It still hurts, like the first time...

Sziasztok,

Megint itt a vasárnap, úgyhogy meghoztuk az új részt:) Az előző részhez érkeztek kommentek, amiknek nagyon örültünk, úgyhogy köszönjük még egyszer! <3

Viszont ami a legnagyobb örömöt okozta, az hogy kaptunk egy díjat, amire így a 4. fejezet környékén legkevésbé sem számítottunk. <3 <3 Nagyon köszönjük, de ezzel kapcsolatban majd legközelebb, most pedig jöjjön a 4. fejezet!:)

Jó olvasást!!!!!!!:))

-Tedd a kezed a szád elé, ha ásítasz!-dorgáltam a kislányomat. Álmosan felült az ágyban.

-Chloe megvár, aludj egy kicsit!-takargattam be.

-De ugye még nincs vége?-kérdezte aggodalmas arccal.

-Dehogy van... Még csak most kezdődik az izgalom!-simítottam meg a fejét -De mára elég volt ennyi. Késő van.

-Jó, de ígérd meg, hogy holnap folytatod!-nézett mélyen a szemembe.

-Hát persze, hogy folytatom.-adtam egy puszit a homlokára-Jó éjt, kicsim!

-Jó éjt, anyu!

Halkan behajtottam az ajtót magam mögött, majd óvatosan elindultam, hogy befejezzem a munkát, mert magától nem készül el.

Nem nagyon tudtam koncentrálni. A szemem is leragadt az álmosságtól, úgyhogy kimentem, hogy főzzek egy kávét. Ilyenkor jó, hogy a férjem megvette a kávéfőző legújabb változatát. Csak be a víz, be a kávé, eltekerünk két gombot, és kész. Már csak várni kell, és ihatjuk is.

Beöntöttem a vizet, és előkerestem a kávét. Majd mikor azzal is megvoltam, leültem a konyha asztalhoz.

Gondolkodni kezdtem. Összeszedtem, hogy hogyan is volt pontosan Chloe története. Persze édesanyám szavaival ugrottak be a történet foszlányai. Ahol nem emlékeztem pontosan, ott kitaláltam valamit, hogy másnap este jól el tudjam mondani a kislányomnak......

Szembenéztem az izgalomtól csillogó szempárral. Mosolyogva takargattam be.

-Akkor folytatod?-nézett rám mosolyogva.

-Igen... Hol is tartottam?-kérdeztem. Nem mintha nem tudtam volna, csak biztos akartam benne lenni, hogy a kislányom tudja. Hát persze, hogy tudta.

-Ott, hogy Chloe elkezdi mesélni a One Directionnek az életét.-hadarta el egy szuszra.

-Ja, igen.-mosolyodtam el -Chloe pont annyira izgult mint most te....

Chloe Rivers:

Érdeklődve hallgatták a történetem, én pedig szívesen meséltem olyan embereknek, akiken látszott, hogy figyelnek.  Amíg én az életemet vázoltam le nekik, Zoey a Karácsonyfát bámulta óriási szemekkel és nem győzött betelni az ünnepi hangulattal. Alex érdeklődő tekintettel leste a ház minden zegét-zugát, és minden kis centimétert megjegyzett magának. Amikor megkérdeztem a fiúkat, ők miért nem mennek haza, hisz mégis csak karácsony van, azt mondták, csak szentestére utaznak vissza a családhoz, addig együtt töltik az időt. Épp egy kis szünet volt a beszélgetésben, és lehet a többieknek ez kicsit zavaró volt, de nekem kifejezetten jól esett hallgatni a tűz ropogását. Ezt a varázslatos teret, a rendőr autó szirénájának egyre hangosabb vijjogása tette tönkre, és kénytelen voltam visszatérni az álom világomból a jelenbe, a problémák mellé. Meghallottam, ahogy a kinti gyilkos szitkozódik egyet, de érdekes módon, meg sem próbálkozott a meneküléssel. Ahogy elállt a sziréna fülsiketítő rikácsolása, erőt vettem magamon és elindultam kifelé. Éppen akkor nyitottam ki az ajtót, amikor bilincsbe tették. Az a gyűlölet és egyben undor, ami akkor fogott el amikor megpillantottam, leírhatatlan. Majd hirtelen valami megtörte ezt a burát, és kitisztította az agyam. Valami nem volt rendben, és nem az zavart, ahogy a tekintetével majdnem megölt, hanem azt nem értettem miért teszik láncba amikor még meg sem hallgatták hogy miért jelentettük fel.

- Elnézést, Biztos úr!- szóltam oda az egyik kék ruhásnak, aki készségesen felém fordult, és várta a kérdésem.- Meg sem kérdik, mit követett el?- mintha egy ér dagadt volna ki a homlokán miután kimondtam hangosan a gondolatom, de lehet, csak odaképzeltem.

- Semmi szükségünk rá, már így is egy jó ideje körözzük!- mondta a férfi komoran, én meg hirtelen nem tudtam, mit mondjak, majd összeszedtem a bátorságom és megkérdeztem.

- Miért?- magamat is megleptem az elfúló hangommal, és hirtelen nem tudtam mit akarok hallani.

- Egy éve, 9 hónapja és 11 napja elősegítette egy anyuka halálát, ezzel megkeserítve egy egész család életét.- mondta, és a keze mintha egy kicsit megrándult volna, de ebben sem voltam biztos.

- H-hogy hívták az anyát?- kérdeztem, de inkább már csak suttogásnak hallatszott. A rendőr mélyen a szemembe nézett, majd kimondta.

- Annabell Rivers. Volt négy gyermeke, kettő fiú, kettő lány. Benjamin, Chloe, Alex és Zoey. Én voltam ennek a nyomozásnak a parancsnoka. Azóta az idősebbik fiút megtaláltuk, és megkért minket hogy keressük meg a testvéreit, akiket mintha a föld nyelt volna el, sehol sem találtam. Benjamin azóta híres menedzser lett, és nagyon aggódik a testvéreiért.- úgy tűnt, mintha ezeket már csak magának mondaná. A kezem a szám elé kaptam, és a szemem elkezdett könnyezni. Hát sikerült neki! Talált munkát!

- Hölgyem, valami rosszat mondtam?- kérdezte a rendőr ijedten.

- Én vagyok az egyik lány. Chloe Rivers- kijelentésem élesen csengett és a hangom már legkisebb mértékben sem mutatta a félelmet, magabiztossággal volt tele. A rendőr döbbenten nézett rám, majd megrázta a fejét, miközben azt hajtogatta, hogy ez lehetetlen.- Akkor, kérdezzen valamit!- mondtam erőteljesen, mire látszott hogy meginog, majd végül belement.

- Hol, miben és hogyan halt meg az anyukád?- kérdezte, és a hangja mintha reménnyel telt volna meg.

- London másik felében lett rosszul, a St.Andrews kórházban halt meg és halála előtt rákos volt.- mondtam, és próbáltam erős maradni. Sokáig nem beszéltem anyáról senkinek, így nehéz újra megemlíteni, hangosan. A rendőr elmosolyodott, majd intett a másiknak hogy ültessék  be a gyilkost a rendőr kocsiba.

- El sem hiszem, hogy megtaláltalak!- kiáltott fel, én pedig hirtelen azt sem tudtam miért örül ennyire.- Ha tudnád, a bátyád mennyi pénzt és energiát áldozott a felkutatásotokra, és ti köddé váltatok!- mondta hitetlenkedve, majd leguggolt az idő közben megjelenő testvéreimhez.- El sem tudjátok hinni, mennyire szerencsések vagytok a nővéretekkel! Sok ember elvérzett volna ezen a kihíváson, és ő három ember helyett is helyt állt! Gratulálok!- mondta az utolsó mondatot már nekem, mire elmosolyodtam. - A bátyátok, már egy hete a Palace Hotelban vár titeket, hátha hamarabb megérkeztek.- mondta a rendőr, és úgy tűnt, ő jobban örül annak hogy megtalált minket, mint mi annak hogy tudjuk hol van Beni... Persze ezt úgy nem nehéz, hogy nekem még alig állt össze valamilyen kép a fejemben.

- Várjunk, azt mondta hogy a hotelBAN?- kerekedett ki a szemem, amikor felfogtam amit mond. Ő csak mosolyogva bólintott, majd a fejéhez kapott.

- Majd el felejtettem! Benjamint mostanában sok újságíró zavarja, ezért a recepciósok nem engednek fel hozzá senkit. Nagy valószínűséggel titeket sem fognak, úgyhogy itt a névjegyem, és hívjatok fel ha nem boldogultok. Ennyivel tartozom nektek!- mondta, és a kezembe nyomott egy cetlit, rajta a telefonszámával. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, közölte hogy mennie kell, majd miután sokszor elmondta, hogy nagyon örül nekünk, végleg elmentek. Sokkoltan álltam az ajtóban, túl sok minden volt ez egyszerre. Amikor viszont minden információ eljutott az agyamig, egy óriási vigyorral fordultam meg. Nem is emlékszem mikor mosolyogtam utoljára őszintén, nem tartva a holnaptól. Ahogy a többiek meglátták az arcom, ők is elkezdtek mosolyogni, majd a törpékhez fordultam. Alex és Zoey is karba tett kézzel álltak egy helyben, én nagyon nem úgy tűnt mintha meg akarnának mozdulni, legalábbis nem a közeljövőben.

- Nem hallottátok a bácsit? Indulunk Benihez!- tapsoltam szinte már nevetve. Eszméletlen érzés kimondani, hogy órák kérdése, és láthatom a bátyám. A reakciójuk azonban közel sem hasonlított az enyémre. Össze vont szemöldökkel álltak egy helyben és semmi jelét nem adták az indulásnak,esetleg az izgalomnak. 

- Ja, most hogy már nem vagyunk az utcán, kellünk neki?- kérdezte Alex dühösen, én pedig összezavarodtam.

- Amikor szükségem lett volna rá, hol volt? Most hogy anya nincs velünk, nem is érdekeljük!- tette hozzá Zoey is, én pedig nem tudtam hol szóljak közbe.

- Ha anya itt lenne, biztos hamarabb keresett volna!- fokozta tovább az öcsém.

- Benit nem is érdekeljük! Azzal hogy meghalt anya, csak megszabadult tőlünk és elkezdte élni a saját életét! Ha nem ment volna el, anya még élne!- ordította az utolsó mondatot Zoey.

- Ácsi!- szólaltam meg, mielőtt tovább gyártották volna az árulási bizonyítékokat.- Az hogy anya meghalt, nem Beni hibája! Nem az enyém, és nem a tietek, sőt még nem is a postásé! Az egyetlen ember aki tehet róla, most lett elszállítva a rendőr autóval! És ő is csak gyorsított a halálon! Anya így is úgy is meghalt volna, mert beteg volt!- mérges voltam rájuk! Két éven keresztül ezt pampogtam nekik, mert el akartam kerülni ezt a helyzetet mert nekem sem könnyű.- Most jöhettek azzal, hogy miért ment el Beni, amikor nekünk jobban kellett, de mint már ezerszer elmondtam, pénzt keresett! Ha nem szerzett volna munkát, tető nélkül lennénk mind a négyen! Elővehetitek azt a témát is, miszerint minek ment el az apánk, de még mindig ugyan az a válasz rá, miszerint egy barom! A múltat nem fogjátok tudni megváltoztatni, akár akarjátok akár nem, úgyhogy törődjetek bele! Kevés rokonotok van aki tudná hogy kik vagytok, úgyhogy jobb ha legalább velük nem veszekedtek! Megtörtént és kész! Nem haragudhattok érte a bátyátokra!- mondtam egyre halkabban. Nem akartam kiabálni, így inkább megnyugtattam magam. Mivel nem mondtak semmit, úgy vettem, megértették a lényeget. Kifújtam a levegőt, majd elkezdtünk felöltözni. Segítettem nekik felvenni a sapkát, sálat és kesztyűt, majd én is felvettem ezeket a ruhadarabokat. Amikor kész voltunk, Niall guggolt le hozzájuk.

- Nagyon szépen köszönjük, hogy meglátogattatok minket, és reméljük még találkozunk. Gondoltuk, örülnétek 3 koncertjegynek, így kerestünk nektek, és ezzel kívánunk mindannyian boldog karácsonyt, és persze ezzel is bebiztosítjuk a találkozást.- mondta mosolyogva és a húgom felé nyújtotta.

- Nem kell köszi, majd Beni vesz nekünk, úgy is annyi pénze van!- vágta oda nekem Zoey gúnyosan az utolsó szavakat, majd a bátyjával az oldalán kimasírozott a kertbe. Döbbenten néztünk utánuk.

- Köszönjetek el!- szóltam nekik még mindig sokkoltan.

- Sziasztok!- intettek onnan, én pedig meg sem próbáltam megérteni, inkább a többiekhez fordultam.

- Bocsi a jegyekért, nem akartak megsérteni titeket...- kezdtem el magyarázkodni, de leintettek, miszerint semmi szükség rá- Nagyon, nagyon szépen köszönünk mindent! Bocsánat az ünnepi felfordulások miatt, nem akartunk gondot okozni. Ja, és irtózatosan boldog Karácsonyt!- intettem mosolyogva. Ők is elköszöntek, majd egy utolsó integetés után, elhagytuk a One Direction házat, és elindultunk a hotel irányába. A fehér hó ropogott a talpunk alatt, és idő közben ismét elkezdett hullni. Mosolyogva csúszkáltam utánuk, és a gondolataimba mélyedve próbáltam visszafogni az eluralkodó izgalmamat. Nagyon rég nem éreztem ehhez foghatót, nagyon rég nem éreztem azt hogy a holnap majd teljesen más lesz. Egy kicsit lemaradtam a két törpétől, miközben gondolkodtam, így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Egy idős néninél álltak meg, így könnyen beértem őket. A hölgy kézzel készített karácsonyi hímzéseket árult. Alex megbabonázva nézte a hölgy gyorsan mozgó kezét és a fonalak látszólag logikátlan kereszteződését. A néni mintha észre sem vett volna minket, zavartalanul hímzett egy már majdnem kész párnát. A pirosra fagyott kezemmel, végigsimítottam egy gyönyörű könyvjelzőn. Igazából, semmi kézzel foghatót nem ábrázolt, mégis megtetszett ahogy megláttam. Úgy tűnt, mintha a csillagos eget akarta volna megjeleníteni, közepén az Esthajnal csillaggal, de közel sem vagyok benne biztos. A kéknek több árnyalata is helyet kapott rajta, ami valósághűbbé tette az egészet. Nagyon elmerenghettem, mert a húgom szólintgatására sem reagáltam, csak akkor amikor már a kabátom ujját is elkezdte cibálni. 

- Chloe!- mondta már sokadjára, de most figyeltem.- Lehet, hogy kéne vegyünk valamit Beninek, hisz mégiscsak karácsony van...- mondta szégyenlősen, mire elmosolyodtam. Ránéztem a nénire, és megsajnáltam. Itt ült kinn már ki tudja hány napja, és csak egy vastag pokróc volt ráterítve. Ismét megfogtam a könyvjelzőt, és megmutattam a testvéreimnek. Miután meggyőződtem róla, hogy tetszik nekik, a néni felé fordultam, aki a hangom hallatán egy kicsit összerezzent.

- Elnézést, mennyibe kerül ez a könyvjelző?- felnézett a kézimunkájából, majd végig nézett rajtunk, végül szomorúan elmosolyodott. 

- Édesem, nektek ingyen is odaadom, úgysem megyek azzal a kevés pénzzel semmire. Ráadásul nektek is éppen annyira kellene mint nekem, ha nem jobban! Vigyétek csak, vigyétek nyugodtan!- mondta egy fáradt mosollyal, de olyan érzésem volt, mintha inkább az életbe fáradt volna már bele, nem a hímzésbe. Erőteljesen megráztam a fejem, és előkerestem a már elnyűtt pénztárcám. Kiborítottam a tenyerembe minden pénzünket, ami tényleg nem volt sok, majd a kabátomból is kikotortam az éneklésért szerzett pár vasat.

- Tessék elhinni, hogy szívesen odaadom. Megdolgozott érte, ráadásul nekünk szép karácsonyunk lesz, remélem önnek is!- nyújtottam oda az aprót, amit végül remegő kézzel elvett.

- Köszönöm!- mondta hálásan, és könnyes szemekkel nézett bele a markába, majd átnyújtotta a könyvjelzőt, és még hozzá tett egy karkötőt. Mosolyogva fogadtam el az ajándékot, majd elköszöntünk és folytattuk tovább az utunkat, Beni felé... Szerencsére, még sötétedés előtt odaértünk, és megálltunk a hatalmas szálloda előtt. Már csak egy zsúfolt út választott el az épülettől, de egyikünk sem tudott mozdulni. Akkora magassággal tornyosult felénk a hotel, hogy tériszonyom lett, és szédülni kezdtem. Azonban miután, tovább néztem, valami megnyugvás futott végig az egész testemen, és megrogytak a lábaim, de szerencsére még időben észhez tértem, és nem estem össze. Minél tovább, néztem, annál inkább eltörpültem az óriási építmény mellett, így inkább rántottam egyet a táskámon, és megfogva a két kis tesóm kezét, elindultunk a bejárat felé. Büszkén mondhatom, hogy csak három kocsi feküdt rá a dudára, miközben igyekeztünk át az úttesten. Gazdagabbnál gazdagabb emberek szálltak ki a limuzinokból, én pedig attól féltem, hogy már a kinn álló őr se fog beengedni, de szerencsére csak megnézett a ruhánk miatt. Benn megcsapott a jó meleg, és  az állam szinte a földet súrolta a látvány miatt. Főként a drapp, a bézs meg a pasztell színek uralkodtak, de a bútorok sötét fából voltak. Karácsonyi díszek lógtak mindenhol, és ünnepi hangulat uralkodott az egész teremben. Szorosabban fogtam a húgom kezét, mert ismerem már annyira, hogy bármikor elrohanhat, és beálltunk a szobákat foglaló emberek sorába. Viszonylag hamar odaértünk a recepciós pulthoz, ahonnan a néni eléggé furcsán méregetett. Meg is értem, ennyi ruhaköltemény után, én is kinézném magunkat.

- Jó estét!- köszöntem udvariasan, de még mielőtt folytathattam volna, közbe vágott, kicsit bunkón.

- Jó estét! Sajnos elfogytak a szobáink!- ismét szólásra nyitottam a számat, és még mielőtt hozzá tette volna a napi ajánlatot, felvázoltam a helyzetet.

- Az igazság az, hogy én a bátyámhoz jöttem. 2 éve nem láttuk, és szeretnénk felmenni hozzá, úgyhogy szükségem lenne egy szobaszámra. A bátyám neve, Benjamin Rivers.- mondtam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott, de tisztán látszott hogy nem szívből jött, így én is kicsit visszább vettem a lelkesedésemből.

- Jó próbálkozás, de engem nem tud átverni. Mr. Rivers a lelkünkre kötötte, hogy senkit ne engedjenek fel hozzá, mert pihenni szeretne, és arról sem tájékoztatott, hogy lenne olyan családtagja, aki meglátogatná az ünnepekre.- közölte, mire nekem beugrott hogy ő most már ismert.

- Értem... Akkor, rá tudna csörögni, és megmondani, hogy a testvérei itt vannak?- mutattam a vezetékes telefonra, ami az asztalán volt található.

- Hölgyem, kérem! Az úr azt mondta, senki ne zavarja! Megköszönném ha hagyna had végezzem a munkámat, és nem tartaná fel a sort.- mutatott a mögöttem álló házaspárokra. Lemondóan sóhajtottam, majd mikor már épp mentem volna el, eszembe jutott a zsebembe pihenő telefonszám. Gyorsan visszacsúsztam a pult elé, nem törődve a felhorkanó idős hölggyel, aki épp soron következett volna.

- Akkor legalább telefonálhatnék egyet?- kérdeztem a recepcióstól, aki egy falon levő telefonra mutatott, majd végleg hagytam végezni a dolgát. Előkerestem a papírfecnit, és bepötyögtem a számokat, majd vártam hogy felvegyék a túloldalon. Alig csörgött kettőt, máris beleszólt egy vidám hang.

- Halló?- hirtelen elszégyelltem magam, mert mégiscsak szenteste van, de mivel már nem volt vissza út, megszólaltam.

- Jó estét, Chloe Rivers vagyok. Nem akarom zavarni, de kéne egy kis segítség. Úgy van ahogy mondta, és nem akarnak felengedni a bátyámhoz, még fel se telefonálhattam...- kezdtem, de közbe vágott, egy rögtön ott vagyok-kal, és lecsapta. Elvánszorogtunk a kanapékhoz, és lerogytunk rá, mit ne mondjak ez az egész napi séta ismét meghozta a hatását. Nem törődtem a recepciósok gyakori pillantásával, nyugodtan ültem, mellettem a tesóimmal, várva a rendőr megérkezését. Éveknek tűnt, mire ismét nyílt az ajtó, és belépett rajta a felmentő sereg. Hamar észrevett minket, és intett, hogy menjünk oda. Földre szegezett tekintettel közelítettem meg, mert egyre több embernek kezdett feltűnni, hogy rendőr van az intézményben, és miután mellé értünk, már az is minket figyelt, aki eddig nem tette. Beálltunk a sorba, de mindenki maga elé engedett, így ismét ahhoz a nőhöz kerültünk, aki az imént elküldött. A rendőr előbb felmutatta az igazolványát, majd elkezdett beszélgetni a hölggyel. Nem figyeltem arra, hogy miről beszélnek, mert a mögöttünk susogó emberekre koncentráltam. Fájt, ahogy mutogatnak ránk, miközben fogalmuk sincsen semmiről. Arra eszméltem fel, hogy a recepciós elhadarja a szobaszámot, majd elnézést kér tőlem. Halványan elmosolyodtam, mert ő csak a munkáját végezte. Kiálltunk a sorból, és a rendőr felém fordult.

- Megjegyezted a szobaszámot?- kérdezte, mire én bólintottam.- Hát, akkor azt hiszem innen már boldogultok.- nézett végig rajtunk mosolyogva, mire én könnyes szemekkel bólintottam.

- Köszönjük szépen!- néztem mélyen a szemébe, mire mosolyogva bólintott, majd megsimított a vállam, és elindult kifelé. Néztem távolodó alakját, majd mielőtt még lenyomta volna a kilincset, utána szóltam.- Rendőr úr!- megfordult, és ránk nézett.- Boldog Karácsonyt!- mondtam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott.

- Nektek is!- majd végleg elhagyta a szállodát. Még néztem egy ideig a már becsukódott ajtót, majd egy nagy levegő vétellel a törpékhez fordultam.

- Na, Zoey, Alex, készen álltok?- kérdeztem fülig érő mosollyal, amit viszonoztak, majd bólintottak egy nagyot.- Akkor, irány a 617-es szoba!- mutattam a liftre, és megindultunk. Nem kellett sokat állni, míg megérkezett, és mivel csak mi vártunk, egyedül voltunk a tágas helységben. Megnyomtam a 6-os gombot, majd az ajtó becsukódott, és megmozdult a lift. A tükörben egy kicsit megigazítottuk magunk, már amennyire lehetett, majd miután kinyílt az ajtó, elindultunk a szoba keresésére.

- 617, 617...- ismételgettem halkan, miközben haladtunk el a szobák mellett. 614, 615, 616...617. Megálltunk a nagy ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott, és szaporábban kezdtem venni a levegőt. A két tesóm megszorította a kezem, majd miután elengedték, vettem egy nagy levegőt. A remegő kezem felemeltem, és elkezdtem közelíteni az ajtó felé, de nem mertem kopogni. Majd valahonnan, valami mély helyről erőt merítettem, és kopogtam 3-at. Magam is megleptem erőteljességemmel, de ismét összekaptam magam, és vártam a csodára, miszerint jó legyen a szoba. Kis idő után, hallottuk ahogy bent közeledik valaki, majd babrál a zárral, és lenyomja a kilincset. Az ajtó szép lassan kinyílt,... mi pedig szembe találtuk magunkat a bátyánkkal... Már akkor elkezdtek potyogni a könnyeim, mielőtt még biztos sem voltam benne hogy ő az, de miután jobban felmértem, rájöttem hogy csak megváltozott.

- Chloe?- ejtette ki remegve a nevemet, mire nekem egy óriási mosoly terült szét az arcomon, és a nyakába ugrottam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, de hamar megéreztem erős karjait a derekam körül. Csak akkor éreztem meg azt az igazán fojtogató érzést, amikor megöleltem, csak akkor vettem észre, igazából mennyire de mennyire hiányzott már az ölelése, a támogatása, a jelenléte és mindene. A könnyek patak szerűen folytak az arcomon, már nem is láttam, de semmi pénzért nem töröltem volna le egyet sem, mert akkor el kellett volna engedjem a bátyámat. Megéreztem a lábamnál két kisebb test csapódását, és meghallottam szipogásukat is. Eszembe jutott, hogy ez nekik is épp olyan fontos, így kicsit lazítottam az ölelésen, majd elengedtem. Azonnal lehajolt a két kisebb testvérünkhöz, és őket kezdte el ölelgetni. A könnyeimen keresztül észrevettem az ő pirosan csillogó szemét is. Megfogta a két törpét, és úgy ahogy voltak, ölelgetve felemelt őket, és beljebb vitte a lakosztályba. Gyorsan felvettem a cuccokat, és besiettem utánuk, becsukva magam mögött az ajtót. Megpillantottam őket a kanapén, és megint elkapott a sírógörcs. Ismét azt éreztem, hogy van családunk, és van kire számítsak. Akkora kő gördült le a szívemről, azzal a tudattal, hogy Beni ismét velünk van, hogy azt hittem összeesek a megkönnyebbüléstől. Hamar levettem a cipőm, és befészkeltem a bátyám egyik oldalára magam, aki ahogy észrevett, szorosan körém fonta az egyik karját. A másik Zoey derekán pihent, aki az öléből bújt hozzá, Alex pedig a másik oldalán csimpaszkodott a kezébe. Néhány percig csak ültünk a kanapén csendben, egymást ölelve. Megnyugodtunk. Az elmúlt év minden fájdalma, nehézsége, küzdelme hirtelen elillant a távolba. Újra együtt voltunk, és nem kellett aggódnunk, hogy holnap kiraknak innen, mert nem tudunk fizetni. Az agyamban egymást kergették a gondolatok, annyi mindent tudtam volna kérdezni, hogy hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem. Hol volt? Hogy sikerült ilyen munkát találni? Miért nem keresett előbb? Megtalálta-e apát? Végül nem szólaltam meg. Annyi lehetőségem lesz még mindezt megkérdetni. Most már örökre együtt maradunk. Semmi sem szakíthatja szét a családunkat. Feleszméltem a gondolataimból. Már jó ideje csak gondolkodtam megfeledkezve az idő múlásáról. Ahogy a törpékre néztem, elmosolyodtam. Alex Beni karjának dőlve elbillent fejjel szuszogott, Zoey pedig Beni mellkasának támasztotta a fejét, és úgy aludt. Összemosolyogtunk Benivel.

-Nagyon álmosak.-mondtam-Egy kicsit zűrösen indult a nap...-nyomtam el az ásításomat.

-Aludj te is nyugodtan. Majd később mindent megbeszélünk.-mondta, és átkarolva a vállam nyomott egy puszit a homlokomra. Elmosolyodtam, és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, hogy annyira álmos vagyok, hogy a szemem rögtön lecsukódik.

-Annyira örülök, hogy végre megtaláltunk...-suttogtam félálomban, és még éreztem, hogy Beni erősebben magához szorít, majd a gondolataim egyre jobban összekuszálódtak, és végre biztonságban repültem én is az álmok birodalmába...

- Chloe, Chloe, oda nézz!- hallottam meg egy hangot távolról, majd a hasamban éles fájdalmat éreztem, és kinyitottam a szemem. A drága húgom döntött úgy, hogy élő ugráló várnak használ, és rajtam tölti ki a reggeli erejét. Kómásan körül néztem, majd kipattantak a szemeim, ahogy eszembe jutott hol is vagyok, és egy hatalmas mosoly vette át a jól megérdemelt helyét az arcomon. Követtem Zoey ujjacskáját, és megláttam a frissen szállingózó havat az ablakon keresztül. Összeszorult a szívem, ahogy bevillant anyum arca, ahogy azzal a megnyugtató mosolyával mondja, "A tél csak fehéren szép! Elmossa a sok gonoszságot amit az emberek tesznek, és új lappal indít mindent. Makulátlan fehér lappal..." Azonban, még mielőtt elérzékenyültem volna, felültem a puha ágyban, és elkaptam a sikongató húgomat. A nagy ricsajra, Alex is befáradt a szobába, és durcásan közölte, hogy nem tud aludni. Természetesen csak egy jót nevettünk rajta. Ismét nyílt az ajtóm, és most a bátyám dugta be rajta a fejét. Mosolyogva köszöntött minket, majd közölte, hogy kész van a reggeli. Mintha puskából lőttek volna ki mindannyiunkat, úgy kezdtünk el rohanni a konyha irányába. Az asztal szépen meg volt terítve, és finom sütemények sorakoztak rajta. Miután mind helyet foglaltunk, neki láttunk elpusztítani a sok finomságot, és mivel már jó ideje nem ettünk rendesen, nem volt nehéz dolgunk.

- Ha kész vagytok, itt az ideje megnézni, hogy járt-e az angyalka!- mondta Beni sejtelmesen, mire a két törpe fejvesztve kezdett el rohanni a nappaliba.

- Uhhhh...Wáo...- hallatszottak ki a hangok, amin elnevettük magunkat. Szép nyugodtan betettük a mosogatóba a tányérokat, majd elindultunk utánuk. Az első dolog, ami szemet szúrt, az egy színes csomagoló papír darab volt, majd miután beljebb mentünk, még több papír fecnit lehetett észrevenni, és a legnagyobb szemétdomb közepén ott volt a két kis bűnös. Csillogó szemekkel bontották az ajándékokat, és amit már felbontottak, maguk mögé tették egy nagy kupacban. Mintha még fel sem fogták volna, hogy ezt mind ők kapják, szinte csak a tudat miatt nyúltak újabb és újabb csomagokért. Hiába bontottak már fel sokat, nem úgy tűnt mintha egyhamar el akarna fogyni a még érintetlen ajándék kupac. 

- Egy vagyon lehetett!- néztem a bátyámra kikerekedett szemekkel, amire csak elmosolyodott. 

- Eleget nélkülöztetetek így is! Ez a minimum... Egyébként neked is van valami a fa alatt!- kacsintott rám nevetve, mire én keresztbe tettem a kezem. Épp elég volt, hogy megtaláltuk, de még mielőtt bármit mondhattam volna, már a kezembe nyomta a csomagot.- Megsértődöm, ha nem nyitod ki!- mondta komolyan, de tudtam hogy csak viccel. Végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és felnyitottam a hozzám legközelebb eső ajándékot. Egy iPhone volt, mire elnevettem magam. Nyomtam egy puszit a bátyám mosolygós arcára, majd az unszolására kibontottam egy másikat is. Egy ugyan olyan mintájú iPad volt benne, amibe első látásra beleszerettem. Mind a mobilon és mind az iPaden, fekete alapon, rózsaszínes virágok voltak.

A harmadik csomagot már szinte félve nyitottam ki, és pont ahogy gondoltam, egy laptop foglalt helyet benne. Említenem sem kell, ez is Apple termék volt.

- Ismerem a helyi tulajt, így kedvezménnyel jutottam hozzájuk- mosolygott a bátyám, ezzel megválaszolva a fel nem tett kérdést.

- Köszönöm szépen!- fordultam felé mosolyogva, majd egy hosszú ölelésben részesítettem.

- Meg sem nézed az utolsó csomagot?- kérdezte, miközben szomorú fejet vágott. Tényleg ott volt egy kisebb csomag, amit eddig nem vettem észre. Érdeklődve bontottam fel az egyik oldalát, majd húztam ki a benne levő tárgyat. A szemem megtelt könnyel, ahogy megláttam mit tartalmaz. Egy családi fotó volt benne, a 15. szülinapomon készült, nem sokkal azelőtt, hogy megtudtuk a betegséget. Még mindannyian felhőtlenül boldogak voltunk. A képen anya és Beni között álltam, a kezemben a félig még ép tortával, kicsit lejjebb pedig észre lehet venni Zoeyt és Alexet ahogy a torta másik felével éppen kaja csatáznak. Egy közös dolog van mindannyiunkban a képen. Mosolygunk. Szorosan átöleltem a bátyám, és vártam hogy egy kicsit megnyugodjak. Amikor megvoltam, felálltam, és rátettem a szekrényre a képet, máris otthoniasabbá téve a helységet.

- Zoey, Alex, nem hozzátok ide az ajándékot?- kérdeztem tőlük mosolyogva, mire csapot-papot otthagyva ugrottak fel, és versenyezve mentek el a szobáig.

- Ugye nem vettél semmit?- nézett rám Beni, és nem tudtam eldönteni hogy mérges vagy zavart. Egy hatalmas mosollyal válaszoltam, mire hitetlenkedve elröhögte magát. Nem volt ideje tovább feszegetni a témát, mert megérkeztek a kicsik, így inkább legyintett egyet, és mosolyogva átvette az ajándékát. A kicsikkel együtt izgatottan figyeltük, ahogy kibontja az aprócska csomagot.  Leült egy fotelbe, és könnyes szemekkel forgatta kezében a kis könyvjelzőt. 

-Sajnáljuk, hogy csak ennyit tudtunk adni, de tudod...-kezdtem mentegetőzni, de Beni félbeszakított.

-Ennél nagyobb ajándékot nem adhattatok volna. Újra együtt vagyunk, és ezzel semmilyen ajándék nem ér fel.

-Akkor tetszik?-kérdezte Zoey, és Beni ölébe fészkelte magát.

Beni átölelte.

-Nagyon tetszik.

-Én választottam, ugye Chloe?-mosolygott a húgom.

-Nem is. Chloe választotta.-mondta Alex.

Zoey a bátyjára nézett.

-Nem. Ha Chloe választotta volna, akkor biztos nem tetszene ennyire Beninek.-erősködött.

-Én is úgy emlékszem, hogy Zoey választotta.-fordultam Alexhez, és kacsintottam egyet.

-Ja, tényleg.-mosolyodott el az öcsikém, ahogy megértett...

The truth of the past...

Sziasztok,

Meghoztuk az új részt, bár nem túl nagy az érdeklődés... Ha tetszik, vagy valami kifogásotok van, esetleg szeretnétek gyakrabban új részt, akkor nyugodtan kommenteljetek.
Akkor jöjjön a 3. fejezet, jó olvasást!!! :)

-Anyu?

-Igen, kicsim?

Kislányom szemében érdeklődés csillogott, ahogy felnézett rám.

-Ez a legfurcsább mese, amit valaha hallottam.-mondta mosolyogva.

És akkor elgondolkodtam, hogy talán tényleg nem ilyen meséket kellene mesélnem neki.

-Igazad van. Igen...Akkor milyen egyszarvút is mondtál?

A kislányom rám meredt.

-Vége?-kérdezte csodálkozva.

-Dehogyis. Csak azt hittem, nem tetszik...

-Mondjad tovább!-dőlt vissza a párnáira.

Elmosolyodtam. A szívem mélyén reméltem, hogy folytathatom a történetet. Szemem előtt megjelent édesanyám, ahogy az ágy szélén ül, és mindent elfelejtve mesél. Most már egészen megértettem.Teljesen el is felejtkeztem a laptopról, a munkáról, meg mindenről. Folytattam a történetet...

Chloe Rivers:

- Reggelt Hazza!- szólalt meg egy kómás hang, én pedig nyugodt szívvel lélegeztem fel.

- Liam, te kapcsoltad ki az ébresztőt?!- léptem ki a fal mögül, mire az említett először megijedt, majd nyugodtan válaszolt.

- Nem mehetsz el a nélkül, hogy köszönnél Zaynnek, ennyivel tartozol neki!- fonta össze maga előtt a kezeit.

- Te ezt nem értheted!- lettem ideges- Semmit nem tudsz rólam, és addig jó amíg ez így marad! Nincs szükségem a segítségedre, nem ismersz, de mégis beengedtél, ez már bőven elég volt, sőt még sok is! Ki tudja, lehet holnap arra ébredek, hogy egy fekete ruhás krapek áll előttem és azt mondja hogy " ön tartozik egy bizonyos One Direction nevű bandának, kérem kövessen a többiről majd ott tájékoztatást kap". Nekem NEM KELL ilyen! Zayn nem is tudja, ki vagyok! Sőt, nem is érdekli, és nekem is bőven elég volt annyi kapcsolat vele, hogy itt aludhattam! Annyit kértem hogy, ne szólj senkinek, de persze ezt nem lehet!- úgy éreztem elárult. Nem is tudom miért bíztam meg benne! A szemem bekönnyezett, mintha hátba támadtak volna. Idegesen kezdtem hátrálni, majd nyitni az ajtót, de be volt zárva. Olyan volt, mintha fogjul ejtettek volna, és bár látszólag én irányítottam a dolgokat, igazából csak egy báb voltam, amit kedvük szerint rángattak. Kétségbeesetten kezdtem el a kulcs után kutatni, de nem láttam sehol.

- Chloe, sajnálom! Nem akartam rosszat!- kezdett el közeledni, de én egyre inkább a falnak lapultam. Amikor ezt észre vette inkább nem jött tovább, én pedig fellélegezhettem.- Egyetek gyorsan, és már mehettek is.- mutatott a konyha felé, mire én még jobban összezavarodtam.

- Nem értelek! Liam minek csinálod ezt?! Mit akarsz?- félni kezdtem.

- Mi? Miért akarnék bármit is?  Miért nem hiszed el hogy csak jóindulatból segítek?- kérdezte döbbenten.

- Mert senki nem segít csupán jóindulatból, mindig van valami hátsó szándék, amiből köszi de nem kérek.- néztem mélyen a szemébe.

- Chloe, mit csináltak veled az utcán?- kérdezte, feszült volt. A számat egy csíkká préseltem, nem akartam válaszolni. Még egy ideig nézett, de amikor látta nem megy semmire, inkább hagyta.

- Zoey, ugye?- guggolt le a húgom elé Harry. Ő csillogó szemmel bólintott.- És te pedig...?- nézett az öcsémre, aki egy kis habozás után kibökte a keresztnevét.- Jó, akkor Alex és Zoey, kaptok tőlem valamit. Mivel a nővéretek nem szeretné hogy tovább maradjatok, ezért én megmentettem nektek egy kis karácsonyi ajándékot.- mondta és elő húzott a háta mögül, két kis csomagot. Ház alakja volt mind a kettőnek, és tele volt csokival.- Boldog Karácsonyt!- mosolyodott el, én meg nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Ezt nem fogom tudni visszafizetni.

- Köszönjük szépen.- mondta Alex, és látszott rajta, hogy nagyon örül az ajándéknak. Zoey természetesen inkább megölelte, mondjuk nekem volt egy olyan tippem, miszerint ezt nem csak az ajándék miatt csinálta. Harry rám nézett,én pedig könnyes szemmel elmosolyodtam. Nagyon rég nem kaptak ajándékot, és az az öröm az arcukon leírhatatlan volt.Alex odahozta nekem a két kis tasakot, én pedig betettem a bőröndbe.

- Na jó, most már tényleg indulnunk kell!- mondtam még mindig a bőrönddel bajlódva.

- Igazából nem zavartok.- mondta Liam, mire egy aprót megráztam a fejem. Bármennyire őszintén hangzott, nem hittem neki. Felnéztem a csomagból, és az első dolog ami szemet szúrt, az az volt, hogy a húgom nincs ott.

- Alex hol van Zoey?- néztem az öcsémre, aki eddig a képeket nézegette a falon, és most ugyanolyan értetlen tekintettel meredt a lány hűlt helyére mint én. Csak egy percre tévesztem szem elől, és máris eltűnik! Azonban nem kellett sokat várni az ismertető jelére, mert hirtelen bekapcsolt a zenelejátszó, és a fiúk Little Things című dala kezdett el üvölteni. Kétség sem fért hozzá, hogy az én rokonom jött rá, hogy hogy kell használni ezt a felettébb bonyolult működésű kütyüt. Az öcsémmel egyszerre indultunk meg a hang irányába, de ahogy láttam a két ébren levő fiú sem tétlenkedett. A hang a nappaliból jött, és ahogy beértünk teljes rálátásunk nyílt a húgom és Zayn papír babájának első közös lassújára. Az öcsém ahogy meglátta őket, elkezdett nevetni, de nekem sem kellett sok, hogy kitörjön belőlem. Megfordultam, és megláttam három mosolygó fiút, mert idő közben még Niall is csatlakozott hozzájuk. Vigyorogva intett, amit viszonoztam is, majd feltettem egy felettébb érdekes kérdést.

- Mégis miért van a saját papír figurátok a nappalitokban?- mutattam végig a maradék négy emberi nagyságú bábun.

- Ez komplikált.- mondta Niall, én pedig inkább nem kérdeztem többet. Liam odasétált, és lejjebb húzta a hang erejét, így már tisztán lehetett hallani, ahogy a húgom gyermekes hangjával énekli a számot. Megmosolyogtam majd odamentem mellé.

- Zoey...- kezdtem bele, de nem engedte hogy befejezzem.

- Akarsz táncolni vele? Mert szívesen odaadom!- mondta, és a kezembe nyomta. Valahogy nem így képzeltem az első találkozásomat Zaynnel. Zavartan tettem vissza a helyére, a többi mellé, és kézen fogva Zoeyt, visszamentem az előszobába. Csodálkoztam hogy a másik két fiú nem ébredt fel a nagy hangzavarra. Zoey épp kezdett volna bele a mesébe hogy miért ne menjünk még, amikor egy gyönyörű lány jött ki a konyhából. Egy kicsit megijedtem amikor megláttam, mert nem vagyok hozzá szokva az ilyen feltűnésekhez, de hamar visszaállt a szívem a megszokott tempójába.

- Szia, El!- köszöntek a fiúk kórusba, ő pedig mosolyogva viszonozta ezt.

- Szia, örülök hogy, találkoztunk, Eleanor vagyok, Louis barátnője, és te?- jött oda hozzám, amin nem kicsit lepődtem meg.

- Öhmm.. Chloe. Én is örülök.- intettem neki.- Zoey köszönj el, mert megyünk.- szóltam a húgomnak, akit mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy ugrott rá a hozzá legközelebb eső fiúra, jelen esetben Niallre. Majd szépen sorba ment, és kezdte elölről.- Na jól van kisasszony, most már elég, indulunk.- fogtam meg a kezét.

- De még elköszönök tőlük!- mondta.

- Már vagy ötször elköszöntél, indulás!- szóltam rá.

- De még Eleanortól nem!- kezdett nyafogni.

- Neki nem is köszöntél, Zoey megyünk!- mutattam az ajtóra, ő megrázta a fejét.

- Zoey, hagyd már ezeket a buzikat, nem érünk rá egész nap!- mondta az öcsém unottan.

- Alex!- szóltam rá erőteljesen. Ez az, ennél kínosabb helyzetbe nem is hozhattak volna. A húgom, ahogy meghallotta ezt a mondatot, mintha vér szemet kapott volna ugrott rá a bátyjára, és kezdtek el bunyózni. Nem tudtam nagyon mit csinálni, mind a kettő az utcán nőtt fel, tudnak verekedni.-Elég!- szólaltam meg erőteljesen, mire megálltak, de még mindig gyilkos szemekkel méregették egymást.- Alex, te bocsánatot kérsz a fiúktól amiért olyat mondtál rájuk amit nem is tudod hogy mit jelent, és a húgodtól is, amiért verekedtetek. Zoey, te pedig a bátyádtól, mert egy szép véres karmolást hagytál az alkarján.-hamar megcsinálták amit kértem, és elkezdtünk felöltözni. Végül hozzánk képest hamar elköszöntünk, én megköszöntem a segítségük, és kiléptünk a hidegbe. Mindent gyönyörű hó fedett, fehér volt az egész látóhatár. Intettünk egy utolsót, majd csúszkálva elindultunk a kerti kapu felé.

Épp nyitottam a kaput, amikor egy eddig ismeretlen hang megszólalt mögülünk.

- Szia Zoey!- mind hátra fordultunk, és megláttuk a még kicsit kómás Louist vadul integetni. Több sem kellett a húgomnak, elindult visszafelé, de még éppen időben megragadtam a kezét és visszatartottam.

- Zoey, innen köszönsz, mondj neki egy boldog szülinapot, és megyünk.- szóltam neki, mire durcásan, de úgy csinálta, ahogy mondtam. Louis mosolyogva megköszönte, én pedig megpróbáltam a megvadult húgomat visszatartani. Legnagyobb sajnálatomra rájött, hogy a talaj nagyon csúszik, így megvárta amíg szépen visszahúzom az ajtóig, anélkül hogy ő bármilyen végtagját is mozdítaná. Ahogy közel értünk a kijárathoz, meghallottam egy nagyon ismerős férfi hangot. Régen nem hallottam, nem is tudtam beazonosítani, csak annyi rémlett, hogy már találkoztam vele. Felnéztem, és megláttam egy csövest a bátyámmal szemben. Szakadt ruhája és nagy szakálla volt. Az egyik szemével hunyorított, és az egyik vállát feljebb tartotta mint a másikat. Nagyon ijesztő látvány volt.

- Á, megjött a nővérkéd!- mondta ahogy meglátott, és egyenesen rám nézett.- Gyertek, én segítek alvó helyet találni.- kezdett el vihogni, de én figyelmen kívül hagytam. A két év alatt láttam már ennél furcsább alakokat is.

- Mégis honnan veszi, hogy nincs hol aludjunk?- kérdeztem unott hangszínnel.

-Látja ezt a házat?- mutattam tettetett csodálkozással a mögöttem álló építményre. Az ember csak elnevette magát, nekem pedig a hideg kezdett futkosni a hátamon.

- Valami probléma van?- hallottam meg a hátam mögül, igen közelről egy hangot. Megfordultam, és nem kis meglepetésemre Louis állt mellettem, a hátán egy kabáttal, lábán pedig papuccsal.

- Semmi, semmi.- mondta neki az ember, így én visszafordítottam rá a tekintetem.- A kisasszonnyal kezdtem el beszélgetni, úgyhogy ha megtenné és visszamenne a házba, megköszönném. Úgysincs semmi köze ehhez a lányhoz.- nézett rám, bennem meg megakadt a levegő. Az a tekintet, ha nem lett volna ott Louis, már megölt volna a két kezével.

- Hát barátom, maga nagy tévedésben él, ugyanis ez a lány a barátnőm.- mondta Louis, és átkarolta a derekam. Az állát a vállamra tette, és onnan figyelte tovább az eseményeket. Az ember szikrákat szóró tekintettel megfordult, és elindult az út túloldalára. Az a séta, horror filmbe is beillett volna. Úgy dobálta a végtagjait, hogy félő volt hogy lerepülnek. Ehhez még az is hozzá jött, hogy a két válla most sem volt egy síkban, és az egyik térdét jobban behajlította mint a másikat.

- Miért megy ilyen furcsán a bácsi?- kérdezte Zoey, tele kíváncsisággal. Ugyan nem halkan mondta, de nem gondoltam volna hogy az illető meghallja. Tévedtem. Ahogy elhangzott a kérdés, egy ugrással megfordult, és velőt rázó ordítással kezdett el a húgom felé rohanni. Alexnek sem kellett több, megragadta Zoey kezét, és fejvesztve kezdtek vissza rohanni a házba. Én valami miatt nem ijedtem meg tőle, legalábbis nem annyira mint amennyire kellett volna.Tény, hogy Louis jobban szorított magához, és nem mondom hogy nem segített sokat, de valamiért nem éreztem veszélyben magam. Fél méterre előttem fékezett le, én pedig egy kicsit hátrébb léptem, amire egy elégedett mosollyal reagált.

- Ki maga?- néztem mélyen a szemébe.

- Ohh, hát a kis Chloe már meg sem ismer?- akarta megsimogatni az arcom, de elhúzódtam.-Tudod, nagyon meglepődtem,hogy ilyen jó barátokat szereztél, akik eljátszák a kedvedért a szuperhőst.- fintorgott rá Louisra.- Nem gondoltam volna, hogy fel tudtok állni abból a helyzetből, amiben hagytalak titeket két éve.- vigyorodott el gúnyosan, nekem pedig összeállt a kép.

- Az nem lehet...- suttogtam magam elé, de sajnos a szemem nem csalt.

- Dehogynem!- nevette el magát- Tudod, kár anyádért, jó nő volt.- kezdte, nekem meg elkezdett ökölbe szorulni a kezem.- És okos, ezért nem értem még a mai napig sem, miért nem jött rá a tervemre. -kezdett el közeledni, én pedig hátrálni.- Tudod miért halt meg?- nézett rám.

- Rákban.- mondtam fog csikorgatva.

- Áhh, szóval nem.- játszotta a megdöbbent figurát.- Akkor elmondom. Halála előtti este, megkértem hogy feküdjünk le, de ő persze nem akart, mert veletek akarta tölteni az időt. Velem nem foglalkozott, egy betegség miatt! Ott elszakadt a cérna. Főztem neki epres kávét, amire mint tudjuk allergiás, és reggel megitattam vele. Bár,csak fel kellett volna duzzadjon, a rák miatt belehalt. Pont az a nap előtt mielőtt átírhatta volna a végrendeletét, ami úgy szólt, hogy a hozzá legközelebb álló, legidősebb személy kapjon MINDENT. Milyen szomorú. Az anya meghalt, és a négy gyereke meg az utcára került. És akkor voltam még én, aki mindent megkapott. Milyen kegyetlen is az élet.-rázta a fejét lemondóan. Ennyi kellett ahhoz, hogy a már rég ökölben levő kezem az arcában landoljon. Sosem verekedtem még, nem volt rá szükségem, de most minden erőmet bele adva nyomtam arcon. Ahogy célba ért az öklöm, egy kiáltás hagyta el a számat. Iszonyatosan fájni kezdett a kezem, ott ahol a szájához ért. Az ember felkacagott, mert bár az orrából fojt a vér, máshol nem látszott sérülés.- Ide nézz!- húzta fel az ajkát, ezzel megvillantva a két első fogát, melyek vasból voltak. Megértettem, miért fáj a kezem, és reménykedni kezdtem, hogy nem tört el.- Jajj, édes kicsi Chloe, hát az anyád hibáiból sem tanulsz?!- Kérdezte röhögve, én pedig kész voltam arra, hogy még egyet

behúzzak neki, nem törődve a fogaival. Azonban Louis, aki eddig kicsit távolabbról figyelte az eseményeket, fogta és felkapott majd bement velem a házba. Ahogy a többiek becsukták az ajtót mögöttünk, hallatszott, ahogy kintről az anyám ex-pasija dörömböl. Igen, ő volt az aki lelépett a pénzünkkel. Louis letett a földre, én pedig ránéztem a kezemre. Megijedtem a látványtól, az egész kék és zöld színekben pompázott. Ijedten felkiáltottam.

- Hívja valaki a rendőröket!- néztem fel kétségbeesetten.

- Már hívtam -szólalt meg Zayn. Nem volt erőm tartani vele a szemkontaktus, így inkább ismét a kezem kezdtem el vizsgálni. Hiába voltak ott a többiek mellettem, a "nevelő apám" ajtón való dörömbölésétől kirázott a hideg újra és újra. Attól féltem, hogy kitöri az ajtót, és beront. Ha bejut, elkezdi verni azt, akit meglát, de érdekes módon nem is ettől féltem, hanem attól hogy ha meglátom, elszabadulnak az eddig ügyesen kordában tartott érzelmeim,és nem fogok tudni uralkodni rajtuk. Mégiscsak ő anyám gyilkosa.

- Gyere, teszünk rá hideg borogatást!- fogta meg Eleanor a kezem, és elkezdett húzni a fürdő felé. Nem volt miért tiltakozzak, így mentem a lánnyal, amerre vitt. Amikor beértünk az apró helységbe, elővett egy elsősegély dobozt, és munkához látott. Láttam rajta, hogy nagyon nehezére esik hogy ne kérdezősködjön, de nem tette és ezért nagyon hálás voltam. Először valami furcsa szagú krémet kent rá, majd pedig elkezdte betekerni gézzel. Már majdnem készen volt, amikor nem bírta tovább, és megszólalt.

- Nézd Chloe.- kezdte- Nem ismerlek, nem tudom ki vagy és még az se nagyon tiszta, hogy hogy kerültél ide, nem mintha zavarnál- tette hozzá gyorsan, mire elmosolyodtam.- A lényeg az, hogy a fiúk valamiért beengedtek, és elhiheted, hogy ez nem túl sűrű azóta amióta híresek. Liam valamiért megbízott benned és emiatt már a többi fiú is jó szemmel tekint rád. Csak annyit akarok mondani, hogy bár tényleg rosszul látszódhat a te szemszögedből, hogy csak így beengedtek, és bár nem nagyon tudom elképzelni ezt a te nézőpontodból, annyit tudnod kell, hogy semmi rossz szándék nem volt a befogadásodban. Sok mindent el lehet mondani a fiukról, jót és rosszat egyaránt, de azt hogy kihasználnának valakit, azt nem!- mondta, mire én hálásan elmosolyodtam. El sem tudja hinni mennyire megnyugtatott ezzel a mondatával. Nem bírtam magammal, és megöleltem, amit azonnal viszonzott is, majd együtt mentünk vissza a nappaliba. Ahogy beértünk, Eleanor beült a barátja ölébe, aki védelmezően köré fonta a karjait. Bár nem akartam őket pont karácsonykor zavarni, annyira még én sem voltam hülye, hogy két kisgyerekkel elinduljak kifele.

- Chloe- hallottam meg a nevem, mire megráztam a fejem, ezzel elűzve a gondolataimat és a mosolygós Liamre koncentráltam.- Zayn kérdezett valamit.- mondta, mire én egy kicsit elpirultam és az engem néző fiúra összpontosítottam.

- Hány éves vagy?- mosolygott kedvesen az említett fiú, mire egy kis habozás után kiböktem.

- 17, Zoey 5 és Alex 6- közöltem vele az infókat. Körülnéztem és megláttam mindegyik fiúnak a szemében a kérdéseket. Tudtam csak nehezen kerülöm el ezt a családi témát. Nagy meglepetésemre azonban Liam megmentett.

- Még mielőtt megkérdezné valaki, elmondom, hogy Chloe egy gyermekkori ismerősöm, tegnap a bulin láttam meg, és egy kis segítségre volt szüksége, ha akarja elmondja mihez.- mosolygott rám, én pedig nem győztem bele sűríteni a hálám abba a tekintetbe.

Úgy gondoltam, elég ha nagy vonalakban tudják meg az életem, így csak a lényeges dolgokat mondtam el, amibe a Zaynnel való kapcsolatom nem tartozott bele. 

I've grown up...

Chloe Rivers

Természetesen ismertem őket, és tisztában voltam vele hogy most nem vagyok jó helyen.

" - Chloe, gyere! Kezdődik az x-factor válogatás.-kiáltott fel anya az emeletre. Azonnal félredobtam a matek könyvemet és rohantam le a földszintre. Mindenki lent volt már, és érdeklődve tapadtak képernyőre, kivéve persze a bátyámat, aki az iPad-jén kockult. Bepattantam a húgom és az anyám közé, pont időben, mert az első énekes már be is vonult a színpadra. Mindig nagyon sokat nevetünk rajtuk, ez nálunk egy családi programnak számít, és amikor már mindannyian kidőltünk a nevetéstől, a bátyám is fel szokott nézni és velünk nevet. Már majdnem a végéhez ért az aznapi válogatás, amikor egy egész helyes fiú jött fel a színpadra, fekete hajjal és viszonylag barnás bőrrel.

- Zayn?- suttogta maga elé anya, én pedig hirtelen nem tudtam mi történt. Teljesen meglepődött és feljebb tekerte a hangerőt.

- Zayn Malik vagyok, Bradfordból.- mondta a fiú, majd elkezdett énekelni. Eszméletlen hangja volt, de nem nagyon tudtam rákoncentrálni, mert jobban izgatott az a dolog, hogy anyám vajon honnan ismeri. Természetesen tovább jutott, így én megnyugodtam, hogy ha anya most nem is, de majd el fogja mondani, mert benn lesz még a showban egy ideig.

Amikor vége volt az aznapi műsornak, a húgom átkapcsolt egy mese csatornára, anya pedig kiment a konyhába. Úgy gondoltam, hogy a matek várhat még, így utána mentem és behajtottam magunk mögött az ajtót.

-Anya, honnan ismered ezt a Zaynt?- vágtam a közepébe. Sóhajtott egyet, majd leült egy székre. Én is elhelyezkedtem vele szemben, és vártam hogy elkezdje.

- Ő az egyik rokonunk, vagy valami hasonló.-kezdte. Még jobban figyeltem, mert nem szokott beszélni a családjáról, nem tartjuk velük a kapcsolatot, igazából nem is tudom miért.-A nagyapádnak volt egy féltestvére. Igazából nem nagyon bírták egymást, de nem volt választásuk, el kellett viseljék a másikat. Na, ennek az embernek született egy lánya, akivel én kiskoromban nagyon jóban lettem, majd valami miatt eltávolodtunk egymástól. Zayn, neki a fia, vagyis nektek is a rokonotok, valamennyire.-mondta, mire én bólintottam és felmentem a szobámba. Valamiért nem szeretem, ha a családom azon tagjairól beszélnek, akiket sosem láttam, talán azért mert apám lelépett, talán azért mert az apai nagypapámon kívül senki, sose látogatott meg minket az egész családból, nem tudom. De legalább van egy olyan rokonom, akit szeretek, és bár tényleg furcsa hogy pont annak az embernek az apja törődik velünk, aki elhagyott amikor kicsi voltam, de nekem mindegy, felőlem a kukás is lehetne csak tudjak vele beszélgetni."

És hogy, miért nem kerestem fel Zaynt, hogy adjon kölcsön és viselje gondunk?! Mert, csak képen röhögött volna és az arcomba csapta volna az ajtót, senki nem tenne másképp.

- Segítek megkeresni.- mosolyodott el kedvesen Liam,  mire én heves fej rázásba kezdtem.

- Nem, nem, erre semmi szükség! Megtalálom én egyedül is! Inkább menj vissza a haverjaidhoz és ünnepeljétek tovább Louis szülinapját!-mondtam neki, mert leesett, hogy miért lehet ez a buli.

- Szóval rajongó vagy?- hagyta figyelmen kívül a kérésemet.

- Én, ugyan kérlek! Felnőttem már ahhoz hogy popsztárokért rajongjak.- mondtam el, de csak én tudtam hogy nem a koromra értettem. Úgy tűnt, mintha kicsit megsértettem volna, de a legkisebb bajom is nagyobb volt annál mint hogy sztárpalánták lelki állapotát pátyolgassam. Végül túltette magát azon az óriási traumán, miszerint nem vagyok rajongó, és egy teljesen más témába kezdett. Úgy tűnt, csak én keresem Zoeyt, ő pedig csupán csacsog.

- Ismerős vagy nekem! Nem lehet, hogy láttalak már valahol?- nézett rám, mire én ledermedtem. Felé fordultam, és lassan megráztam a fejem.-De, de én biztos vagyok benne! Egy fényképen, vagy valahol!- kezdett el gondolkodni, de én hamar közbeszóltam, mielőtt még juthatott volna bármire is.

- Annyi lányt láttál már életedben, lehet az utcán megláttál valahol, vagy hasonló.- próbáltam meg elhitetni vele. Nem sikerült.

- Nem, én biztos vagyok benne, hogy egy fotón láttalak.-kezdett el töprengeni, én pedig kétségbeesetten kapkodtam a szemem össze-vissza, hátha meglátom a húgom, és akkor mehetünk.

-Megvan!- kiáltott fel, mire többen ránk kapták a tekintetük, majd visszafordultak, és csinálták tovább, amit eddig.- Egy gyerekkori fényképedet láttam, Zaynnél! Rajta voltál egy családi fotón és olyan 5 éves lehettél.- Elcsodálkoztam. Hogy lehet ennyire jó az emlékezete? A másik dolog, ami viszont teljesen meglepett, az az volt, hogy rajta voltam egy családi fotón.- Gyere, szólok Zaynnek!- ragadta meg a kezem, és majd kicsattant a boldogságtól. Én azonban kirántottam magam a szorításából, és minden kedvesség nélkül szóltam hozzá.

- Csak a húgomért jöttem, és már megyek is! Nem érdekel Zayn, se a többiek, se a nyomi elméleted miszerint láttál egy családi fotón!- lettem ideges, mire felemelte a kezeit.

- Jó, jó akkor segítek megkeresni, és már mehetsz is!- mondta megszeppenve, mire én elmotyogtam egy köszönömöt, immár teljesen nyugodtan.

- Megnézed légyszi a többieknél? Zoeynak hívják és 5 éves.-kértem meg, mire egy kis habozás után bólintott.

- Miért nem jössz velem?- kérdezte, mire én hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Nem akarok találkozni Zaynnel.- suttogtam.

- Akkor mégis igazam volt!- húzta ki magát, de egy gyilkos pillantással elhallgattattam, és elindult az udvarra. Egy kis hezitálás után elindultam utána, és az ablakon keresztül figyeltem, ahogy keresi a fiúkat. Hamar megtalálta őket, és sajnálatos módon  Zoey is ott volt. Épp Zaynt ölelgette amikor Liam odaért, és kézen fogva elkezdte felém húzni. Nem mintha, annyira meg kellett volna erőltetnie magát, mert Zoey valószínűleg bárhova vele ment volna. Istenítette őket, már az elejétől fogva, és azt viselte a legrosszabbul amikor nem tudtam neki koncert jegyet venni. Hamar visszaértek, én pedig leguggoltam hozzá.

- Zoey Rivers! Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy besétálsz egy buliba, és elkezdesz popsztárokat ölelgetni?- kérdeztem tőle egy kicsit mérgesen. Ő lehajtott fejjel bámulta a cipőjének az orrát, és nekem eszembe jutott a reggeli jelenet, amikor én ugyan ezt csináltam. Nem tudtam rá igazán haragudni. Nyomtam egy puszit a homlokára, és megkértem hogy köszönjön el Liamtől. Odament hozzá, és megölelte, majd megfogta a kezem, ezzel jelezve, hogy mehetünk. Én is megköszöntem a fiúnak és elindultunk kifelé. Szerencsére Alex ugyan ott volt, ahol hagytam így nyugodt szívvel vettem fel a csomagokat. Zoey elkezdett nyújtózkodni felém, ezzel kérve, hogy vegyem fel, így számoltam háromig, mire elugrott én pedig felvettem. Azért kell ugorjon, mert bár könnyű de én nem vagyok olyan  erős hogy csak úgy felkapjam. Felvettem a hátamra a két hátizsákot, Alex megfogta a bőröndöt, és a másik kezével a kezem, és elindultunk. Elhagytunk egy útelágazást, amikor egy ismerős hangot hallottam meg.

- Várjatok!- kiabálta. Megfordultam és egy utánunk futó Liamet láttam meg. Megfordult a fejemben, hogy továbbmegyek, de inkább bevártuk.- Miért nem mondtátok, hogy nincs hová mennetek?- kérdezte amikor már egész közel volt.

- Honnan veszed?- próbáltam meg lenéző hangnemben beszélni, de félő, hogy inkább a csodálkozás hallattszódott ki.

- Egy, kopott táskákkal sétáltok a kertvárosban, este 11 után. Kettő, a kistesóid mindjárt elalszanak, sőt Zoey már alszik is, az öcséd pedig nemsokára a lábán fog. Három, ha tudnád, merre kéne menni, lefordultál volna az előző utcán, mert ez zsákutca.- mondta, amihez nem tudtam hozzászólni.- Figyelj, mond el ki vagy és lehet, hogy segíthetek.-nézett rám, és valamiért hittem neki.

- Ha elmondom, megígéred nem adod tovább?- kérdeztem mire egy kis idő után bólintott.-Szóval, röviden és tömören. Anyám két éve meghalt rákban, a nevelő apám elitta a pénzt, mi az utcára kerültünk. A bátyám elment munkát keresni én pedig a két kicsivel maradtam. Holnap találkozunk vele, két éve először. Azért láthattál azon a fotón, bár én nem tudtam arról, hogy valaha is találkoztam volna bármilyen családtagommal anyán, a tesóimon és a nagypapámon kívül, mert Zayn nagypapája az én másik nagypapámnak a féltestvére.- hadartam el. Egy ideig csak pislogott, majd megszólalt.

- Miért nem kerested meg Zaynt pénzért?- kérdezte csodálkozva.

- Mit mondtam volna? "Cső haver, a soha nem látott rokonod vagyok, kéne egy kis pénz mert nincs hol aludnom. Egyébként hogy vagy?" Ugyan már, ez nevetséges!- mondtam idegesen, mire végül igazat adott nekem.

- Nézd, én tudok adni nektek egy szoba kulcsot, a ma éjszakára, és ha korán elmentek, akkor nem is fogják észrevenni hogy itt voltatok.- mosolyodott el halványan, mire megdöbbentem.

- Tényleg? És mit kérsz cserébe?- kérdeztem halkan. Az egyedüli ok amiért belementem, mert nagyon hideg volt kinn.

- Áruld el a neved.- mondta még mindig mosolyogva.

- Chloe Rivers, ő pedig az öcsém, Alex Rivers. Szóval mit kérsz érte?- kérdeztem, most már komolyan.

- Miért kérnék bármit is? Chloe, az egyik legjobb haverom rokona vagy, és segítségre van szükséged, az a minimum, hogy engedem hogy nálunk aludj.- mondta őszintén, és még mielőtt bármit és válaszolhattam volna, kivette az öcsém kezéből a bőröndöt, majd őt is felkapta az ölébe, és elindult vissza a házba. Némán követtem, egészen az emeletig, ahol alig voltak emberek. Elővett egy kulcsot a zsebéből és kinyitotta az egyik szobát. Bement, letette az öcsém az ágyra, és a bőröndöt mellé. Én is letettem a húgomat.

- Remélem megfelel.- kacsintott, mire mosolyogva bólintottam.

- Nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm!- mondtam neki, mire elmosolyodott.

- Meg sem ölelsz?- kezdett el játékosan szipogni, mire én kényelmetlen helyzetbe kerültem.

- Eléggé koszos vagyok, nem akarom össze piszkolni az inged.- mondtam, mire felhúzta a fél szemöldökét, és amolyan "eztmostkomolyangondolod" fejjel kezdett el bámulni. Elnevettem magam, majd bebújtam a karjai közé. Nagyon rég nem ölelt meg olyasvalaki, akiről tudtam, hogy nem kell vigyázzak rá, hanem ő fog segíteni, ha baj van.- Sose felejtem el, amit tettél.- suttogtam a mellkasába, mire nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd eltávolodtunk egymástól.

- Ott a fürdő, van benne minden, használjátok nyugodtan.- mosolygott -Oh, és zárd be az ajtót estére, tudod sok a vendég és öhmm...- vakarta meg a tarkóját idegesen, mire én elnevettem magam.

- Köszönöm!- mosolyogtam rá még egyszer, ő intett egy utolsót, és elhagyta a szobát. Bezártam az ajtót, és körülnéztem. Egy hatalmas francia ágy volt középen, és a halvány barna tapéta otthonossá tette a helyet. Voltak még szekrények, és egy hatalmas TV szembe az ággyal. Hamar kivettem a pizsamákat a bőröndből, majd felébresztettem a húgomat, mert ki tudja mikor lesz még egyszer lehetőségünk a tusolásra.

Laposakat pislogva jött be a fürdőbe, ahol segítettem neki hajat mosni, majd felöltözni. Nyomtam fogkrémet az egyik fogkefére, és odaadtam neki, hogy mosson fogat amíg én behozom a bátyját. Amíg Alex vetkőzött, addig én befektettem az ágyba Zoeyt, majd miután Alex kijelentette, hogy ő nagyfiú és tud egyedül fürödni, mosolyogva nyomtam fogkrémet egy másik fogkefére és ott hagytam neki. Én addig kikészítettem a holnapi ruhákat. Direkt hagytam egy-egy viszonylag szép, tiszta ruhát Karácsonyra. Ahogy az öcsém is végzett és befeküdt az ágy másik felébe. Én is hamar beálltam a zuhanyzóba, és jó sokszor átmostam a hajam. Viszonylag hamar kijöttem, mert nem akartam annyi vizet pazarolni, és jól megdörzsöltem törölközővel a

hosszú hajzuhatagomat. Hamar megmostam a fogam, majd egy kicsit szárítottam a hajamon és végül összepakoltam mindent magunk után. Az ágy mellet, az éjjeliszekrényen, találtam egy ébresztőt, így azt beállítottam 6:30-ra. Mivel a fiúk ma buliznak, valószínűleg holnap délig nem kelnek fel, így bőven elég ilyenkor kelni. Ahogy ezt elintéztem, betoltam Zoeyt az ágy közepére, és én is befeküdtem melléjük. Ahogy a fejem a párnához ért, azonnal elaludtam. Rég nem feküdtem ilyen puha, meleg ágyban.

Reggel kipihenten ébredtem. Nagyon rég nem keltem úgy, hogy éreztem a meleg takarót a hátamon, és hogy a Nap sugarai megvilágították az arcom. Nem ordított senki se a szomszédban, se az ajtóm előtt, és addig aludtam amíg kedvem tartotta. Megfordultam a puha ágyban, és résnyire nyitottam a szemem. Ahogy körbe néztem, kezdtem megvilágosodni, hogy mégis hol vagyok, majd ránéztem az órára, és a szemeim kipattantak. 9:00. Nem csörgött! Mintha leöntöttek volna jéghideg vízzel, úgy pattantam ki az ágyamból, és rohantam be a fürdőbe. Valaki kikapcsolta az ébresztőt, mert én biztos vagyok benne, hogy este betettem. Hamar megmostam a fogam és megfésülködtem, majd rohantam ébreszteni a kicsiket. Szerencsére mind a ketten megértették, hogy ez most vészhelyzet, és ők is siettek. Alig tíz percen belül mind a hárman indulásra készek voltunk. Annyira jó érzés volt tisztának lenni, illatosnak és a ruhák is puhák voltak rajtunk. Hamar felkapták a táskájukat, én a bőröndöt és amíg körülnéztem utoljára, ők bevetették az ágyat. Mintha itt sem lettünk volna. Az ajtót kinyitottam és kitessékeltem a többieket. Hamar lementünk a lépcsőn, és már futottunk volna felvenni a cipőket, amikor egy halk csörömpölés hallatszott mellőlünk. Oda fordítottam a fejem, és szemben találtam magam egy ledermedt göndör fiúval. Ennyire szerencsétlenek is csak mi lehetünk! Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak bámultam, de látszólag ő se nagyon törekedett arra, hogy megszólaljon. Aztán amikor már épp elkezdtem volna magyarázkodni, hallottam ahogy elkezd nyikorogni a lépcső, majd megláttam két lábat. Gondolkodás nélkül húzódtunk be a törpékkel a fal takarásába, bőven elég egy plusz fő tudomása is az itt létünkről, nem szándékozom szétkürtölni mindenkinek.

The beginning of Everything

Sziasztok,

Itt is van az 1. fejezet, reméljük tetszeni fog. Jó olvasást!!:)

Chloe Rivers

2012. December. 23.

-Miss Rivers! Kérem! Muszáj fizetnie, nem tudom megengedni, hogy fizetés nélkül tovább itt lakjanak!-kiabálta a ház tulajdonosa. A cipőm orrát fixíroztam, nem tudtam a szemébe nézni. Teljesen megértettem de nem tudtam mit tenni azon tény ellen, miszerint nincs pénzem.- Fizet, vagy kiköltözik?!- ordította megint. Könnyes szemekkel ránéztem, de nem nyitottam ki a szám.- Értem.- kidobta a maradék csomagomat és becsapta előttem az ajtót. Megint nincs hova mennem. Kihúztam a kopott bőröndöm fogantyúját, és elindultam a testvéreim keresésére. Hamar megtaláltam őket, ahogy egymás mellett gubbasztanak a padon, lógatva a lábukat. Mint ahogy mindig, most is könny szökött a szemembe, ahogy végig néztem rajtuk. Szükségük lenne egy családra,mert én ahhoz nem vagyok elegendő. Azoknak persze akik nem ismerik a történetem, ez csak siránkozás, és mivel alig van valaki aki tudná, min mentünk keresztül, mindenki lenéz és az arcomba röhög amikor segítséget kérek... 2 éve történt, tisztán emlékszem a napra.

" Éppen suliból mentem haza, a zene bömbölt a fülemben, mint mindig. Nem akartam hogy bárki beszéljen velem, nem akartam hogy bárki azt higgye érdekel amit mondani akar. Egy utcára voltam a házunktól, amikor egy hang szűrődött át az éppen üvöltő zene mellett. Egy hang, amitől mindig rossz érzésem támadt, amióta megtudtuk, hogy anyának rákja van. Egy mentő autó volt. Kitéptem a a fülemből a két kis dugót, és eszeveszett rohanásba kezdtem. A könnyeim már akkor folytak, amikor

még nem is tudtam, hogy mi történt. Befordultam az utcánkba és megláttam a szirénázó autót a házunk előtt. Még gyorsabban kezdtem el futni, pedig bizton állíthatom, hogy még egy tesi órán sem sprinteltem ennyire. A kocsit körbevették a szomszédaink, és ahogy megláttak engem, szétnyíltak előttem. Éppen láttam ahogy anyukámat lélegeztető géppel viszik be a kocsiba egy hordágyon. A mentő autó ajtaja bezárult, én pedig észrevettem a bátyámat, ölében a kishúgommal, miközben az öcsém mellette állt. Odarohantam hozzájuk, és valami biztató jelet kezdtem keresni a bátyám tekintetében. Üveges volt, majd amikor rám nézett elkezdett sírni. Tudtam, anyának csak órái vannak hátra. Berohant a házba, és kiállt a kocsival. Gyorsan benyomtam a kis tesóim a hátsó ülésekre, én bepattantam a bátyám mellé, ő pedig azonnal rátaposott a gázra. Az a pár perc óráknak tűnt, pedig a bátyám vagy háromszor gyorsabban hajtott mint a megengedett sebesség. Ahogy megérkeztünk, azonnal rohantunk a recepcióshoz, aki közölte, hogy anya  a sürgősségin van. Ahogy megkaptuk a számát, a lépcsőket hármasával véve rohantunk fel hozzá, az ajtót szinte feltéptük. Ott feküdt az a nő, aki a legfontosabb volt számomra, attól függetlenül, hogy ezt nem mindig mutattam meg neki. Odamentünk az ágyához, és ő ránk nézett. Az orvos bejött,kihívott engem és a bátyám.

- Sajnálom. Az édesanyjuk rákja annyira elsúlyosodott, hogy nem tudunk rajta segíteni. Nem tudni biztosan, mennyi ideje van még hátra, talán már csak néhány perc. Addig menjenek be hozzá. Őszintén, őszintén sajnálom.- mondta a doktor és elment. A kezem ökölbe szorult. Az orvos végig üveges tekintettel beszélt, semmi jel nem mutatott rá, ami bizonyítaná, miszerint tényleg sajnálja. Ő ezt nem értheti, nem érezheti azt a fájdalmat, amit ezekkel a szavakkal okozott.A bátyám megfogta a kezem és visszahúzott a szobába. Alig láttam valamit a könnyektől, de valahogy kitapogattam édesanyám kezét.

-Ne sírjatok! Kérlek titeket ne törjetek össze!- mondta anya, de már neki is folytak a könnyei.- Muszáj lesz tovább lépnetek! Vigyázzatok egymásra! Szeretlek titeket!- a hangja egyre halkult, majd lehunyta a szemét...és nem nyitotta ki többet. Meghalt. Hirtelen történt, még fel sem tudtam fogni ésszel, és annyira fájt, mint még soha semmi. Meghalt az a személy, akire bármikor számíthattam." Apánk rég elhagyott minket, és ugyan gazdagok voltunk, volt bejárónőnk, anyám akkori pasija elitta a pénzt és aztán lelépett. Fél évre nevelő intézetbe kerültünk, és csak akkor jutottunk ki amikor a bátyám betöltötte a 18-at. Az volt az utolsó nap amikor láttam. Megegyeztünk, hogy ő elmegy pénzt keresni, én pedig a kicsikkel megpróbálom túlélni ezt a két évet valahogy. Holnapra beszéltük meg a találkozót, szentestére, a londoni hotel mellett. Mi, azóta az utcán vagyunk, és én próbálok kis munkákat szerezni, amiből legalább az ételt meg tudjuk venni, esetleg aludni valahol. Én most vagyok 17, a kishúgom 5 és az öcsém 6... Odamentem melléjük, és tapsoltam egyet, miszerint ideje indulni.

- Hova megyünk?- nézett fel rám Zoey, a húgom.

- Nem tudom, de majd kitaláljuk- mosolyogtam rájuk, amit viszonoztak is, és egyből felpattantak. Az egészben a legnehezebb az, hogy úgy kell tegyek, mintha semmi baj nem lenne, mert nem akarom, hogy aggódjanak, épp elég bajuk van e nélkül is. Megfogták a hátizsákjukat, benne azokkal a ruhákkal amiket még nem adtunk el, és indulásra készek voltak. Megfogtam a kezüket, és elindultunk a hotel irányába. Természetesen ehhez szükség volt egy kis útbaigazításra, de megoldottam. Már egy ideje mentünk, amikor megláttam egy bódét, ahol lángost árultak. Megkértem Alexet, az öcsémet, hogy figyeljen Zoeyra, és elmentem venni a maradék pénzünkből. Ahogy kész lett, kifizettem és visszamentem arra a helyre ahol hagytam őket. Nem voltak ott. Kétségbeesetten kezdtem el forgolódni,és hamar meg is láttam őket egy játékbolt kirakata előtt. Közelebb mentem, hogy halljam miről beszélnek.

-Tudod Zoey, lehet, nem is olyan nagy baj, hogy nincs egy játékunk sem. Mármint, így legalább a mami biztos nem dühös ránk hogy pazaroljuk az időnket.- mondta az öcsém, nekem meg kigördült az első könnycseppem. Nem voltam jó testvér, nem voltam az amíg megtehettem volna. Mindig én voltam az aki nem törődik a többikkel, vagyis csak látszólag. Igazából mindig tudtam, mi történik körülöttem, csak nem voltam se a szavak se a tettek embere. Ritkán játszottam velük, amikor még voltak játékaik. Az egészben az fáj a legjobban, hogy ők semmiről sem tehetnek, mégis szenvednek. Nem tudom nekik megadni amit akarnak, mert se pénzem se tapasztalatom nincs hozzá.

-Gondolod hogy most is figyel minket?- kérdezte a húgom, felnézve a bátyjára.

- Én biztos vagyok benne, és abban is hogy nagyon büszke rátok.- léptem közelebb, mire mosolyogva fordultak felém. Együtt átmentünk a szemben levő parkba, és elfogyasztottuk az aznapi ennivalónkat. Nagyon sokat sétáltunk, így maradtunk még egy kicsit pihenni. Mind a ketten elaludtak, nekem meg volt egy kis időm gondolkodni. Mi lesz, ha a bátyám nem talált munkát? Mi lesz ha nem tud eljönni? Mit tudok majd csinálni két gyerekkel és semmi pénzel? Elhessegettem az efféle gondolatokat, és inkább nem gondoltam semmire. Egy régi dalt kezdtem el dúdolgatni, amire már alig emlékszem. Anya ezzel altatott el amikor kicsi voltam.

I have died everyday waiting for you

Darlin don't be afraid

I have loved you for a Thousand Years...

I'll love you for a Thousand Years...

Egyre hangosabban énekeltem, elfelejtve a tényt miszerint egy parkban vagyok. Egy pillanatig elfeledtem minden problémát, és csak az énekre koncentráltam. Ahogy befejeztem, tapsolásra lettem figyelmes. Azonnal kipattantak a szemeim, és megláttam négy embert körülöttem, akik mosolyogva ütötték össze a tenyerüket. Eléggé zavarba jöttem, mert nem szoktam nyilvánosság előtt énekelni. Nagy meglepetésemre, közelebb jöttek, és pénzt tettek az öcsém sapkájába. Hitetlenkedve elnevettem magam és nem győztem köszöngetni. Amikor mind elmentek, megnéztem mennyi pénz gyűlt össze. Természetesen nem sok, de új remény költözött belém, miszerint találtam valamit amivel pénzt tudnék csinálni. Amíg ezen gondolkodtam valaki neki dőlt a karomnak. Lenéztem, és az öcsém barna haját láttam meg. Felnézett rám ragyogó szemeivel és elkezdett suttogni, nehogy felébressze a békésen alvó húgát.

- Mi lenne, ha ebből a pénzből vennénk Beninek karácsonyi ajándékot?- a bátyánk nevének hallatán gombóc költözött a torkomba.

- Ez egy nagyon jó ötlet, biztos örülni fog neki.- simítottam meg az arcát mosolyogva, majd adtam neki egy puszit. Közelebb bújt hozzám, és hamarosan ismét elaludt. Átkaroltam, miközben a másik kezemmel a húgom ölemben nyugvó fejét simogattam. Én is megpróbáltam egy kicsit szundítani, de végül nem sikerült. Délután öt órakor már mind a ketten felébredtek, de még hagytam őket pihenni, mert inkább napvilágnál aludjanak biztonságban, mint éjjel egy ugyanilyen padon, kitéve minden veszélynek. 6-kor viszont már el kellett induljunk, így ismét megfogtuk a csomagokat, és útnak indultunk. Úgy két órája sétálhattunk már, a hotel irányába, amikor kezdett feltűnni, hogy egy elég gazdag negyedbe keveredtünk. A házak egyre nőttek, és a szemét egyre fogyott. Egy idő után már szinte csak villák vettek körbe minket. Mi csak tátott szájjal gyönyörködtünk a szebbnél szebb házakban, és bár a mienk sem volt ennél kisebb, annak már 2 éve, hogy luxusban éltünk. Az utcai világítás miatt minden zeg-zugot szemügyre tudtunk venni, és amit a kinti fények nem világítottak meg, azt a karácsonyi égő sorok világították be. Teljesen olyan volt mint egy tündérmese. Zoey volt elájulva a legjobban, mert ő mindig is szerette a csilivili dolgokat, mint ahogy a legtöbb vele egykorú. Nem győztem figyelni arra amit mutogat.

- Chloe, Chloe azt nézd- rángatta a kezem és egy még a többinél is fényesebb házra mutatott. Látszott rajta, hogy az illetők adnak a külsőre, és mi sem tükrözte jobban az ünnepi hangulatot, mint az, hogy a házból ki-be járkáltak a szebbnél szebb ruhás fiatalok, pezsgős pohárral a kezükben, nevetgélve. Olyan előkelő, mégis élettel teli volt az egész ház. A zene szólt, nem üvöltött, de hangos volt. A fiatalok táncoltak a kertben, de mégsem volt olyan " hűdeeszméletlenbulivan" hangulat. Néhány srác egymást csavarta be különféle karácsonyi díszekbe, a kert hátuljában, de ez is csak még élettel telibbé tette az egész estét. Zoey ahogy észrevette őket, mint egy megszállott indult be a házba, nem törődve az őt szólítgató szavaimmal, és a bátyja kiabálásával. Annyira gyorsan és céltudatosan ment, hogy nem tudtam elkapni amikor elindult, így az öcsém lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon onnan és a húgom után eredtem. Nem éreztem magam kínosan a ruhámban, mert bár nem estélyi volt rajtam, de minőségi ruha, és bár kicsit koszos volt, nem érdekelt. Ahogy beléptem a házba, teljesen ledöbbentem. Ember ember hátán táncolt és alig lehetett megmozdulni. Hamar összekaptam magam, elkezdtem utat törni, és a megérzéseimre hagyatkozva indultam el az egyik irányba, reménykedve, hogy megtalálom a húgom. Pár perc tolakodás után beértem egy olyan helyre, ami kevésbé volt zsúfolt. Mint utólag kiderült, a konyhába. Magamban szitkozódva fordultam meg, és indultam meg az ajtó felé, hogy megpróbáljak egy másik irányt. Épp léptem volna ki a szobából, amikor neki mentem valakinek. A lökéstől egy kicsit hátratántorodtam, de ahogy visszanyertem az egyensúlyomat, azonnal bocsánatot kértem. Mivel választ nem hallottam fogtam és kikerültem az illetőt, de nem jutottam messzire, mert egy kar megfogta a csuklóm, és visszahúzott.

- Segíthetek valamiben?- hallottam meg a kézhez tartozó férfi hangot, így kénytelen voltam felnézni. A szemem kétszer akkorára nőtt mint az eredeti mérete, és nagyokat pislogva próbáltam meg felébreszteni magam.

-Jól vagy?- kérdezte ismét én pedig elfogadva azt a tényt, miszerint nem álmodom, ismét normálisan válaszoltam.

- Igen, és igen éppenséggel jól jönne egy kis segítség. A húgomat keresem, aki ami után meglátott titeket berohant ide, és még nem jött elő.- mondtam Liamnek. Igen, éppen Liam Payne-nel beszélgettem, akinek a haja tele volt égőkkel, ezzel elárulva hogy azon fiúk egyike, akik miatt a húgom holdkóros lett. Természetesen ismertem őket, és tisztában voltam vele hogy most nem vagyok jó helyen.

Prológus

Sziasztok!

Sok időt gondolkodtunk rajta, hogy megnyissuk-e a sokadik One Direction fanfictiont, de végül arra jutottunk, nem veszíthetünk semmit ha elkezdjük. Ez az első közös blogunk, és egyikünk sem tapasztalt nagyon a Blogger világában. Nagyon hálásak lennénk, és örülnénk, ha sokan olvasnátok a történetünket, és annak mégjobban ha vissza is jeleznétek. Nem vagyunk profi írók, de igyekszünk minél jobb dolgot alkotni, és még idejében kijavítani a hibáinkat. Sok ötletünk van, és reméljük lesz közönségünk aki olvassa... Egyszóval a Midnight Memories megnyitotta a kapuját!!!

U.i: Kérünk titeket, hogy ha bármi kifogásolni valótok van, vagy tetszik valami, kommenteljetek, hisz minket ez biztosít arról, hogy olvassátok. Ha pedig tetszik a történet, iratkozzatok fel rendszeres olvasónak.

Jó olvasást és maradjatok velünk:),

          a szerzők.

 PROLÓGUS 

2519. Január. 28

-Anyu, anyu!- hallottam a kislányom hangját. Éppen a számítógépem felett görnyedtem, és dolgoztam. Nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. Lecsuktam a gép tetejét, és elindultam felfelé a lépcsőn, a 6 éves kislányom szobája felé. Kinyitottam a behajtott ajtót, és megláttam a gyönyörű gyermekemet az ágyában, mellette egy nyitott mesekönyvvel és a vakítóan világító éjjeli lámpájával. Odamentem, és lejjebb vettem a fény erejét, majd leültem az ágy szélére.

- Nem megmondtam, hogy aludj? Későre jár és holnap óvoda van. Tudod hogy a maminak még sok dolga van, ne nehezítsd meg. Le kell adnom határidőre azt a szerződést, és még nem vagyok vele teljesen kész.- simítottam meg szeplős arcát.

- Nem tudok aludni!- fogta meg az arcán nyugvó kezemet.- Kérlek, kérlek, mesélj valamit!- kezdett el pattogni, és ülő helyzetbe tornázta magát. Tudtam, ő fog győzni. Sóhajtottam egy nagyot, mire elkezdett tapsikolni, én pedig mosolyogva törökülésbe helyezkedtem mellette. Amikor őt nézem, mindig a régi önmagamat látom, ahogy még fiatalon gondtalanul nevettem minden, most már nagy dolognak tűnő "apróságon". Nem mintha most annyira öreg lennék, a 28 éves fejemmel nem sorolom magamat az idős édesanyák csoportjába. A kislányom hamar érkezett, és bár sok mindennel fel kellett hagyjak miatta, nem bántam meg egy percét sem. Na, de ez egy másik történet... kicsit elkalandoztam, mert arra eszméltem fel, hogy a kislányom sorolja, hogy mi legyen benne a történetben. Elmosolyodtam azon, hogy milyen beleéléssel teszi egymás mögé, az amúgy teljesen más témájú mondatokat, és halkan elnevettem magam azon,ahogy próbálkozik valami értelmeset kihozni belőle a végére. Volt benne minden, egyszarvú, óriás, törpe, Télapó... és minden más ami körül a gyerekek képzelete forog. Még hallgattam egy kicsit, majd úgy döntöttem felvetem az én ötletem is.

- Mi lenne, ha ma egy teljesen más történetet mondanék el?- kérdeztem tőle, kíváncsian várva a válaszát. Egy pillanatra megállt a vad sorolásban, és összehúzott szemöldökkel kezdett el gondolkodni. Végül bólintott, és visszafeküdt az ágyába, ezzel jelezve hogy benne van az ötletben. Jól betakargattam, majd elkezdtem gondolkodni, hogyan is kezdjem a történetet. 

-Ez a mese, nem is igazán mese lesz... Én is anyukámtól hallottam, aki szintén az anyukájától, és így tovább. Idővel a szavak és kis történet darabok kicserélődtek, de a lényeg ugyan az maradt. Hogy volt-e valaha is valóság alapja, vagy csak az egyik rokonunk agy szüleménye az egész, nem tudom, a lényeg hogy érdekes történet. A főszereplője, egy csinos,okos fiatal lány...