gondolkodni, néha sztorikat találok ki. És mint szinte mindenki én is szoktam a zuhany alatt énekelni, de most féltem, hogy kihallatszik, így inkább csöndben maradtam. 
Mire végeztem, teljesen átértékeltem a helyzetem, és kissé derűsebben láttam a világot. Persze a szívem meg mindig majd kiszakadt a helyéből, mikor Markra gondoltam. De igyekeztem inkább Louisra összpontosítani. Egyre inkább feldoppingolt a gondolat, hogy van egy feladatom, amit teljesítenem kell. Vissza kell hoznom Louist az életbe.

Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőből. 
Halkan nyitottam be a szobába. Legnagyobb meglepetésemre a fiú nem volt az ágyon. Körbenéztem, de nem láttam sehol.
-Louis?-kérdeztem halkan. Semmi válasz.-Hol vagy?-egyre hangosabban beszéltem, de nem érkezett válasz.-Louis, hol vagy? Még ne menj el! Nem mehetsz el!-kiabáltam teljesen pánikba esve-Ne menj el.....

Víz loccsant az arcomba. Louis a csempének támaszkodva vigyorgott egy pohárral a kezében.
Lassan felültem. A fürdő padlóján voltam.
-Mit szívtál?-röhögött.
-Valószínűleg azt amit te. Vágni lehetett a füstöt odabent-söpörtem ki a homlokomból a vizes tincseket. 
A fiú megint lenézően elröhögte magát, majd lazán kisétált, engem ott hagyva a földön.
Néhány percig még elgondolkodva ültem, és közben erőt gyűjtöttem. Louis igazán felsegíthetett volna... Kissé idegesen támászkodtam fel, és indultam vissza a szobába. Meglepetésemre Louist a földön találtam egy pokróccal meg egy párnával. Most kivételesen nem füstölt a feje, úgyhogy úgy gondoltam, alszik. Csendben feküdtem be az ágyba, és a szemem becsukva próbáltam elaludni, de csak nem sikerült. A gondolataim egyre csak Louis körül jártak. Majd átvándoroltak Markra. És akármennyire is megfogadtam, hogy nem török meg miatta, és azzal bosszulom meg, hogy boldog leszek, és találok valaki nála jobbat, nem sikerült. Visszafojtottam a zokogásom, de így sem sikerült teljesen csendben maradnom. Nem tudom, másoknak sem megy a csendben sírás vagy csak én vagyok ilyen béna, de néha halkan nyüszítettem, mint a megvert a kutya, néha pedig szaggatottan sóhajtottam, amibe az egész ágy belerázkódott.
-Miért sírsz?-kérdezte halkan a fiú, én pedig egy pillanatra halálra rémültem, mert meg is feletkeztem arról, hogy itt van.
-Tessék?-kérdeztem szipogva.
-Miért sírsz? Nem tudok tőled aludni!
-Nem sírok-suttogtam a plafont bámulva.
-Reggelig is csinálhatjuk ezt...-sóhajtott Louis, majd feltápászkodott a földről, és leült az ágy szélére.-Na mesélj...
-Nincs semmi bajom-ültem fel, mert kissé feszélyezett, hogy ő ül, én meg fekszem. 
-Figyelj, engem egyáltalán nem érdekel, mi a bajod, csak szeretnék aludni-mondta unottan-Ha kibeszéled magad, talán befejezed.  
Az ajkamba haraptam. Legalább őszinte...
-Oké -sóhajtottam egyet.
-Baj, ha rágyújtok?-kérdezte, de nem várta meg a választ, kattant az öngyújtó, és a láng egy pillanatra titokzatosan megvilágította a fiú arcát.
-Nem baj...-legyintettem, bár valószínűleg az se zavarta volna, ha megtiltom.
-Kérsz egy szippantást, hogy könnyebben elkezdd?-kérdezte, én pedig nem is tudom, miért, de rábólintottam.
Egy laza mozdulattal vette ki a szájából, és tette át az enyémbe. Egy aprót szippantottam, majd nevetve fújtam ki a füstöt. Még néhány slukk után visszanyújtottam Louisnak, majd belekezdtem a mesélésbe.
-Szakítottam a barátommal. Ma, nem sokkal mielőtt találkoztunk.
-Mert?-kérdezte Louis a cigivel a szája sarkában.
-Megcsalt. 
-Téged? De hiszen jó csaj vagy, mit akart mást?
-Te mondod? Hány csajjal fekszel le naponta?
-De nem én vagyok a követendő példa. Egyébként ma még eggyel sem. Még!-vigyorodott el.
-Mivel hajnali fél egy van-néztem az órára.
-Mindegy, folytasd a sztorit. Egyre izgalmasabb-helyezkedett törökülésbe, ezzel teljesen felém fordulva.
-Oké-sóhajtottam. 
És beszéltem, beszéltem, mintha nem is egy idegennek mesélnék, akivel csak ma találkoztam. Illetve mivel már elmúlt éjfél, tegnap. Álmos is voltam, és beszívott is (szószerint), szóval egy idő után már csak villanás szerű képekre emlékszem. Az se biztos, hogy megtörténtek, lehet, hogy csak álmodtam.
Fejemet Louis vállába fúrva nevetek... A fejem az ölébe hajtom, és mindkettőnk szájában ott fityeg a füves cigi...Sírok, Louis pedig mellettem nevet... Egymás mellett fekszünk... Villan az öngyújtó, és a lángja a  fiú szemében tükröződik vissza...A fiú elnyomja az utolsó cigit is az éjjeliszekrényen. Azt mondja elég, de én csak nevetek...

Reggel zúgó fejjel ébredtem. A fejem Louis mellkasáról emeltem fel, és óvatosan kibújtam a vállamon pihenő karja alól. Álmosan dörzsöltem meg a szemem, majd kisöpörtem az arcomból a kócos tincseket. A fejemben egy gondolat zakatolt: Mi történt az éjjel? 
A szám keserű volt a cigitől, és a fejem tompán hasogatott, mintha másnapos lennék. 
A fiúra néztem. Félrebillent fejjel feküdt, és a szája résnyire nyitva volt, amitől egészen aranyosan nézett ki. A keze össze-összerándult, de gondolom, ez a drogosoknál megszokott.
Úgy döntöttem, hogy elintézem a reggeli teendőim, mielőtt felébred.
Lassan, és halkan az ágy vége felé indultam.
-Hová mész?-hallottam Lou hangját a hátam mögül, mire letettem arról, hogy most átöltözzek. 
-Azt hittem, alszol-gyűrögettem a takaró szélét.
-Már egy ideje ébren vagyok, csak pihenek-mosolygott, egy kissé feljebb csúszva a párnán-Te viszont jól kidőltél.
-Ja...-dörzsöltem meg az arcomat.
-Cuki voltál éjjel-nevetett Louis, de inkább gúnyosan, mint kedvesen hangzott.
Biccentettem, majd lassan feltápászkodtam. Kissé dűlöngélve indultam az ajtó felé.
-Hé, Bianca-szólt utánam, mire megfordultam. Legalább a nevem megjegyezte
-Legközelebb ne csak a cigit szívd!-vigyorodott el. A vér az agyamba tolult, és közel voltam ahhoz, hogy valamit tiszta erőből hozzávágjak, de inkább csak kimentem, és becsaptam magam után az ajtót.
-Bocs, ezt muszály volt-kiabálta a fiú röhögve.
Álmosan csoszogtam be a konyhába, majd feltettem a kávét főni. Amíg várakoztam, leültem az asztalhoz, és elgondolkodva bámultam a terítő mintáját. Vajon jó ötlet volt, hogy Louist befogadtam? Mi lesz, ha hazajönnek anyáék? Attól féltem, hogy öcsém ki akarja majd dobni a fiút, mert valamiért mostanában nagyon fejébe vette, hogy elég nagy ahhoz, hogy engem megvédjen a fiúktól. Azt mondja, nem hagyja, hogy bárki megbántson.  Markot már éppen elfogadta, hiszen több, mint fél éve jártunk, de ha most meglátja Louist.....
Megéreztem a fiú tenyerét a vállalom, mire összerezzentem. 
-Mi a helyzet?-dugta oda a fejét az enyém mellé.
-Feltettem a kávét-mondtam unottan.
-Jó illatú a hajad-fúrta be az orrát a fürtjeim közé. Meglepődtem, de nem mertem nagyon mocorogni.
Egyszer csak megérteztem Louis ajkait a nyakamon. Hosszan, puhán tartotta ott, nekem pedig egyszeriben kezdett nagyon melegem lenni. Hallottam, ahogy lélegzik, és éreztem az orrán kiáramló levegőt a bőrömön. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elhúzta a fejét, majd a kezét is levette a vállamról. Ujjával lassan végigsimított a hátamon, ahogy elindult, majd leült velem szemben a székre.
Nem mondtam, nem is kérdeztem semmit. Nem mosolyogtam rá, ahogy ő se rám, csak ült, és unottan bámult maga elé. Mind a ketten úgy tettünk, mint ha  semmi se történt volna az előbb. 

-Mesélj magadról!-könyökölt Louis az asztalra, kezében a még gőzölgő kávéval. 
-Mit mondjak?-kavargattam a sajátomat.
-Nem tudom. De ha már megismerem a szüleid, illene tudnom rólad valamit, nem?-hunyorogva húzta fel a fél szemöldökét.
Van benne valami. Néha egy piás, drogos csöves is okosabb nálam.
-Nem igazán van mit tudni rólam...-válaszoltam elgondolkodva-Van egy öcsém, Caspar 16 múlt júniusban. Van egy apám, meg egy anyám. Még valami?
Louis különös mosolyra húzta a száját.
-Egy szót se mondtál magadról. Azt mondtam mesélj magadról, nem azt, hogy a családodról.
-Hát, oké... Januárban leszek 19, a sulit igazából tavaly elvégeztem, idén egyetem előkészítőre járok a régi tanáraimhoz-megvontam a vállam. Ennyi jutott eszembe.
-Értem-bólintott lassan a fiú -Fura. Szimpibb voltál, amíg nem tudtam.
-Egyszerű. Azért van mert a legtöbb ember nevét se tudod, akik megfordulnak az életedben.
-Van benne valami-biccentett, majd beleivott a kávéjába.
-Most te jössz!-dőltem hátra a széken.
-Mondanám, hogy amióta az eszemet tudom, azóta piálok, így sajnos nem emlékszem. De van egy olyan érzésem, hogy bizonyos dolgokat, főleg a múltammal kapcsolatban jobban tudsz, mint én magam.
-Miért léptél ki?-vágtam egyből a közepébe, de utólag rájöttem, hogy túlságosan elhamarkodottan. 
Louis vonásai megfeszültek, szemeiben különös fény gyulladt.
-Miért mondanám el?-kezdte halkan, de tudtam, hogy ez csak a vihar előtti csend.-Hmm?
-Nem tudom, én csak...-kezdtem el mentegetőzni, de a fiú közbevágott.
-Az a banda egy kupac szar volt! Arra voltunk jó, hogy mutogassanak minket az embereknek, hogy pénzt keressenek velünk. Nem azt mondom, hogy nem tudtunk énekelni, de ez senkit nem érdekelt. Semmi közöd hozzá, hogy miért voltam benne, és miért léptem ki a bandából!-állt fel, görcsösen remegő kezében szorongatva a csésze kávét.-Ha ezért engedtél be, hogy kérdezgess, akkor megszívtad, mert elmegyek a picsába!
A bögre kicsúszott a remegő ujjai közül, majd nagy csörömpöléssel esett a padlóra. A darabjai ezerfelé hullottak, a maradék kávé pedig lassan folyt szét.
-Ne haragudj!-suttogta, majd kisietett a konyhából.

Miután feltakarítottam, és elmostam a csészémet, lassan elindultam a szobába. Benyitva már meg se lepődtem, hogy minden úszik a füstben. Louisn nyoma sem volt az előbbi kirohanásának. Nyugodtan hevert az ágyon, és karikákat próbált fújni a füstből. Csekély sikerrel.
-Sajnálom-ültem le az ágy szélére.
-Nem para-legyintett rám se nézve.
-Akkor jó...-sóhajtottam-Figyelj, arra gondoltam, hogy most mindketten elmegyünk fodrászhoz, mert én már kértem mostanra időpontot. Szeretném, ha a te hajad is lejjebb vágnák,ápoltabban nagyobb rá az esély, hogy maradhatsz.
Bólintott.
-Tiedből ugye nem vágnak sokat?-kérdezte, a hajamat jobban szemügyre véve.
-Igazából de. Vállig érőre terveztem.
-Ne! Kérlek!-mondta, nekem pedig torkomon akadt a levegő. Ez volt az első alkalom, hogy kért valamit. És nem kijelentett, vagy parancsolt. Annyira meglepett, hogy a "kérlek" szót használta, hogy szinte fel sem fogtam, mit mondott, automatikusan rábólintottam.
Néhány percig csak ültünk csöndben, és gondolkodtunk. Louis kissé közelebb húzódva a hajamat kezdte piszkálni. A vállam felett átnyúlva fogta meg és söpörte az egészet egy oldalra. Ujjai csiklandosan meg-megérintették a vállamat, miközben a tincseimet rendezgette. Ilyenkor a hideg végigfutott a hátamon, de az izmaimat befeszítve nem hagytam, hogy remegni kezdjek.
A szemem lecsukódott. Egyszerre akartam, hogy most rögtön hagyja abba, és, hogy sose érjen véget a pillanat.
-Mikor indulunk?-kérdezte váratlanul, és a kezei a hajamat elengedve hullottak az ölébe.
-Jó lenne minél hamarabb...-gondolkozni kezdtem, hogy mit kell még megcsinálni.-Megyek a fürdőbe, átöltözni-álltam fel, de Louis megragadta a csuklóm, és óvatosan, de határozottan visszarántott.
-Majd én kimegyek. Öltözz nyugodtan a saját szobádban-mondta, majd lazán felállt, és kisétált, az ajtót behajtva maga mögött.

-Nem akarom látni!-csukta be Louis a szemét. Rajta volt a fodrász köpenye, hogy ne essen a levágott haj a ruhájára. A fodrász keze gyorsan járt. Ollója alatt hangosan sercegett a fiú erős haja. Ezen kívül csend volt. Monica, a fodrász lány egyébként beszédes, de most valamiért csak annyit kérdezett az elején, hogy milyenre kérjük a hajunkat. Igaz, a fiú erre se tudott válaszolni, hanem segítségkérőn rám pillantott. Mivel ezen, még nem gondolkodtam, gyorsan elővettem a telóm, hátha találok egy régi képet Louisról. Már majdnem feladtam, hiszen a legtöbbet kitöröltem, de szerencsére egy elkerülte akkor a figyelmem. Az egyik számuk, a Night Changes klipjéből van.
Szerencsére Louisnak semmi ellenvetése nem volt ellene, csak elfogadta, hogy ilyen haja lesz, majd megkérdezte, hogy rágyújthat-e, közben.
Monica csodálkozva ráncolta a homlokát. Gondolom nem túl gyakran kap ilyen kérdéseket.
A levágott tincsek egyre csak hullottak a köpenyre, és Louis egyre inkább hasonlított arra a fiúra, akiért egykor megőrültem. Bár az arcán eléggé meglátszott, hogy kaotikus időszakon van túl. Beesett volt, és sápadt. A szemei alatt sötét karikák húzódtak.
-Kinyithatod, kész van-borzolta meg Monica a fiú haját játékosan, majd visszafésülte a kilógó szálakat.
Felálltam a székből, ahol eddig ültem, hogy megnézzem a fiú reakcióját.
-Furcsa lett-mondta a fiú a tükörbe meredve, de nem tűnt túl meglepettnek. A tükörben összeakadt a tekintetünk. Kissé félrehajtotta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. Semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Olyan semmilyen, és mégis különlegesen sokat mondó volt. Nem mosolygott, és nem is tűnt szomorúnak. Kéken csillogó tekintetét az enyémbe fúrta. Egyszerűen nem tudtam elnézni, mintha csapdába ejtett volna egy egyszerű, és jelentéktelen pillantással.
-Jó?-kérdezte nagysokára, mire csak bólintottam egy aprót.
Monica Louishoz lépett, és levette a nyakából a köpenyt, majd a földre rázta a ráragadt hajszálakat. 
-Bianca, te jössz-mondta, majd finoman lenyomott a székbe. Hallottam, hogy Louis kisétál a helyiségből.
-Hová mész?-kérdeztem.
-Csak rágyújtok odakint. Mert bent ugyebár nem lehet -vetett egy gúnyos pillantást Monicára.
A szemem sarkából láttam, hogy a kirakatüvegnek dőlve meggyújt egy szál cigit. Nem nagyon fordulhattam oldalra, mert Monica éppen elkezdte vágni a hajam.
-És mondd, Bianca, ki ez a fickó?-csattogtatta az ollót, majd egy fésűvel megigazította a választékomat. 
-Egy barátom. Eléggé megszorult mostanában, de nem szeret róla beszélni-mondtam ki az első néhány dolgot, ami eszembe jutott.
-Mióta ismered?
-5 éve. De rég nem beszéltünk már, csak tegnap futottunk össze-mondtam, és nem is hazudtam vele, hiszen 5 éve ismertem meg a One Directiont, és Louisval tényleg tegnap "futottam össze".
A szemem sarkából láttam, hogy Louis már nem egyedül ácsorog a fodrászszalon előtt. Ösztönből kaptam felé a fejem, nem figyeltem, hogy közbe Monica a hajam vágja. A fülemben hasító fájdalmat éreztem, és a leejtett olló tompa koppanással ért földet.
A fülemhez kaptam, és erősen rászorítottam a kezem, hogy enyhítsem a fájdalmat.
-Bianca!-vette fel a fodrász az ollót meglepetten.
-Úristen, ne haragudj! Csak azt hiszem, láttam valamit odakint-fordultam a kirakat felé. Louis mellett egy szőke, cigarettázó lány állt zsebredugott kézzel. Nagyot sóhajtva fordultam vissza -Csak képzelődtem. 
-Bianca, a füled-mondta Monica aggodalmas arccal, mire gyorsan a tükörbe pillantottam. A szemem kitágult, és a világ nagyot fordult velem.
-Úristen...-suttogtam. Szinte úsztam a vérben. A nyakamon végigfojt, és a pulcsim nyakához érkezve legyező szerűen terült szét a vérfolt. A kezemet óvatosan levettem a fülemről, majd lassan felemelve néztem rá. A vér elkezdett lefojni a könyököm felé. Gyorsan hátratoltam a széket, hogy elinduljak a mosdóba, de ahogy felálltam, minden elsötétült előttem, és a lábaim összecsuklottak, mint egy rongybabának...

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, imbolygó kép fogadott. A padlón feküdtem, és a fejem alatt volt Louis pulóvere. Monica mellettem guggolt egy pohár vízzel a kezében. Kissé nehezen ültem fel, majd néztem körbe, természetesen Louist keresve. Hamar meg is láttam, az egyik sarokban állt a falnak dőlve. A fodrász székében ülő szőke lány neki magyarázott valamit, de a fiú mereven bámult engem. Vártam, hogy ellöki magát a faltól, és közelebb sétál, de meg se mozdult. Csak nézett.
-Jól vagy?-kérdezte Monica.
-Persze, csak nem bírom a vért-válaszoltam, mire Louis halk, gúnyos nevetését hallottam a sarokból. 
-Monica, drága, mikor kezdjük? Nekem 2-re már a vonaton kell lennem-fordult felénk a szőke csajszi. Most jobban megnézhettem, az arcát. Szép szabályos arca volt, csillogó ajkakkal, és nagy, kék szemekkel.
-Csak egy pillanat-Monica ingerülten szólt vissza, kire a lány átdobta a derékig erő haját a válla felett, és visszafordult Louishoz.
Megittam a vizet, amit Monica nyújtott oda, és hamarosan jobban éreztem magam. Mivel a szőke szépség megint türelmetlenkedett, gyorsan fizettünk, és elhagytuk az üzletet. 
-Várj, meg adod a számod?-szólt a lány, mikor Louis éppen kisétált az ajtón. Lassan visszafordult, és egy pár másodperc lesajnáló tekintettel ajándékozta meg a lányt, majd halkan röhögve fordult meg, és követett a kocsiig. 
-Mondd, minden lánnyal ilyen vagy?-kérdeztem, mikor beült.
-Milyen?-vigyorgott, majd hátradöntötte az ülését, és kényelmesen elfeküdt rajta.
-Ilyen paraszt. 
-Ilyen az imidzsem. A mai lányoknak ez jön be.
-Nem hinném, hogy az eddigi külsőddel nagyon hódítottál volna-nevettem el magam gúnyosan.
-Sokan mondták már, hogy ránézésre soha nem állnának szóba velem. Azt is, hogy a viselkedésem sem vonz túl sok lányt. De ha a szemembe néznek, az megragadja őket-különös mosolyra húzta a száját -Nem gondolod, hogy van benne valami?-fúrta tekintetét mélyen  az enyémbe. 
Nem szóltam semmit, csak beindítottam az autót. Illetve indítottam volna, ha nem fullad le rögtön. Újra próbálkoztam, de alig hogy felbőgött a motor, megint ugyanúgy lefulladt. Dühösen csaptam a térdemre. Legszívesebben káromkodtam volna, de  inkább csak halkan lehajtottam a fejem, és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő könnyeim. Nem a kocsi miatt, hiszen azt csak most vettük, és még vissza lehet vinni. Nem is azért, mert akkor gyalog kell mennünk, gyalogoltam már eleget, ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot. Igazából nem is tudtam pontosan, hogy miért... Louis, aki eddig szótlanul figyelt,óvatosan elsöpörte a hajam az arcomból.
-Megyünk gyalog-mondta halkan, a szemembe nézve. Némán bólintottam, és éreztem, hogy egy könnycsepp elindult lefelé az arcomon. A fiú az arcomhoz nyúlva gyengéden letörölte. A hüvelykujjával mosolyra húzta a számat. Halványan mosolygott ő is, de a szemeiben láttam, hogy ez nem őszinte. 
Egyszer csak az arcomhoz hajolt, és az ajkát puhán az egyémre nyomta, de egyszer csak megtorpant. Nem csókolt meg. Lecsuktam a szemem. Meg akartam csókolni. És ott volt rá a lehetőség is, hogy megtegyem. De nem mozdultam, ahogy ő sem. Nem húzta el a fejét, ajkait puhán az enyéimen tartotta.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Louis cigizett, én pedig csak zsebredugott kézzel szedtem a lábaim. Már majdnem otthon voltunk, de egy szót se szóltunk egész úton. Mikor már a nyelvemen volt a kérdés, és nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mindig meggondoltam magam, és inkább nem szóltam semmit.
Hazaérve egyből láttam, hogy anyáék már megjöttek, mert a kocsi ott parkolt a ház előtt. Louishoz fordultam.
-Figyelj, kérlek, próbálj meg udvarias lenni. Ne beszélj túl sokat, ne flegmázz, és ne gyújts rá a szüleim előtt.
-Okés-dobta el a cigit és taposta a betonba -Mit mondasz majd, ki vagyok, és hogy kerülök hozzád?
-Egy régi barát. Azt mondom, megszorultál anyagilag, és addig itt laksz, amíg nem tudunk felutazni Londonba, a nagybátyádékhoz.
-Ezt aztán kitaláltad, biccentett, majd maga elé engedett az ajtóban. 
-Volt időm gondolkozni rajta-húztam el a számat, majd egy mély levegő után belöktem az ajtót, és beléptem.
Louis meleg tenyerét éreztem meg a vállamon. 
-Minden rendben lesz-suttogta. Egy aprót bólintva indultam tovább.
-Anya, apa!-mondtam hangosan.
Anya hamarosan fel is bukkant a hálószobájuk ajtajában.
-Szia, Bianca-kezdte nagy mosollyal az arcán, majd ahogy észrevette a mellettem álldogálló fiút, kikerekedett a szeme, és zavartan hozzátette -Illetve...Sziasztok!
-Szia anya-adtam gyorsan egy puszit az arcára.
-Jó napot!-intett Lou. 
-George, gyere egy kicsit!-kiabált be anya a hálószobába.
Hamarosan apa is megjött, és csodálkozva végigmérte Louist.
-Anya, apa-tettem a kezem a fiú vállára -Ő egy barátom, és pár napig megengedtem neki, hogy itt lakjon, mert nincs hová mennie. Csak addig, amíg nem tud felmenni Londonba az ott elő nagybátyjához.
-Louis Tomlinson-nyújtott kezet Lou először anyának, majd apának.
Látszott rajtuk, hogy nem erre számítottak, mikor hazajövök.
Egymásra nézve, csupán a tekintettükkel  megvitatták, hogy mi legyen.
-Hát rendben-mondta végre anya -Maradjon.
-Köszönöm, Mrs. Ford! Hálás vagyok, hogy kisegítenek-mondta a fiú, és apa bólintásából arra következtettem, hogy a beszélgetés ezen részének most van vége. Mikor Louis jelenléte nélkül kapok majd fejmosást, az kellemetlenebb, és hosszabb lesz.
A pillanatot kihasználva ragadtam meg a fiú karját, és siettem a szobámba, őt is magammal húzva.
-Bianca!-hallottam az öcsém hangját a hátam mögül. Egyik kezemmel még mindig Louis karját szorongatva fordultam meg, így ő is fordult velem.
-Szia!-intettem, és.mentem is volna tovább, de úgy tűnt, Caspar nem ennyit szeretett volna mondani.
-Ez meg ki?-mutatott Louisra kertelés nélkül.
-Louis!-lépett oda lazán a fiú az öcsémhez, és a kezét nyújtotta. Caspar néhány másodpercig bizalmatlanul méregette, majd kikerülve Louist, kiment a konyhába.
A fiú leengedte az előre nyújtott kezét, majd vállat vont, és elém vágva lépett be  a szobámba. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, majd a párkányra ülve cigit vett elő, és rágyújtott.  Én ledőltem az ágyra, és elővettem a telefonom. Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást Mark üzeneteiről. Nehéz volt magam lelkiekben meggyőzni, de végül néhány mozdulattal letiltottam a számát. A twittert megnyitva az első poszt, amit megláttam, Harry Styles új képe volt. Egy koncerten készült. A haja úgy meredezett az égnek, mint valami sündisznó tüskéi. Igen, Harrynek megint új frizurája lett... Szerintem nincs sok olyan, amit ő még nem próbált. Ezen gondolkodva egyszer csak fény gyúlt a fejemben, és kishílyán a homlokomra csaptam, hogy ez eddig még nem jutott eszembe. Gyorsan nyitottam meg a kamerát, majd Louisra pillantottam. Engem nézett. Nem kapta el a tekintetét, ahogy felé fordultam, nem is sütötte le a szemét.
-Mi az?-ültem fel az ágyon.
-Semmi. Csak nézlek.
Zavarba jöttem, és összefontam magam előtt a karom. 
-Mi olyan érdekes rajtam? Van rajtam valami?
-Ruha-biccentett, és a szája furcsa mosolyra húzódott.
-Louis fejezd be!-lezártam a telefont, és hanyagul dobtam be a párnak közé.
-Nyugi van. Miért kell mindent rosszul értened?-mondta, majd elfordult, és az ablakon kifelé meredve szívta tovább a cigijét.
-Bocsi-mondtam néhány másodperc hallgatás után. Lou nem válaszolt, csak egy kicsit ingatta a fejét, majd bámulta tovább a kinti világot.
Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat, így óvatosan felemeltem a mobilt, és fényképeztem. 
Az ujjaim gyorsan jártak, miközben gépeltem a szöveget.
"HARRY! Ez nem egy egyszerű rajongói üzenet, FONTOS, kérlek szánj rá fél percet... Itt van velem Louis!!!"
Gondoltam, ahhoz, hogy egyáltalán elkezdje olvasni, nem szabad hosszúnak lenni, ezért tényleg nagyon lényegre törő lett. Gyorsan mellékeltem a képet, és elküldtem Harrynek. Később rájöttem, hogy nem nagyon fog neki feltűnni a sok rajongói üzenet között így küldtem neki még egy párat.
-Louis?-kérdeztem félénken, mikor végre leraktam a telefont.
A fiú felém fordult, majd biccentett, hogy mondjam.
-Énekelnél nekem?-kérdeztem némi hezitálás után.
Louis felvonta a fél szemöldökét.
-Nem-válaszolta egyszerűen, majd visszafordult az ablakhoz.
Pár percig csak ültem és gondolkodtam, hogyan győzzem meg, de semmi nem jutott eszembe.
-Biztos?-kérdeztem nagyon halkan, és lemondóan. 
A fiú felém sem fordult csak bólintott egyet, amitől majdnem kiesett a cigi a szájából.
-Hát jó...-suttogtam, majd kimentem a konyhába, hogy végre túlessek a fejmosáson, most, hogy Louis nem jön velem