29. They deserve to know...

Niall kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett, majd ő is belépett és gondosan becsukta mögöttünk. Kényelmetlenül ültem az ágy szélére. Idegességemben az ujjaim tördeltem. A tekintettemmel a padló repedését pásztáztam, ami egészen az ágy lábától a legközelebbi falig tartott. Vajon hogy lehet, hogy egy éppen csak most nyitott szállodában ilyen rosszak a körülmények?-a gondolataim akaratlanul is e körül forogtak. Vagy a fiúk csinálták?

Niall leült mellém, és a fejét oldalra fordítva mélyen a szemembe nézett. Tekintete szó szerint égetett, így el kellett nézzek máshová. Nem tudtam a szemébe nézni...

-Ez kínos-mondtam halkan a térdemre meredve.

-Nem kicsit. Chloe nem is tudom hol kezdjem...-támasztotta meg az állát az öklén.

A lélegzetem is visszatartottam, hogy ne zavarja a csendet.

A szomszéd szobából halk vita szűrődött át. 

-Elmondod nekik?-kérdeztem óvatosan, egy pillanatra a fiú tekintetét keresve, majd elkaptam a fejem, és ismét lenéztem.

Nagy sóhaj, majd Niall megvonta a vállát.

-Nem tudom. Először is nem értem miért nem mondtad TE el?!

-Bonyolult...-kicsit hátrébb csúsztam az ágyon.

-Azért próbáld csak meg elmagyarázni! Chloe, bonyolultabb vagy mint gondoltam. Már azt hittem, kezdelek megérteni, mikor jössz ezzel az egésszel, amit elfogadtam, erre kiderül, hogy nem is igaz! Ha nem rólad lenne szó, azt hinném, ez csak egy vicc.

Beharaptam a számat. Hát igen, néha én se értem magam...

A nyakam védekezően behúztam, de néma maradtam. Éreztem, egyre kínosabb, és egyre mélyebbre süllyedek Niall szemében, de egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék.

-Chloe te mit szeretnél, elmondjam nekik?

-Nem...-a hangom rekedt volt, megköszörültem a torkom -nem tudom. Így is úgy is csak csalódtok bennem-csúszott ki a számon akaratlanul is, amire gondoltam.

Láttam, a fiú beszédre nyitja a száját, majd azzal a lendülettel becsukja, és inkább csöndben marad. Biztos megszokásból tiltakozni akart rögtön, aztán rájött, igazam van.

Néhány perc csend után a fiú rám nézett és megszólalt.

-Na jó, figyelj! Nézzük, úgy, mintha nem veled történt volna az egész.-kínosan elnevettem magam, Niall pedig folytatta -Képzeld azt, hogy olvasol egy könyvet, vagy nézel egy filmet, és főszereplő kerül ilyen szituációba.

Én mint főszereplő... az ajkamba haraptam, és tovább figyeltem a beszélő fiúra.

-Mit akarnál, mit tegyen?

-Nem tudom...

-De, de, de. Csak gondolkozz! Egy film. Mi kell a Happy End-hez?

-Összejövök álmaim pasijával, anyám feltámad, apám megjavul, az legjobb barátaim meg abbahagyják a dühöngést és boldogan élünk míg meg nem halunk-gúnyosan és unottan soroltam a happy end általános összetevőit.

-Chloe, kérlek gondolkozz komolyan. Ez nem miattam van, hanem miattad. Én csak szeretnélek kicsit jobban megértetni.

-Oké. És mik a lehetőségek? Mit tehetünk?

-Vagy elmondom vagy nem.

-De ha nem mondod el, kérdezni fogják, mi volt, és ki kell találnunk valami jó hazugságot.

-Szeretnél még hazudni nekik?

Lesütöttem a szemem.

-Oké -kezdte a fiú, mivel én nem válaszoltam -Nézzük mi történik, ha elmondom.

-Mindenki megharagszik, hogy nem mondtam eddig el. És akaratlanul is tovább adják. Hogy is  van ez a mondás a titokról. Egyben tágas, kettőben szoros, háromban már nem fér el... Vagy valami ilyesmi. És ezt a titkot nem ketten tudják.

-Kinek mondtad el?

Megvontam a vállam. Most már mindegy, akár el is mondhatom neki.

Nyitottam is számat, mikor az ajtó kicsapódott és Louis idegesen vágódott le mellém az ágyra.

-Mondd el nekik!- ejtette a kézfejét az ölébe.

Niall szemei kikerekedtek.

-Mi van? Ez most komoly?

-Igen, Niall tedd magad túl rajta-intette le Louis hanyagul, majd ismét felém fordult.

-Chloe, tényleg elmondtad Louisnak nekem meg nem?-Niall meg se hallotta Lout, folytatta.

-Nehogy már ezen besértődj!-nevetett fel kínosan a fiú. Kezdtem úgy érezni, hogy én már nem is kellek oda, elvannak ketten is.

-Már ne haragudj, de nem te jöttél vele majdnem össze!-a szőke egyre inkább felemelte a hangját.

-Ne mondd, hogy olyan sokat jelentett neked, magadtól eszedbe se jutott volna elhívni.

A levegő a torkomon akadt és a szobában megfagyott a levegő. 

Louis ösztönösen kapta a kezét a szája elé, Niall pedig idegesen pillantott ide-oda. A titkolózás jelei, és ehhez nem kell semmilyen bűnügyi nyomozónak lenni. 

-Mi?-kisöpörtem a szemem elé hulló hajtincseket, és felváltva néztem a két fiúra. Nem hittem a füleimnek. Mindenképpen el akartam hinni, hogy csak rosszul hallottam, de az agyam keserű játékot játszott velem. Bármennyire igyekeztem másképp értelmezni, a fejemben újra és újra elhangzott a mondat. 'Magadtól eszedbe se jutott volna elhívni.' Ez az az érzés amitől mindig is tartottam, amitől mindig meg akartam szabadulni, elbújni előle. Ez az érzés rosszabb mint amikor attól tartok hogy lecseréltek valakire, hogy elfelejtenek. Amikor a tudat, miszerint valaki nem akart veled lenni, de mégis ott volt, hogy valamilyen szinten kihasználtak, megaláztak, késként szúródik beléd, ott nincs menekvés. Olyankor semmi mást nem érzelem, nincs fájdalom, hogy becsaptak, nincs öröm, hogy végül is jól szórakoztatok, csak a megalázottság. Az hogy ott volt a szemed előtt, szinte ki szúrta azt és te mégis bedőltél neki. A számra egy keserű mosoly költözött. Én sajnos teljességgel tisztában vagyok, hogy ez az érzés mire képes, hogy mekkora sebeket tud okozni benned... Volt időm megtapasztalni. 

-Ismered Louist -legyintett Niall- zakkant. Főleg ha ideges.- Louis elhúzta a száját, majd bólintott egy aprót.

-Bocs. Csak elegem van, hogy odalent mindenki vitatkozik, hogy Chloe miért nem mondja el, itt meg Niall akar kinyírni, mert előbb tudtam, mint ő. Chloe, tisztázd már ezt az egészet. Ígérem, beszélek majd velük, és meg fogják érteni, csak fontos, hogy ezt tőled hallják.- megpróbáltam elhinni amit mond, de tudtam hogy ez egy hosszú és szenvedésekkel teli út lesz. Ha a kétely egyetlen egy kis magját is elültetik benned, abból egy óriási gyilkos növény fog kinőni az észrevételed nélkül. És ha ez a mag egy olyan megtépázott és szinte már lyukacsos szívbe kerül be mint az enyém, a növény még erősebb lesz, és idővel felemészt. Megráztam a fejem. Most nem szabad erre gondolnom, ráérek még ezzel foglalkozni. Jelenleg a Mika téma, és az hogy hogy jutottunk el ide fontosabb. 

Csak ültem, és néztem magam elé. Ebben én nagyon jó voltam, csupa jóakaratból galibát okozni, aztán nem tudni, hogyan másszak ki belőle. Akkor sem, ha az orrom alá dugják, arcomba nyomják a megoldást. Egyszerűen féltem dönteni, mert bármit döntök, vesztek vele. Nem tudom miért, de nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó lenne. Azt mondják, aki nem csinál semmit, az nem is hibázik... De azt is, hogy csak úgy érhetsz el valamit, ha teszel érte. Ember legyen a talpán, aki nem szorul be e két lehetőség közé. Vagy talán csak sodródnom kellene mint eddig? Csak hagyni, hogy a napok magukkal vigyenek, a hátukon cipeljenek? Mikor a legjobb barátnőm még anno elköltözött Közép-Európába, tudtam, hogy nekem már csak hamis barátok maradtak, így sosem aggódtam, hogy elvesztek valakit. Nem volt kit... 

Persze jól éreztem magam, szórakoztam, de sosem bíztam meg senkiben. Tudom, nehéz, de meg lehet szokni...

-Tegyétek, amit jónak láttok-mondtam végül erőtlenül, és hátradőltem az ágyon. 

A két fiú összenézett. Louis megvonta a vállát, majd Niall arcát fürkészte. A szőke fiú láthatóan törte a fejét.

-Chloe, én nem fogom elmondani nekik -kezdte végül -Vagy tőled hallják, vagy senkitől.

-Vagy tőlem-mondta Louis, és elvigyorodott. Mindketten szúrósan meredtünk rá, mire védekezően tette fel a kezét.

-Chloe, tudom, hogy fogsz dönteni. Ez csak vicc volt.

-Akkor mondjad, nagyokos!-Niall kicsire húzta össze a szemeit, úgy nézett Loura.

-El akarja mondani. És el is mondta volna, ha azt látná, hogy bízunk benne, és ő is bízhat bennünk. Szerinted azok után, hogy így reagáltunk arra, hogy barátja lett, bármit is el fog mondani? Szemetek voltunk, sőt még most is azok vagyunk. És önzők ahhoz, hogy bele gondoljunk Chloe helyzetébe.

Csendben figyeltem a magyarázó fiút, aki láthatóan megértette a helyzetemet. Ugyan magamban sem mondtam ezt még így ki konkrétan, de igaza volt. Minden egyes mondata olyan igaz volt, hogy akár az én számból is elhangozhatott volna. Persze csak ha meg mertem volna szólalni. 

Ahogy befejezte, rám nézett. Tekintete csupa kérdés volt.

Csak bólintottam, majd nyeltem egyet, hogy a gombóc lemenjen a torkomból.

Louis felállt, és kiment a szobából. Gondosan behajtotta maga mögött az ajtót, így ketten maradtunk Niallal. Az arcát fürkésztem, de ő nem nézett rám, csak meredt maga elé. Sokáig gondolkoztam, mit mondjak, és közben igyekeztem a lenti halk beszélgetés foszlányait elkapni, kevés sikerrel. Végül, mikor Louis már nagyjából öt perce lement, Niall megtörte a csendet.

-Bonyolult vagy, tudod?-dünnyögte, a fejét elgondolkodva ingatva.

-Hát... Ne haragudj! Azt hiszem, meg kell szokj ilyennek, ha a barátaim között szeretnél maradni.

-Figyelj, akkor nincs is semmi közted és Mika között?-már régóta rájött, de úgy látszik, most sikerült teljesen megemésztenie.

-Abszolút. Csak barátok vagyunk!

Halk sípoló hangot hallottam, ahogy egy sóhaj szűrődött ki a fiú fogai között. A gombócom újra a torkomba költözött, ahogy eszembe jutott, mi lehetett a sóhaj oka. Nincs barátom, és nem is olyan rég még a szőkével mentünk randira. Már ha azt lehet úgy nevezni...

A fejemben egyre jobban összekuszálódtak a gondolatok, mikor Louis magas hangját hallottam odalentről.

-Chloe! Gyere le, előkészítettem a terepet!

Ezek szerint beszélt a fiúkkal.

Lassan, és bizonytalanul álltam fel, és sétáltam az ajtóhoz. Az kezem a kilincsen volt, de a remegéstől nem tudtam lenyomni. Csak szemeztem a fémdarabbal, szuggeráltam, hogy nyomódjon le, de meg sem mozdult. Éppen dühösen hagytam volna az egészet a fenébe, amikor megéreztem rajta Niall ujjait. 

-Majd én-súgta, majd az ujjaim gyengéden letolva a kilincsről, kinyitotta az ajtót.

Ahogy leértünk, mindenki felnézett, Harry még egy halvány mosolyt is küldött felém.

-Na mesélj, babám!-huppant le Louis is a barátnője mellé. Valamiért ezt nem találtam viccesnek, viszont azon csodálkoztam, hogy El ott van. Most már kicsit féltem is. Tudtam, hogy ő fog bennem legnagyobbat csalódni, hiszen megbízott bennem, támogatott. Én meg... Hát nem pont minta barátnőként viselkedtem. 

Zavartan ültem le én is, majd lassan belekezdtem a magyarázkodásba. Addig nem mozdultam el, amíg a mondandóm végére nem értem, csak az arcokat fürkésztem. Beszéltem, minden részletet kiadva magamból, a 'ha már lúd, legyen kövér' alapelven és fel sem tűnt hogy védekező állásból meséltem végig. Minden döntésemet megmagyaráztam, szinte indokokat gyártottam avégett, hogy semmiképpen se ítéljenek el. A kezemmel hadonásztam, a hangom néha el-el csuklott, de nem adtam fel. Végig a szemükbe néztem egy apró jelet kutatván, miszerint megértik a döntésem. Nem akartam elveszíteni őket, most tűnt fel mennyire is a szívemhez nőttek, ezért szinte kétségbeesett magyarázkodásnak tűnt minden amit mondtam. Pedig ha jobban belegondolok, ezen nem volt mit megmagyarázni. Én cselekedtem úgy, a saját döntésem volt, de mégis megerősítést vártam tőlük, miszerint jól cselekedtem. 

Ahogy elhallgattam, körbenéztem.

-Huh...-nevetett hitetlenül Zayn. Zavartan pislogtam rájuk, nem értettem mi történt, hogy másképp reagáltak. Nem tudom, mit mondott nekik Louis, de biztos, hogy segített, mert senki nem kezdett kiakadni, senki nem zúdított rám szidás áradatot.

Harry egy furcsa mosollyal az arcán nézett körbe.

-Hihetetlen vagy, Chloe! Hihetetlen!

Inside...

Sziasztok!

Január 12.-e van, ami azt jelenti hogy Zayn ma töltötte be a 22.életévét. Ez pedig nem jelent mást, minthogy be kell zárnunk a Forever21 boltba (persze csak képletesen, fanatikusok ne örüljetek;D) Egyszóval reméljük őrülten jól telik a napja, hiszen csak egyszer 22! #HappyBirthdayZayn 

Zayn Malik szemszöge:

- Miért mindig engem kell elő venni?!- kiállította idegesen Chloe, és a hirtelen hangulat változása miatt kicsit hátrahőköltünk - Biztos vagyok benne hogy ti sem mondtok el nekem mindent! Akkor én miért legyek kivétel?! Nem vagyok hozzá szokva hogy be kelljen számoljak valakiknek minden egyes tettemről és mint látjátok nem vagyok a legjobb újonc! De igyekszem!- nagyon dühös volt. Csak pattogott és pattogott, de nem nagyon tudtam felfogni a szavait. Lefagytam. Tudtam, hogy nem tudja mit nem mondunk el, de maga a tudat, hogy rájön bénító. Nem tudom mit csinálnánk, hogy magyaráznánk ki a dolgokat, de ismerve Chloet, nem venné félvállról. A mi szemszögünkből nézve ez nem nagy dolog, mert végülis a szándék számít, de tudom ő ki fog akadni. És ha őszinték akarunk lenni, a helyében én is azt tenném. Tudom hogy mennyire nehezen bízik meg emberekben, és azt is tudom hogy nagyon nagy szerencsénk van amiért közel engedett minket. Viszont az ő szemszögéből az a dolog amit tettünk, felér egy árulással. Megnyílt előttünk, és bár nem minden lapját terítette ki, ez nem olyan nagy baj. Számít ránk, ezért is fogja leforrázni a hír miszerint ez az egész nem ilyen egyszerű. Megvárom míg elrendeződnek a dolgok körülőtte, és miután bebiztosítottuk magunknak hogy nem tud elzárkózni, elmondom neki. Joga van tudni, de sajnos a reakcióját már ennyire nem tudom befojásolni. A lényeg, hogy tőlünk kell megtudja... Néztem ahogy a szája idegesen mozog, ahogy a kezével türelmetlenül hadonászik és néha a lábával is dobbant egyet-egyet hogy nyomatékosítsa a mondandóját. 

Csak néztem, nem hallottam semmit, csak memorizáltam minden porcikáját. Nagyon mérges volt, csak úgy szikrázott belőle a düh, valahogy mégis éreztem, hogy ez nem csak nekünk szól. Még mindig azt a játékot játssza, hogy egyedül van a világ ellen de láthatólag már fárad. Viszont az is teljesen egyértelmű hogy nem fogja feladni, nem fog megalázkodni senki akarata előtt és ő így tökéletes. Csak azt remélem egyszer megengedi hogy segítsünk neki megnyerni a csatáját. 

Csak néztem és legszívesebben megöleltem volna. Bárhogy néztem, bármennyire próbáltam úgy tekinteni rá mint egy törhetetlen várfalra, bármennyire is erőlködött hogy lerombolhatatlannak tűnjön, én nem láttam mást csak egy túl sokszor megsebzett "jégtáncosnőt". Nagyon sok heg helyezkedik el a szívén és ugyan a legtöbb már nem vérzik, de soha nem fog eltűnni. 

Most döbbentem rá igazán mennyire erős is ez a lány. Hányszor esett el "tánc" közben, majd állt fel és még mindig képes szívből, önzetlenül mosolyogni. Hányszor kaparták már fel a talajról, csak azért hogy utána újra földhöz vágják és röhögve tovább menjenek. De ő nem adta fel, felállt és tovább táncolt, kitartott az igaza mellett és megnyert egy-egy versenyt. Mindig a saját zenéjét követte, a saját szíve után ment, azt csinált amit akart és sosem érdekelte ha ez másoknak nem tetszik. Nem előre megírt koreográfiát táncolt el, nem engedte senkinek hogy megmondja mit tegyen, saját, rögtönzött mozdulatokat végzett. Olyan magabiztossággal táncolt, olyan tudatossággal, hogy még az utálkozókat is megtévesztette bármikor. Ha valaki kigáncsolta, vagy egy nagy ugrásból nem lábra érkezett, akkor sem esett ki a szerepéből. Mindig egy mosoly foglalt helyet az arcán, de sose lehetett eldönteni valódi vagy hamis. Ha megbotlott, ha elesett, ha vérzett vagy eltört valamilye esetleg megrepedt, az arcán ott ült a mosoly és nem konyúlt le. Nem engedte senkinek hogy gyengének lássa, ha éppen nehéz időszakon ment keresztül, a mozdulatai még erőteljesebbek, még biztosabbak voltak. Csak akkor engedte el magát ha senki nem figyelt, ha a korcsolya pályát sötétség fedte be és minden lámpát leoltottak, ha tudta egyedül van. Olyankor csendben kisírta az aznapi fájdalmait, könnyekkel küzködve megpróbálta össze varrni a sebeit, majd felállt és rendbe szedte magát. A lámpák újra felkapcsolódtak és ő a legcsodálatosabb mosolyával kezdett táncolni, esélyt sem adva bárkinek arra hogy észrevegye pár perce még szenvedett. Rideg gyönyörűséggel csinálja a mozdulatait, mindegyik hibátlan és megfontolt. Vékony jégen táncol és reméli nem szakad be alatta. Táncol, részegülten, nem törődve a méllységgel. Néha megroppan a jég és térdig merül, de kibotorkál belőle és kezdi előlről. Táncol, mígnem a csontjai merevre fagynak és bár nem akarja, a tánca lassul, hanyatlik de nem adja fel. Táncol, és fohászkodik hogy kibírja míg lebontják a feje fölül a tetőt, a határokat, felébredjen a Nap és a fagyott testét megmelengesse.

Most kezdtem megérteni mi játszódhatott le mindig a fejében, pedig nem csinált semmi különöset azért hogy erre rájöjjek. Láttam ahogy a mozdulataival elkezdi újra felépíteni maga körül a védelmező várfalat, ezzel megpróbálva kizárni minket. Minden szavával magát győzködte, hogy nem nyílhat meg előttünk, nem engedhet közel senkit... Szomorúan figyeltem ahogyan megmérgezi a saját gondolatait. Már nem beszélt, csak nézett ránk. A száját makacsul összeszorította és gyilkos tekintettel nézett Niallre. Tisztán kivehető volt a tekintetéből, hogy nem szándékozik több szót ránk pazarolni, mert nem érzi úgy, hogy szükséges lenne. Elzárkózott és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy az arcán az érzelmek kezdtek eltűnni, a homlokán a ráncok kisimúltak és a száján egy apró mosoly jelent meg. Oly sokszor láttam már ezt a tekintet, annyiszor szerettem volna ilyenkor valami valós érzelmet rávarázsolni az arcára, de mint ahogyan most sem, máskor sem sikerült. Felvette az álarcát, amit az idők alatt annyira tökéletesre fejlesztett ki, hogy senki nem láthatott be mögé. A tekintete üveges lett, mégis érdeklődően csillogott, de ez mind színjáték. 

- Elmentem tanulni.- hagyta el a száját érzelemmentesen a mondat, majd hátat fordított és eltűnt. Idegesen megvakartam a tarkóm és kínomban elnevettem magam. 

- Hihetetlen, egy telken vagyunk a világ legnagyobb színészeivel, mégis ez a lány alakít a lehető legjobban.- nem érkezett válasz, de igazából nem is vártam senkitől. 

Gondoltam elmegyek kiszellőztetni a fejemet, így megragadtam  a kabátom és becsaptam magam mögött az ajtót. A hűvös szél azonnal megcsapta az arcom így gyorsabb tempóra kapcsolva siettem a főépület felé. Útközben rácsörögtem Pezzre, hogy találkozzunk a kávézóban, majd mosolyogva indultam el a bolt felé. 

Az ajtó feletti kis csengő azonnal megcsörrent ahogy benyitottam a kávé illattal teli helyiségbe, de senki nem kapta fel a fejét, minden ott dolgozó megszokta hogy "sztárokat" kell kiszolgáljon. Miután nem láttam a barátnőmet egyik asztalnál sem, odamentem a pulthoz és rendeltem két kávét elvitelre. Amíg készültek az italok, mosolyogva írtam alá az eladó lánynak egy cetlit, majd miután a közös képek is kész lettek, a kezembe adta a gőzőlgő koffein bombákat. Letettem egy üres asztalra, majd amíg vártam, felnéztem Twitterre. Semmi különös nem történt, néhány kedves kommentet RT-ztem, és elmosolyodtam a trendeken. Hihetetlenek a rajongóink, szinte minden nap van rólunk valami világtrend, pedig hogy őszinték legyünk annyi minden még velünk sem történik. Persze kétségtelenül nagyon jól esnek ezek a megnyilvánulásaik és eszméletlen érzés olvasni őket. Az ajtó feletti csengő megint megszólalt, de a barátnőm szőke haja helyett egy barna hajú Vanessa Hudgens lépett be, majd sietett a pulthoz. A figyelmemet ismét a telefonomra irányítottam, és valószínűleg elbambultam, mert a legközelebbi dolog amire felfigyeltem, az volt hogy valaki egy puszit nyom az arcomra. A parfümje azonnal bekúszott az orromba, kétség sem volt hozzá hogy ki volt az. Mosolyogva karoltam át a derekát félkézzel, miközben ő belehajolt a mobilomba. Még gyorsan kedvencnek jelöltem pár rajongónak a posztját, majd eltettem a mobilom és felpattantam. Azonnal a nyakamba csimpaszkodott és jó szorosan megölelt. Éreztem a testén ahogyan megnyugszik a karjaimban, és akaratlanul is azon kezdtem el rágódni, hogy mi zaklathatta fel. Miután elengedett a kezébe nyomtam a kávéját, az enyémet is felemeltem majd a hátára tettem a kezem és elkezdtem kifelé nógatni. A csengő ismét megszólalt ahogy kilépett a friss levegőre, majd, hogy végre elhalgasson a csilingelés, gondosan bezártam magam mögött az ajtót. A szabad kezemmel megkerestem az övét és rákulcsoltam az ujjaim. 

- Bocsi a késésért, csak hangpróbám volt!- kezdett el azonnal beszélni, én pedig megnyugodta kifújtam egy nagy adag levegőt, amit nem is tudtam hogy egészen eddig benn tartottam. Nyomtam egy puszit az arcára, ezzel jelezve, hogy nem történt katasztrófa. Mosolyogva hallgattam ahogy meséli a napját, és bár szokásosan telt, örültem hogy elvonja a figyelmem minden másról. 

- Mondtam Leigh Anne-nek, hogy siessünk de ő határozottan hitt benne, hogy nem fogunk elkésni. Természetesen nekem lett igazam, ugyanis tíz perces csúszással estünk csak be a hangterem ajtaján.- nevetett fel, én pedig vigyorogva néztem a meséléstől kipirosodott arcát.- Aztán Jessynek vécére kellett mennie, és elmondása szerint nem bírt várni, úgyhogy a hangtechnikusunk még pipább lett. Ezért nem értem ide pontosan, mert úgy döntött a három óra legyen három óra.- forgatta meg a szemét én pedig elnevettem magam. Összehúzott szemekkel meredt rám, de nem bírta sokáig ő is csatlakozott. Aztán csak beszélt és beszélt, igazából jelentéktelen dolgokról, de mégis szívesen hallgattam. Egy kuka mellett sétáltunk éppen, amikor kivettem a kezéből az üres poharat és kidobtam, mondjuk láthatóan nem zavarta, hogy a kezében volt ugyanis már vagy fél órája azzal hadonászott. 

Pár perc múlva egy hangos társaságot szúrtam ki nem messze tőlünk, de nem fordítottam rájuk különösebb figyelmet. Pezz éppen valamilyen bugyuta tévéműsorról beszélt amit nem értett meg, és amúgy a véleményemet várta a végére, de egy annál fontosabb dolgot talátlam. A csoportban ugyanis azonnal kiszúrtam Dylan Sprouset, amint "legmenőbbként" a csapat közepén parádézik. Semmi bajom nem volt a színésszel, a tesóim sokat nézték a Zack és Cody a fedélzeten-t, ami igazából még szerintem is a tűrhető kategóriába tartozik. Igenám, de "Zack" úgy gondolta hogy Perrie pont hozzá való, és emiatt nem kevés nézeteltérésünk is adódott már. Ahogy közeledtünk, a karomban az izmok úgy feszültek. Nem tudom Pezz ezt érezte-e meg, vagy csak ő is észrevette a feltűnésti fiszkedegségtől szenvedő gyereket, de nyomott egy puszit az arcomra. Akkor viszont már igazán mindegy volt, ők is észrevettek és Dylan arcmimikájából ítélve tudtam hogy, nem fog beszólás nélkül elmenni. Egyre közeledtünk egymáshoz, és amikor már csak pár méter volt, jóslatomhoz hűen meg is szólalt. 

- Cicám, még mindig nem jöttél rá, hogy én kellek neked?!- röhögte oda, és tisztán érezhető volt hogy be van szívva. Valami epésebbre számítottam, de ez is rendesen felhúzott. Már fordúltam volna vissza, hogy közöljek vele néhány dolgot az illemről, vagy ha másképp nem is, legalább egy két ütéssel helyre tegyem, de Pezz megelőzött. 

- Nem tűnt még fel, hogy az undorító beszólásaiddal nemhogy nem vágódsz be nálam, de kedvem lenne képen törölni?!- fordúlt meg pár másodpercre, csak pont annyira, hogy bemutathasson nekik, majd visszafordult és elkezdett gyors léptekkel húzni. A meglepettségtől nem tudtak visszaszólni, de mit ne mondjak ezt a Perriet én sem láttam még sokszor. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek hitetlenkedve elröhögtem magam, ő pedig zavartan mosolyogva lesütötte a szemét. 

- Tudod, hogy nagyon szeretlek?!- fogtam a kezeim közé az arcát, majd nevetve megcsókoltam. Ő sem bírta sokáig, és belenevetett a csókunkba. 

- Láttad az arcát?- nevetett bele a nyakamba, én pedig röhögve puszit nyomtam a feje búbjára. Azt hiszem Dylan kétszer is meggondolja legközelebb hozzá merjen e szólni a menyasszonyomhoz. 

Lehúztam a cipőm az előszobába, majd bementem a fiúkhoz a nappaliba. Perrie vissza ment próbálni, és azt mondta most ne menjek be vele, úgyhogy haza jöttem. Amint beléptem a szobába, azonnal feltűnt, hogy négy helyett csak ketten nézik a tévét. 

- Lou és Niall?- kérdeztem előre félve a választól. Harry fel sem nézve az idióta műsorból, mutatott Chloe ideiglenes szobája felé nekem meg kiment a vér az arcomból. Miért nem vártak meg a beszélgetéssel?!...

27. I can speak Spanish

A szemeim kipattantak, ahogy éreztem, valaki a vállamnál fogva rázogat.

Ijedten ültem fel, és néztem körbe. A sötét szobában voltam az ágyon, mellettem egy fiú térdelt. Éreztem, ahogy az arcomon könnyek folynak le, és agyamban lassan kitisztult a kép. Csak álmodtam. Remélem.

-Jól vagy, Chloe?-ez Louis hangja volt. Lassan ránéztem, majd bizonytalanul bólintottam.

-Te hogy kerülsz ide?-suttogtam, majd letöröltem a homlokomról az izzadságot.

-Hallottam, hogy kiabálsz, gondoltam megnézem, jól vagy-e -a fiú kicsit közelebb csúszott, és ülő helyzetbe tornázta magát.

-Kiabáltam...?-meglepetten kaptam a szám elé a kezem. Lou bólintott.

-Harry nevét kiabáltad.

Lesütöttem a szemem, és áldottam a sötétséget, hogy eltakarja Louis elől lángvörös arcomat.

-Chloe, minden oké?-fogta meg a kezem, mire ösztönösen elrántottam. Louis felhúzta a szemöldökét, majd kissé hátradőlve várta a választ.

-Igen-a hangom remegett, csakúgy mint az ujjaim, ahogy letöröltem a könnyeim-Jól vagyok.

-Ennél rosszabb alakítást, még életemben nem láttam-Louis gúnyosan, de mégis jó indulattal beszélt-Chloe, az éjszaka közepén sírva kiabálod Harry nevét. Ez minden csak nem oké.

-Eleanor nem haragudna, ha látná, hogy éjszaka átjöttél hozzám?

-Nem. Bízik bennem. Meg benned is. De ne tereld a témát!-mondta, de én az utolsó mondatot elengedve a fülem mellett folytattam.

-Igen, de a legjobb emberek is hibáznak. Ne mondd, hogy te nem!

-Igen hibázok, de ha arra gondolsz, hogy megcsaltam Elt a válaszom nem!-a fiú hangja értetlen volt, és zavart. Gondolom nem erre számított.

-És ha most megcsókolnálak?-ez még nekem is hamisan csengett, de nem gondolkoztam, csak kimondtam.

-Tudom, hogy nem tennéd. Chloe, nem vagy részeg!

-És ha bejönnél nekem?-valószínűleg kezdtem idegesítő lenni. Magam sem tudtam, miért csinálom ezt. Nem mintha kedvem lett volna Louisval bármit csinálni.

-Akkor tiszta erőből pofon vágnálak-nevetett fel halkan. Igen, ez csak is Louis szájából hangozhatott el.

-Megütnél egy lányt?-játszottam az ijedt figurát, bár tudtam, hogy Louis felfogta, csak viccelődök.

-Eleanorért bármit!-mondta komolyan, mire elmosolyodtam. Szívet melengetően csodálatos, és számomra érthetetlen volt, hogy szeretheti egymást ennyire két ember. Sosem hittem az igaz, sírig tartó szerelemben, de Louis és El elő példák voltak rá, hogy igenis létezik.

-Jól tennéd!-suttogtam a fiú szemébe nézve-De ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amiket mondtam?!

-Persze-húzta mosolyra a száját-De én igen.

-Ugye tudod, hogy én magam herélnélek ki, ha megcsalnád Elt?!-nevettem el magam halkan.

-Köszönöm -válaszolta komolyan. Néhány percnyi csend következett, mindketten gondolatainkba mélyedve ültünk az ágyon. Végül Louis törte meg a csendet.

-Megint elterelted a témát!

Leesett, hogy tényleg megfeledkeztem arról, miről is volt szó. A válaszom egyértelmű volt: NEM, nem vagyok jól. Még csak a közelében sem vagyok. Megvontam a vállam. Louis úgyis tud mindent, neki elmondhatom.

-Tudsz a csókról, igaz?

Néhány másodperc gondolkodás után rájött, miről beszélek, és lassan bólintott.

-Igen, de Hazza nem mondott el semmi mást, úgyhogy felvilágosíthatsz. Ha nem ivott volna annyit, szerintem a csókot sem mondja el.

-Louis...-gyűrögettem a takaró szélét. Tudtam, Mika a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek senkinek arról, hogy kapcsolatunk csak hazugság, hiszen az emberek pletykálnak. Tudtam, hogy nem szabadna, de mégis úgy éreztem, bízhatok Louisban.

-Igen?-a fiú szemei érdeklődve csillogtak a félhomályban.

-Ha most elmondok neked valamit, megígéred, hogy magadban tartod? Nem mondhatod el senkinek, se Zaynnek, se Harrynek, se Niallnak, se Liamnek, de Eleanornak sem. Érted?

Bólintott.

-Az az igazság...- kezdtem bele, de nehezebb volt kimondani a szavakat, mint gondoltam. Lesütöttem a szemem, és a sötétséget kezdtem szemügyre venni. Mikor nagysokára felemeltem a tekintetem, összeakadt Louis kéken csillogó szemeivel. Nem mondta, nem mondott semmit, de tekintete azt üzente, folytassam. Nagy levegőt vettem, és ismét belekezdtem...

Reggel nyűgösen ébredtem. Az éjjszakai csevelyünk Louissal nem segített nagyon a felfrissülésben. Elvánszorogtam a legközelebbi fűrdőhöz, és ijedtemben majdnem felsikítottam, de helyette inkább csak beharaptam a számat. Eleget ordibáltam mar az éjjel. Megfogtam az egyik fésüt és megpróbáltam valami elfogadhatót varázsolni a szénaboglyából a fejemen. Pár perc után feladtam, a fésüt idegesen levágtam a polcra és kitrappoltam a zárt helységből. Lentről hallottam a nevetéseket, így eldöntöttem társulok hozzájuk. Elindultam lefelé és a hangok egyre erősebbek lettek. Idegesen huzogattam lefelé a Zayntől kölcsön kapott pólót, ami bár nagy volt rám, mégis kellemetlenül éreztem magam benne. Valószínűleg az is tett egy lapáttal rá, hogy alatta csak egy bugyit viseltem, de már nem volt mit tenni.

Remélem senki más nem hallotta az esti jelenetem, főleg nem az érintett. Még mindig kiráz a hideg ha eszembe jut... Nagyon élethű volt. Viszont sehogy nem fér a fejembe, hogy miért pont most álmodtam azt, hiszen kibékültünk és minden rendben van köztünk. Miért pont Louis jött át?

- Chloe, gyere le, nem harapunk-nevetett rám Zayn. Fel sem tűnt hogy megálltam a lépcső közepén, így piros arccal lementem. Mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra, majd elém húzott egy tányért tele palacsintával. Jóízűen kezdtem el falatozni, és mosolyogva hallgattam a fiúk beszélgetését. Vagy nem hallottak este, vagy Louis megnyugtatta őket, a lényeg hogy nem jegyeztek meg semmit. Reggeli után elköszöntem tőlük, és hiába marasztaltak, mondván hogy tanulnom kell, hazamentem. Igazából nem lódítottam nagyot, tényleg tanulnom kell, csak nem végig azt fogom csinálni. Mosolyogva mentem be a házunkba, a reggeli rosszkedvem teljesen elpárolgott.

- Sziasztok!- kiálltottam el magam, de sehonnan nem jött válasz, a ház üresen csengett. Értetlenül mentem be a konyhába, ahol a hűtőn megláttam Olga kézírását. Nem véletlen, tudja hova tegye az üzenetet hogy biztos megtaláljam. "Chloe édésem, elmentem egy barátnőmhöz, csak este jövök. Zoey és Alex vidámparkban vannak, apádnak meg volt már vidámabb napja is. Lehet jobb lenne ha nem maradnál otthon, ne rajtad robbanjon. Puszi, Olga..." Tudomásul vettem a tényeket, összepakoltam a szükséges dolgaimat majd visszamentem a fiúkhoz.

- Chloe, csörög a telefonod!- hallottam meg a tompa hangot a zárt ajtón keresztül. Egy nagyot sóhajtva  csuktam össze a történelem tankönyvemet, majd a hasalástól elzsibbadt karjaimat kezdtem nyújtóztatni. Nem siettem különösebben, aki hív az tartsa, ha meg kinyomja nem volt fontos. Ilyen egyszerű. Pároslábbal ugráltam le a lépcsőn, ezzel is újra életre keltve a végtagjaimat. Több mint másfél órán keresztül ugyan abban a pózban tanulni elég kimerítő. De szerencsére már csak hetek kérdése és vége! A nappali felé menet a helyére tettem az egyik papucsot, valószínűleg Niallét, mert manó cipő alakja volt... Sőt még egy kis csengő is lógott az orrán.

Már akkor hallottam a csengőhangom mielőtt beléptem volna a szobába, és mivel a szám már a közepe felé járt rákapcsoltam a tempóra. A nagypapám neve villogott a képernyőn én pedig gyorsan elhúztam a kis ikont.

- Szia papa!- köszöntem neki vigyorogva, majd lehuppantam a kanapé legközelebbi felére. Nem zavartattam magam hogy így fél testtel Liamre érkeztem, lusta voltam arrébb menni.

- Szia Chloe! Már azt hittem sosem veszed fel!- nevetett öblös hangján én pedig akaratlanul is elmosoyodtam. - Gépközelbe vagy?- kérdezte, de nem várt választ, máris hadart tovább.- Gyere Skypra, hívom Benit is.- majd mielőtt még megmukkanhattam volna kinyomott. Sóhajtva álltam fel a kanapéról, majd odabattyogtam a tévéhez. Össze-vissza nyomogattam rajta a gombokat, magam sem tudom miket, amikor végre bejött az internet. Diadalittasan csaptam rá a térdemre majd felálltam és visszazuttyantam a helyemre. A távirányító segítségével megkerestem a Skypot, majd nagy küszködések árán sikerült bejelentkeznem. Alig hogy zöldre váltott a kis ikon a képem mellett, máris jelzett hogy kapásom van. Ezt az egy gombot már nem nyomtam félre, így azonnal meg is jelent fél képernyőn a nagypapám a másikon pedig Beni.

- Mi tartott ennyi ideig te műszaki zseni?!- vihogott a kamerába köszöntés gyanánt a bátyám. Egy szemforgatással díjaztam a nemlétező humorát, de meg mielőtt valami frappáns beszólással én is üdvözölhettem volna, papa elkezdett beszélni.

- Chloe hol vagy? Elköltöztetek? Vagy melyik szobából hívsz?- kezdett a kérdéseivel bombázni.

- Nem, Zaynéknél vagyok- nyugtattam meg gyorsan, majd megelőzve a további kérdéseket folytattam.- Olga elment otthonról én meg nem szerettem volna egyedül lenni. A kicsik is valakihez átmentek így én idejöttem tanulni.- kicsit lerövidítettem a sztorit és kihagytam belőle hogy apának rendkívülien rossz napja van. Amiről nem tud az nem fáj neki... és nem mellesleg nekem sem. Bólogatott miközben beszéltem, ezzel jelezve hogy figyel rám. Valami furcsa volt rajta, mintha sápadt lenne vagy hasonló.

- Papa jól vagy? Olyan furcsán nézel ki!- kicsit halkabbra vettem a hangerőmet. Berögzült szokás, hogy ha betegségről van szó szinte suttogok, hátha úgy nem valós annyira.

- Pont ezt akartam kérdezni! Minden rendben?!- kérdezte Beni is.

- Persze, persze!- nevette el magát- Ma megyek az orvoshoz általános vizsgálatra biztos csak azért vagyok sápadt. Nem szeretem a szurikat!- kacsintott egyet a kamerába, majd elnevette magát. Hiába, ő mindig gyerek marad. Mosolyogva megnyugodtam, majd ráhajtottam a fejem Zayn vállára amint helyet foglalt mellettem. A fiúk mind beözönlöttek a szobába, gőzöm sincsen honnan majd köszöntötték egymást a kamera túloldalán lévőkkel.

-... Én meg mondtam neki, hogy "Hölgyem! Engem udvariasságra neveltek, de azért nekem is vannak határaim!" Majd belelöktem a medencébe.- fejezte be a történetét arról hogy hogyan mászott rá egy nő az idegeire a gyógyfürdőben. Robbanásszerűen tört ki mindenkiből a nevetés, ráadásul hogy mindezt pont ő csinálta mégviccesebb volt. Elképzeltem ahogy a már 80+-os nagyapám egy jól irányzott csípő lökéssel vízbe taszít egy idős hölgyet, majd mint aki jól végezte dolgát tovább sétál. - Szóval csak a szokásos...- mosolyodott el, vállát megvonva és ezzel befejezte a "hogy telnek a napjaim" témát.- De itt most nem én vagyok az akinek nagy dolgok történnek az életében! Chloe édesem mesélj csak!- vigyorgott rám és lelki szemeim előtt láttam ahogy megveregeti a vállát a zseniális átvezetése miatt. Mert meg kell hagyni ezt rendesen kitervelte. Zavartan fészkelődni kezdtem a helyemen és minden energiám arra összpontosítottam hogy elsüllyedjek. Ismertem ezt a mosolyát, tudtam hogy nem tetszik neki amit hallott és róla lévén szó, ezt meg is fogja említeni.

- Képzeld!- csapta össze a tenyerét és tudtam, elkezdődött. Bármennyire is szeretem az egyetlen élő nagyszülőmet, ilyenkor ki nem álhatom. A toleráló képessége mérhetetlenül alacsony és ő tipikusan az az ember hogy ami a szívén az a száján is. Ez a párosítás pedig nem mindig biztató. - Néztem a híreket, majd felvillant egy kis ikon a bal felső sarokban- kezdett nagyon bele menni a részletekbe, ami pedig annyit jelent hogy nagy dolog történt- ami jelezte hogy a tizennégyesen rólad is szó van. Egy vacsorát mutattak. Azonnal kiszúrtalak, mert bármilyen tömegben megtalállak, és persze a hófehér ruhád sem volt hátrány ebben a helyzetben. Gondoltam megnézem mi történik az unokámmal, így nem kapcsoltam tovább. Az első dolog ami felkeltette az érdeklődésemet az az volt, hogy nem a One Directionnak voltál, sőt még a közelükben sem tartózkodtál szinte egész este. Aztán megláttam melletted azt a tagot, hogy is hívják, Mika?- nézett rám, de egyetértést nem várva darált tovább- tudtam hogy jóban vagytok, mintha már meséltél is volna róla valamikor, így megnyugodtam. Aztán felálltatok és mindenki elindult kifelé. Még én is le tudtam szűrni hogy ezek szerint vége van a nagy eseménynek, így kicsit megnyugodtam, mert féltem hogy valami zűrzavart okozol. Kinn aztán a vörös szőnyegen megállították hogy adjon interjút. Kicsit feljebb vittem a hangerőt, mert nagy volt a zaj. Aztán azt mondta hogy a barátnője vagy. És tudod min lepődtem meg? Hogy nem tagadtad!- nézett méllyen a kamerába majd elhallgatott pár percre.- Egy nálad majdnem kétszer idősebb ember hívott a barátnőjének és az én unokám csak állt és nem rázta meg a fejét.- mondta hitetlenkedve. Hiába számoltam sehogy nem jött ki a matek hogy hogy lehet kétszer annyi idős amikor csak 30, de jobbnak láttam nem megszólalni. - Aztán meg a hazádhoz hűen, sokakat megszégyenítő gyorsasággal, angolosan távoztál. Ahogy elhajtott a kocsitok azonnal kikapcsoltam a tévét, és csak meredtem magam elé. Azon gondolkodtam hogy vagy elment az a maradék józan eszed is, vagy van valami a háttérben...- mondta nyomatékosan. Olyan jó érzés hogy mindenki tiszta szívből támogat... Még akkor is ha ez igazából nem valós, ők ezt nem tudják és azért egy minimum tisztelet nekem is jár! - Úgyhogy most megkérdem. Történt valami amiről tudnom kéne?!- nem volt ideges, a hangja mégis számonkérően csengett. Ezekben a pillanatokban lehet könnyedén megmondani hogy apa és közte rokoni kapcsolat van.

- Ne most!- csak ennyit mondtam. Nem beszélhettem meg vele ezeket a dolgokat itt, mert öten lennének szem és fül tanúi a beszélgetésnek, olyanok akiknek nem kéne.

- Papa!- szólalt meg Beni is végre...- Es complicado!- mondta artikulálva én pedig mosolyogva hátradőltem. Igen, Beni spanyolul beszélt. Nagypapám sokáig élt kinn Spanyolországban, így amikor meglátogattuk elkezdett tanítani minket. Beninek nagyon jó a nyelv érzéke, így ő mára már szinte hibátlanul beszéli a nyelvet, míg én csak motyogok. Nem tudtam megtanulni hiába erőlködtem, de egy két dologra azért emlékszem. Amíg a bátyám hadarta a részleteket, én a körömlakkott kapargattam a körmömről. Pár szót azért sikerült elcsípnem így biztosra menve hogy jó dolgokat mond.

-.........pletykák........ kétségbeesett......... segítség...... kedves- kezdte- segít....... álbarátnő........ nap...... utálat....- majd vagy öt percig olyan gyorsan beszélt hogy az első két mondatnál feladtam a koncentrálást. A legutolsó szót azonban ismét megértettem.- Titok!- fejben gratuláltam magamnak amiért ilyen zseniálisan lefordítottam a dolgokat, majd felnéztem a nagypapámra. Mosolyogva bólintott.

- Jól tetted!- mosolygott rám, és mivel én a kicsit is tudom értékelni, megnyugodtam hogy legalább utólag igazat adott nekem. - Na, mennem kell mert vár a doki!- mondta körülbelül annyi életerővel mintha a fogát húznák. Nevetve köszöntünk el tőle, majd miután Beninek megköszöntem a tolmács szerepét, valami eszméletlen sűrgős dologra hivatkozva ő is kilépett. A tarkómat dörzsölgetve nyomtam ki a tévét majd egy sóhajjal felnéztem az engem bámuló fiúkra.

- Baj van?!- kérdeztem teljesen ártatlan arccal. Nem véletlenül nem úgy mondtam el hogy ők is értsék!

- Chloe?!- mondta Niall. A hangja szárazabb volt mint szokott lenni, de nem értettem miért. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. - Ugye tudod hogy én tudok spanyolul?!...

Percek óta bámulom Niallt pislogás nélkül. Sehogy nem tudom felfogni hogy mindent értett. Hirtelen bűntudat, megalázottság és kétségbeesés kerített hatalmába. Megígértem Mikának, hogy titokban tartom, erre mindenki megtudja mintha csak Twitteren írtam volna ki. Beni, Alex, Zoey, Olga, a papám, Jess, vagyis gondolom Beni elmondta neki, Louis és mostmár Niall. Ezt nagyon megcsináltam. A fiúk Louis kivételével mind Niallt fürkészték, és telepatikusan próbálták kiszedni belőle miről volt szó. Ő viszont nem nézett rájuk, végig engem bámult. A szemében értetlenség csillogott de mégis tudtam hogy megértette a nagyját a dolgoknak.

- Miért nem mondtad?!- a hangja csalódottan csengett az én szívem pedig görcsbe rándult. Nem akartam megbántani semelyikőjüket, de hiába igyekszem mindig elrontom. Bosszúsan sóhajtottam. Hiába próbálkozok megváltozni a kedvükért, azért hogy végre azt mondhassam a magam ura vagyok és nem egy báb, bárhogy erőlködöm mindig egy gödörbe kötök ki. A különbséget is csak én látom, hiszen eddig tudatosan ástam ki magamnak a védő árkomat, de most véletlenül kaparom ki a földet magam körül.

- Te elmondtad volna?!- nem akartam bunkó lenni, de a hangom szárazabb lett mint gondoltam.

- Igen Chloe, megérdemeltünk volna egy magyarázatot!- vágott vissza mérgesen, én pedig összerezzentem a hirtelen hang miatt. - Meddig kell még hangoztatni neked hogy bízhatsz bennünk?! Mit vársz mit csináljunk?!- a düh tisztán kivehető volt a hangjából, és ennyi elég volt a többieknek is hogy mérgesen méregessenek. Én örülök hogy jóban vannak, de ilyenkor igazán félretehetnék ezt a köteléket és maradhatnának pártatlanok. Nem kellett sok, engem is felhergelt a mondanivalójával és görcsösen kezdtem védeni a saját igazam.

- Miért mindig engem kell elő venni?!- hangosabban beszéltem mint ő, és kicsit hátra is hőköltek. Nem számítottak arra hogy vissza szólok és ez egy kis önbizalmat adott. - Biztos vagyok benne hogy ti sem mondtok el nekem mindent! Akkor én miért legyek kivétel?! Nem vagyok hozzá szokva hogy be kelljen számoljak valakiknek minden egyes tettemről és mint látjátok nem vagyok a legjobb újonc! De igyekszem!- nagyon dühös voltam. És akkor fény derült még egy rossz tulajdonságomra... Ha valaki felhúz, rajta töltöm ki az előző kiborulásom óta felgyülemlett düht... És mivel nagy a tűrőképességem, elég sok dolgot szoktam ráuszítani az illetőre.

Boldog Szilvesztert és Újévet!!:)

Sziasztok,

Hát ez is eljött. Órák kérdése, és vége lesz 2014-nek, elkezdődik az Újév, 2015.
Először is köszöntjük a 6. feliratkozónkat is, köszönjük, hogy csatlakozott:)
Sok minden történt idén... Ezt a blogot is 2014-ben kezdtük el írni.  Azt kell mondjam, büszkék vagyunk rá amit eddig elértünk. Ha éjfélig nem változik, akkor 2 díjjal, 6 rendszeres olvasóval, és 6000 feletti oldalmegtekintéssel zárjuk az évet, amit szeretnénk nektek nagyon megköszönni!
IMÁDJUK AZ ÖSSZES KEDVES OLVASÓNKAT!!!<33333
Most ugyan nem hoztunk különkiadást szilveszterre, de jövőre újult erővel térünk majd vissza. (Azt azért megsúgom, hogy már készül a következő rész, sőt egy másik későbbi részen is dolgozunk már;))
Reméljük mindenki jól érzi magát szilveszterkor és mindenkinek sikeres újéve lesz!!:)
Amit viszont még szeretnénk kérni kivételesen:
Nagyon örülnénk ha ráértek, egy fél perc, dobjatok egy kommentet, hogy 1-től 10-ig mennyire értékelitek az évünket itt a blogon (minden ami benyomás ért itt). Fél perc az egész, regisztrálni sem kell, ha még nem tettétek meg, lehet névtelenül is, viszont nekünk sokat jelentene. <3
Boldog újévet mindenkinek!!