Sziasztok,
Ezen a héten beteg voltam, szinte végig itthon ültem iskola helyett... Ezért sikerült egy jóval hosszabb részt írnunk mint a mostaniak. Reméljük tetszeni fog, jó olvasást:)<3
~Chloe Rivers~
-Persze, fáradj csak beljebb!- mondtam idegesen Brian hátának, de még csak figyelemre sem méltatott, bement a nappaliba. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit akar, nem tudtam miért jött és azt sem, hogy miért várta meg amíg a fiúkhoz érek. Hisz egyértelmű, hogy látott ide fele sétálni, akkor is megállíthatott volna. De ő akart valamit. Bosszút forralt, ebben biztos voltam és ismertem már annyira, hogy tudjam neki az nem elég ha csak engem lát szenvedni, nem elég ha csak nekem okoz fájdalmat. Nem tudtam mit akar, de éreztem hogy nem lesz jó vége. Kétségbeesetten ragadtam meg Harry kezét, és kulcsoltam össze az ujjainkat. Talán gyerekes, de így éreztem, hogy van mellettem valaki. Nagy levegőt véve indultam meg utána, hisz végülis miattam jött. Éreztem ahogy Harry izmai megfeszülnek amint beléptünk a szobába. Mindenki csendben volt, a feszültséget szinte késsel lehetett vágni. Az egész borzalom közepén pedig Brian állt és mosolygott. Senki nem szólt semmit, csak vártuk hogy elmondja miért jött.
- Akármennyire is bánt a tudat, miszerint megzavartam ezt a csodálatos gyűlést, azt kell hogy mondjam, nyomós indokom volt rá.-kezdte, és bár a hangja diplomatikusan csengett, az arcán bujkáló sunyi mosoly egyből elárulta, hogy igazából marhára élvezi az egész felfordulást.
- Mit akarsz Brian?!- szűrtem a fogaim közül, mire tettetett felháborodással nézett rám. Zavarta a hangnemem, de mindenki tudta, hogy ennél szebben nem fogok hozzá szólni. És őszintén senki nem is várta el. Harry hátulról átölelte a derekam, én pedig a mellkasának dőltem. Reméltem kívülről senki nem láthatja az érzelmeim. Mert belül, mint egy hurrikán kavarogtak, nem hagyva tisztán gondolkodni.
Pedig most vissza gondolva, ha akkor erőt veszek magamon, most nem az ágyamban összegubózva rázkódnék a sírástól, hanem talán egy filmet néznék a többiekkel. De persze ezt akkor még nem tudhattam...
Brian undorodó tekintettel nézett végig rajtam és Harryn.
- Nem értem, hogy tudsz egyáltalán szóba állni ezekkel az emberekkel!- köpte a szavakat, de a tekintetében még valami mást is felfedeztem, élvezetet. Tudta, hogy amit most mond megváltoztat mindent körülöttem, és ebben valami beteges örömöt vélt felfedezni. Harry karjai szorosabban fonódtak körém, mintha nem akarná hogy elmenjek. És ezzel, a valószínűleg tudat alatti mozdulattal árulta el magát. Ő sejtett valamit. Én viszont nem válaszoltam, inkább lesütöttem a szemem. Nem bírtam nézni azt az undorral teli kék szempárt, aki képes hasznot húzni abból ha fájdalmat okoz. Egy erőltetett sóhajt hallatott, úgy tett mintha meglepődött volna és a hatás kedvéért még a kezét is a szája elé kapta.- Ne mondd, hogy nem tudod?!- közelebb lépett hozzánk, mire Harry karjai görcsösen szorultak körém. És akkor azt kívántam, bárcsak megszólalna a barátom, ezzel bebizonyítva,hogy értelmetlen dolgokról beszél Brian. De Harry nem szólt semmit, és akkor tudtam, hogy elveszítettem. Tudtam, hogy mindaz amit eddig nehezen felépítettem, pár perc után romba fog dőlni. Igazából csak egy megérzés volt, talán az ember érzi, ha az élete tönkre megy, nem tudom. De most már biztos vagyok benne, hogy igaza volt annak a kis hangnak a fejemben. Talán ha akkor hiszek neki, most minden más lenne. De lehet, hogy nem változott volna semmi sem, meg amúgy is...Már nem tudom vissza forgatni az időt.
Még nem mondta el senki, hogy mi történt, de ahogy mondani szokás a csend néha a legfájdalmasabb fegyver. És bár ez nem bizonyított semmit, a szorító érzést a gyomromban nem tudtam figyelmen kívül hagyni.- Szegény kicsi Chloe, megint kihagyták valamiből!- hajolt le előttem, így egy magasak lettünk. Úgy gügyögött, mint ahogy a kisbabákkal szoktak és kedvem lett volna képen törölni. És ismét hozzá teszem, meg kellett volna tegyem. De hajtott a kíváncsiság, azt akartam, hogy hazudjon, azt hogy valami hülyeséget mondjon, ami miatt a fiúk majd jól kiröhögik, én pedig megnyugszom. De persze tudhattam volna, hogy nem az lesz. Hisz túl szép volt minden...
- Gyere édesem, jobb ha ehhez leülsz!- nyújtotta felém a kezét. Amint ez a mondat elhagyta a száját, Harry kezei mint két élettelen fadarab hullott le rólam. A torkom összeszorult és a bőröm égni kezdett, ott ahol pár másodperce még annak a fiúnak a kezei voltak, akiben a legjobban megbíztam. Akibe beleszerettem. És én hülye, erre csak akkor jöttem rá.
A méltóságom utolsó morzsáit megőrizve léptem előre, kikerültem a felém nyújtott kezet, majd leültem egy fotelba. Szembe mindenkivel. Ijedt szemekkel néztem végig rajtuk, nem tudtam mi történik. De úgy látszott ezzel egyedül én voltam így. Idő közben a fiúk leültek egymás mellé a kanapén. Szorosan egymás mellett foglaltak helyet, mert kicsi volt a kanapé. Pont mint az interjúkban. Liam ült tőlem a legtávolabb. Az ajkát rágta miközben idegesen nézett engem. Nem értettem semmit. Viszont ha már Liam is feszeng, akkor nagy baj lehet. Mellette Louis ült. Ő az ölébe ejtett kezeit nézte, miközben idegesen tördelte az ujjait. Rám sem mert nézni, de attól még én láttam őt. Niall volt középen. Szinte eltűnt a kanapéban, annyira összehúzta magát. A lábait átkarolva ült, miközben a térdei fölött szomorúan pislogott felém. Az egyik legjobb barátom volt, most mégis úgy éreztem, mintha nem is ismernénk egymást. Zayn következett. Ajkai vékony csíkká voltak préselődve, a szeméből pedig kétségbeesés sugárzott. Még csak tippelni sem tudtam mi történhetett. Semmit nem értettem. De most vissza sírom azokat a pillanatokat. Akkor jó volt... Már tudtam, hogy csináltak valamit, így nem bíztam bennük, de nem tudtam hogy mit, így még nem fájt...
Csak pár pillanatig tartott amíg végig néztem rajtuk, de a könnyek már szinte akkor csípni kezdték a szemem. Harryre eleinte nem is mertem ránézni. De aztán mégis megtettem. Ő ült hozzám a legközelebb. A testtartása fájdalmasan görnyedt volt. A combjain támaszkodott és elkeseredetten dörzsölte az arcát. Azonban a tekintetünk egy pillanatra mégis találkozott. Még most is látom magam előtt a vörös szemeit, hallom az fogainak ideges csikorgását, látom ahogy az állkapocs csontja megfeszül, majd elernyed majd megint megfeszül és végleg úgy marad. De ami a legjobban az emlékezetembe vésődött az a tekintete volt. Az amúgy ragyogó zöld íziszei most ködösen meredtek rám. Áradt belőle a szomorúság, a sajnálkozás és a megbánás. A gyomrom azonnal borsó méretűre zsugorodott, és nem sok kellett ahhoz, hogy oda rohanjak hozzá és szorosan átöleljem. Nem akartam látni ahogy szenved, soha többet nem akartam olyan elveszettnek látni. De mielőtt bármit is tehettem volna, Brian mellettem termett egy papír lappal, így elszakítottam a tekintetem az Övétől. Remegő kezekkel nyúltam a lapért, majd magam elé tartva néztem fel a szörnyetegre. Hiszen tényleg az volt...
- Tegnap jártam apádnál, hogy végleg megsemmisítsük a szerződésemet, amikor erre bukkantam rá. És gondoltam, hátha még nem tudod... És lám, igazam volt!- vigyorodott el gonoszan, én pedig vissza fordultam a lap felé. Egy szerződés volt. Egyetlen egy pillantásból is meg tudtam állapítani, rengeteget láttam már. De nem ez volt a lényeg, hanem az ami az első sorban, vastag fekete betűkkel állt.
River's Company & One Direction
A levegő bent ragadt a tüdőmben, szorító érzést keltve és biztos voltam benne, hogy elsápadtam. A tekintetem automatikusan a lap aljára vándorolt, ahol a fiúk aláírásai mint a gyilkos méreg utolsó cseppjei virítottak. A könnyek elhomályosították a látásom. Nem tudhattam miről szól a szerződés, de igazából legbelül már rég biztos voltam benne.
- Aláírom, hogy az alább felsorolt pontok közül, mindent megteszek.- olvastam fel remegő hangon az első sort. A könnyek hang nélkül folytak az arcomon, megszűnt a külvilág. Csak én, a szerződés és a fojtogató érzés a torkomban maradt.- A szerződés tárgya: nagyobbik lányom, Chloe Rivers.- mondhatnám, hogy nem hittem a szememnek. De ez nem igaz. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy annyira nem is lepődtem meg. Nem ért meglepetésként, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt szörnyű. A tüdőm összeszorult és alig kaptam levegőt. Nem néztem fel, nem tudtam rájuk nézni. Egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetem a laptól. A könnyek elhomályosították a látásom, és azt hittem nem tudom tovább folytatni az olvasást. De végül megtettem. Azt akartam, hogy tudják hol tartok. Sok pont volt felsorolva az első mondat alatt, mindegyik saját címmel ellátva, majd apró betűkkel bővebben kifejtve. Minden volt ott, a legtöbb lényegtelen feltétel volt, mint például nem szólhatnak bele a tovább tanulásom helyszínébe, vagy, hogy nem beszélhetnek rá haj festésre vagy tetoválásra. Felesleges pontok voltak, nem is olvastam el a leírást. Céltudatosan haladtam egyre lejjebb, felkészülve arra amit már igazából tudtam.
- Közeli barát kell legyen a két fél...- olvastam fel rekedten. Egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. "Engedj közel Chloe, bennünk megbízhatsz!", "Nem vagy egyedül, ugye tudod?!" Minden eddigi mondatuk hazugságra épült, mindegyik mögött ez a szerződés rejtőzött. És én nem is sejtettem... Én hittem nekik. Azonban még mielőtt szabadon engedhettem volna az érzéseim, megláttam, hogy van még egy pont.
- Barát-barátnő kapcsolat kell kialakuljon a két fél között...- suttogtam. Azt sem tudtam, a szavak értelmesen jöttek-e ki a számon. A banda akármelyik tagja betöltheti ezt a posztot... Ezt már nem tudtam hangosan felolvasni. Erőteljesen beleharaptam az alsó ajkam belsejébe, ezzel megakadályozva, hogy felnyögjek. A vérem vasas íze azonnal elárasztotta a számat, de nem figyeltem rá. - Niall Horan- olvastam fel az első nevet aki aláírta. A hangom most nem remegett. Most érzelem menetesen csengett. Nem fogtam fel, nem akartam értelmezni. Mellette ott volt a másik négy fiú aláírása, ami azt jelezte, hogy beleegyeznek. Remegő kezekkel nyúltam a lap aljához, majd hajtottam le. Ez bővítést jelent, jól tudtam. És azt is tudtam mi lesz benne, de látnom kellett a saját szemeimmel.
- Harry Styles- a hangom elcsuklott, az érzelmek maguk alá temettek. Soha nem is szeretett... Remény veszetten olvastam el az alatta levő pontot, amit a fiúk kihúztak. A fizetésről volt szó, amit ezek szerint nem igényeltek. Legalább pénzt nem kaptak értem... bár igazából ezek után, már mindegy lenne. Éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, ezért még egyszer, valahonnan nagyon mélyről erőt gyűjtöttem és felálltam. Bármennyire igyekeztem erősnek tűnni, a lábaim remegtek. De talán az volt a legkisebb gond.
- Ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy vissza megyek hozzád?!- néztem Brianre, de nem kérdésnek szántam. Az arca dühös grimasszá torzult majd kihúzta magát.
- Fogsz te még könyörögni nekem!- mérgesen fordult meg, majd becsapta a bejárati ajtót, ezzel jelezve, hogy elhagyta a házat.
Üveges tekintettel bámultam a helyet, ahol nemrég még állt. Keservesen próbáltam mozgásra bírni a lábaimat, hogy minnél hamarabb elhagyhassam azt a helyet. De nem ment. Nem reagáltak a testrészeim, miközben belül éreztem, hogy percek kérdése és nem tudok tovább harcolni a feltörő érzelmeimmel.
- Chloe...- hallottam meg halkan a nevem. Harry hangja rekedt, élettelen és mély volt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a kedves és mosolygós hanghoz, amit annyira szerettem. Nem néztem rá. Egyikükre sem voltam képes akár csak egy pillantást sem vetni. Csak el akartam menni onnan. Jó messze.
- Meg tudjuk magyarázni...- Zayn hangja csengett fel. Idegesen, kétségbe esetten hadart, mire végre oda fordultam. Nem néztem az arcukat, a fejük mellett meredtem a távolba. Nem tudtam rájuk nézni. Undorodtam tőlük.
- Tudom. De nem érdekel!- mondtam. Nem csuklott el a hangom, de nem voltam ideges sem. Egyszerűen elmondtam. Van magyarázatuk, ez egyértelmű. Mindenre van. De nem érdekel, ez is egyértelmű. Eleget hallottam már. De semmi baj, hiszen "minden rendben lesz", persze Liam, valószínűleg igazad van. Főleg úgy, hogy sosem volt rendben semmi. Így nincs mi megjavuljon...
- Chloe, csak hallgass végig...-kezdte Niall és elkezdett sírni. Fájt. Az is amit tett és az is hogy neki fájt.
- Erre nem kötelez a szerződés!- lóbáltam meg a lapot a kezemben, miközben keserűen felnevettem, majd utoljára ránéztem Harryre. Az arcán érzelmek ezrei váltakoztak. Megbánás, szomorúság, elveszettség, csalódás és még sorolhatnám. Aztán megláttam egy könnycseppet végig folyni az arcán. És ennyi kellett, ezzel elszakadt a gátam. A könnyek patakokban kezdtek folyni az arcomon, de annyi szerencsém még volt, hogy csak azután kezdtem zokogni, miután becsuktam a kerti kaput. A kapu melletti fal aljában csúsztam le a földre és engedtem utat mindennek. Zokogtam, kegyetlenül sírtam, miközben igyekeztem minél kisebbre össze húzni magam. Éreztem ahogy elveszítem a kontrollt magam felett, így a telefonon benyomtam azt az egy nevet aki jelenleg segíteni tudott, majd hagytam hogy a fájdalom teljesen átvegye az irányítást.
Az ágyamban feküdtem, magzat pózban, abban reménykedve, hogy eltűnök. Nem sírtam, talán épp újra töltődtek a könny csatornáim. Kegyetlenül lassan és keservesen telt az idő. Mintha ő is csak azt akarná, hogy jobban érezzem a fájdalmat.
A csukott ajtómon keresztül tompán hallottam, ahogy nagypapa ordibál apával, aki természetesen nem hagyta magát. Tudom mekkora fájdalmat okoztam nagyapának... Magam előtt látom, ahogy az arca összerándul amint meglát a fiúk háza előtt zokogni. Ijedten pattant ki a kocsiból és ölelt magához. Nem tudta mi történt, én pedig nem voltam olyan állapotban, hogy el tudjam mondani. Bár még most sem vagyok és talán nem is leszek. Remegő kezekkel emeltem fel a kicsit gyűrött valamint könnyektől ragacsos szerződést és mutattam meg neki. Utána nem kérdezett semmit. Csak ült mellettem és szorosan ölelt. Órákig vagy percekig ülhettünk ott, nem tudom. Aztán besegített a kocsiba és hazahozott. Most meg az ágyamban szenvedek, az immár visszatért könnyeimmel.
Kegyetlenül szorított a tüdőm és az egész testemben csak fájdalmat éreztem. Az összes közös emlék végig futott az agyamon, gonosz játékot űzve velem. Nem tudom mikor írták alá a szerződést, de igazán nem is volt fontos... Nem számított már.
A képek csak peregtek a szemem előtt, minden egyes emlék után egyre nagyobb űrt hagyva. Láttam újra azt a pár alkalmat amikor személyi edzőt játszottak, vagy amikor idióta játékot játszattak velem. Rengetegszer megszívattak, de azért én sem hagytam magam. Bármennyire fájt most minden, elmosolyodtam a Niallel töltött óráimon, amit a hóvihar miatt a közeli színházban vészeltünk át, majd amikor mindenki kiment az étterembe, mondván, hogy nincs akkora hóesés. Eszembe jutottak a keserves percek a kórházban amíg Eleanorra vártunk, majd az ahogyan kiálltak értem a NeonLights-ban. Ismét elszorult a torkom amikor eszembe jutott Ariana, de végülis nem lett belőle semmi... Kitudja lehet Harry ott is csak színészkedett. Keserűen elnevettem magam a Niallel való "randimon", amikor ugrálni mentünk és már szinte röhögtem a szerencsétlenségemen... Azt hittem kedvel és megbántottam azzal, hogy Mika "barátnője" lettem, de persze most kiderül, hogy igazából csak a munkájukat húztam keresztbe. És őszintén, így még értelmetlenebbnek tartom, hogy kiakadtak azon, hogy kivel járok. Mert még így is jobb voltam, ugyanis én segítettem, ők meg... nem is tudom miért csinálták. Most már azt is értem miért nem kedvelték Maxot, hiszen amíg vele jártam, addig ők nem tettek eleget a szerződésnek. De már mindegy. Eljutottam a legfájdalmasabb pontig... A Harryvel töltött időhöz, amit békében éltünk át. Mert a veszekedéseink most nem fájtak, sőt ha vissza mehetnék az időben, megkérném az akkori önmagam, hogy jobban kiabáljon vele esetleg pofozza is fel párszor... De a boldog perceink mint egy kés úgy szúródtak belém. A nevetéseink, a reggeli álmos arca, ahogyan fél szavakból is megértett, a puha ajkai sőt még a halk szuszogása is hiányzott. Nem tudtam elhinni, hogy ez mind egy hülye szerződés miatt volt. Annyira valósnak tűnt... Teljesen megértem azokat a pletykákat amik azt mondják Harry színész kéne legyen. Ráadásul remekül manipulálja az embereket.
Egy párnába fúrtam az arcom, ezzel visszatartva a hangos szipogásaimat. Eltorzult arccal kuporogtam az ágyamban, miközben egy másik párnát öleltem magamhoz. Még éreztem rajta Harry illatát és bármennyire utáltam most, kellett valami ami összetart. És ez volt a legszörnyűbb az egészben... Függetlenül attól amit tettek, hogy mekkora kárt okoztak és hogy nekik ez mind csak egy játék volt, nekem megváltoztatták az életem. Színt vittek bele, megbíztam bennük és most mint egy rossz dráma filmben, tönkre tették az egészet.
Ideges lettem. Úgy tűnt most ahhoz a fokozathoz értem el. Dühös voltam. Mindenkire. Utáltam őket amiért átvertek! Elhitették velem, hogy bízhatok bennük, azt hogy ők nem olyanok mint mindenki más! És én hülye bedőltem nekik... Ismét csak az én szerencsétlenségemet igazolta minden. Mindig azt hittem, hogy egy erős lány vagyok. De most az ágyamon ülve, csak ürességet érezve rájöttem, hogy nem vagyok az. Nem vagyok és soha nem is voltam. Maximum megjátszottam, de attól még belül ugyan úgy összetörtem mint bárki más... ha nem jobban. Idegesen ragadtam meg Harry párnáját, majd az ablakomat kitárva kihajítottam az utcára. A fehér párna halk puffanással ért földet, én pedig zokogva össze estem. Átvertek. Az egészet megjátszották. A szemem előtt az aláírásaik villogtak, amik a szerződés alján szerepeltek. Nem is tudtam mit érzek. Fájt mindenem. A fejem, a hasam, a lábaim de legjobban a szívem szúrt. Egyszerűen nem tudtam felfogni miért tették. Hogy tehették?!
Szipogva másztam el a földön heverő telefonomig, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy tönkre ment. Talán nem rajta kellett volna levezessem a dühöm. Remegő lábakkal álltam fel, majd elindultam a szekrényem felé. Nem láttam a könnyeimtől, így belerúgtam az ágyam sarkába... De igazából annyira nem is fájt, nem éreztem a külső fájdalmat. Reszkető kezekkel húztam ki a fiókom, majd vettem ki belőle egy még dobozában levő, vadonat új iPhone-t... Legalább telefonom annyi van amennyit akarok, ha már barátokat nem tudok szerezni apám miatt. A kártyát kivettem a régiből, majd betettem az újba. Lassabban üzemeltem be a telefont mint egy nagymama, de egyszerűen nem értettem mit kérdez. Pedig a "Melyik országban lakik?" kérdésre igazán könnyen lehet válaszolni. 54 nem fogadott hívás csak Harrytől, valamint összesen 36 új hangposta értesítés és 82 üzenet. Tényleg el akartak érni. Én pedig tényleg nem akartam válaszolni. Helyette inkább felvittem minden dolgomat a még teljesen üres készülékre. Legalább addig valami elterelte a figyelmem a nyomoromról. Az alatt az öt perc alatt is legalább tízszer hívtak mindannyian, de már a neveket sem olvastam el. A hangpostát és az üzeneteket anélkül töröltem, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rájuk. Nem tudtam mit kezdjek magammal. A könnyeim nem akartak elfogyni, a fájdalom nem akart enyhülni és úgy éreztem megőrülök.
Halk kopogást hallottam az ajtómon, majd Olga lépett be rajta. A kezében egy tálca volt, rajta narancslével és rengeteg palacsintával. Ha jól láttam még fagyit is tett rá, de bármennyire kedves gesztus volt, már csak az étel gondolatától is rosszul lettem.
- Édesem, nem éheztél meg véletlenül?- a hangjából sütött a sajnálat és az együttérzés, és tudtam, hogy a szíve szakad meg amiért rosszul vagyok. Éppen ezért megpróbáltam elmosolyodni, de félő, hogy inkább csak egy grimasz lett belőle. Mindenesetre megráztam a fejem, mire szomorúan sóhajtott egyet, majd beljebb jött és letette a tálcát, hátha később megéheznék. De én tudtam, hogy ez nem fog megtörténni.- Csillagom, tudom, hogy fáj, de ha beszélgetni szeretnél csak szólj. Itt vagyok!- mosolygott bíztatóan, mire bólintottam egyet. Nem próbáltam vissza mosolyogni, nem akartam megijeszteni szegény Olgát. Nagyot sóhajtott, majd elindult kifelé. Csak egyedül akartam maradni. Az ajtóban megállt és visszanézett.- Írd ki magadból angyalom, hátha az segít!- mondta majd egy szomorú mosollyal az arcán becsukta az ajtót. Végre megint egyedül voltam. Elég ha nekem fáj, nem kell másoknak is rosszul érezniük magukat miattam.
Elgondolkodtam Olga utolsó mondatán. Nem mondott hülyeséget és bár nincs nagy írói véna a kezeimben, legalább kicsit elterelném a figyelmem. A naplót azonnal elvetettem, hisz sosem írtam és nem életem egyik szörnyű napjával akartam elkezdeni. A verset kizártam, hisz annyira depressziós lett volna, hogy sokakat öngyilkosságra sarkallna már csak az olvasása is. Én pedig azt nem akartam. És akkor maradt a dal írás. Ami annyira nem tűnt rossz ötletnek. Minden mindegy alapon elővettem egy füzetet és egy tollat. Aztán vártam, hogy jöjjön az ihlet. De nem jött. Elnevettem magam. Nem őszintén, inkább keservesen már-már betegesen. Semmi nem jött össze. A telefonom kitartóan rezgett mellettem, az összegyűrt szerződés ott feküdt az íróasztalom sarkában én pedig hirtelen mérges lettem. Olyan igazán dühös. Dühös mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra. És akkor megragadtam a tollat és mint egy őrült írni kezdtem...
- You don't have to call, anymore, I won't pick up the phone. (Nem kell többet hívj, nem fogom felvenni a telefont)- hajnali három óra volt, én pedig a szinte teljesen kész dalomat énekelgettem. Már nem voltam dühös, csak egy kicsit. Most ahhoz a részhez értem el, amikor elkezdtem felfogni mi történt, és hogy ez milyen következményekkel jár. Elárultak, hátba támadtak. Nem értettem miért, de őszintén már nem is volt fontos. Csak egyet tudtam, hogy már nem voltunk jóban... Ami azt jelentette, hogy ismét egyedül voltam.
Már egyáltalán nem sírtam, talán már nem is tudtam többet. Olyan éjfél körül álltak el a könnyeim és azóta egy sem jelent meg, még a szemem sarkában sem. De ez nem jelenti azt, hogy jobban vagyok. Azt hinné az ember, hogy ha valaki rengetegszer magányos, akkor hozzászokik az érzéshez. De ez nem igaz. Az a kegyetlenül nagy súly most is ott nyomta a szívem, mint eddig mindig, talán most kicsit jobban is. Pont olyan ez, mint amikor egy tanóráról kimész a mosdóba. Addig nem tudtad mitől fájt a fejed, de amikor újra belépsz a terembe, megcsap az állott levegő és alig tudsz lélegezni. Ha egyszer megtapasztalod milyen a másik oldal, sokkal nehezebb vissza menni.
Egy gitár foglalt helyet a kezemben, azon igyekeztem játszani. Nem vagyok profi, de most hajnalban, ráadásul úgy, hogy csak én hallottam, tökéletesen megfelelt. Teljesen biztos voltam a dalom ritmusában, abban is, hogy hol, milyen hangszer kellene bekapcsolódjon... De persze ezt csak fejben tudtam elképzelni hisz még dobom sem volt, nemhogy hegedűm. Gyors pillantást vetettem a telefonomra és megnyugodtam, hogy Harry egy órája feladta és azóta nem hívott. Végre úgy éreztem, hogy hagy gondolkodni. Időt ad, amire nekem most óriási szükségem volt. Nem csak rá voltam mérges, nem csak benne csalódtam, mégis a dalom leginkább hozzá szólt. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem újra, elölről. A hangom tisztán csengett, attól függetlenül, hogy órákon keresztül megállás nélkül csak sírtam.
- All this time I was wasting, hoping you would come around. (Ilyen sok időt elpocsékoltam, remélve, hogy felbukkansz) I've been giving out chances every time, and all you do is let me down. (Minidg újabb és újabb esélyt adtam neked, de te folyton cserben hagytál)- talán nem volt minden teljesen igaz, nem is mindent értettem szó szerint, de valahogy ki kellett adnom magamból. Elképzelhető, hogy drasztikusabban láttam a helyzetemet, mint ez a külvilágnak tűnt, de talán megérthető.- And it's taking me this long but baby I figured you out. (És ilyen sokáig tartott, de kiismertelek.) And you're thinking we'll be fine again, but not this time around. (És azt hiszed megint minden rendbe jön köztünk, de nem, ezúttal nem)- minden kapcsolatban eljön az a pont, amikor valamin összeveszik a két fél, és a pokolba kívánja a másikat. Vannak akik kisebb dolgon, vannak akik nagyobb dolgon, de összekapnak. Akkor pedig nem számít, hogy ki volt a hibás, az első dolog, hogy megígéred; soha többet még csak szóba sem állsz a másikkal. Van aki ezek után tényleg nem beszél az exével, van aki pedig végül megint a másik mellett köt ki. De a lényeg, hogy abban a pillanatban, ezt még nem tudod. Akkor csak azt tudod, hogy egyedül sírsz a szobádban, és a másik nincs melletted. És akkor igenis biztos vagy abban, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Én is biztos voltam benne, és attól függetlenül, hogy ahogy teltek a percek, egyre tisztább lett a fejem, nem cseréltem le a szöveget. Azt akartam, hogy tudja, hogy megbántott, hogy tudja, hogy fájdalmat okozott és, hogy legalább egy kicsit neki is fájjon. Mert akkor egészen biztosan meg voltam győződve, hogy ez csak nekem fájt. Hisz ők okozták a bajt, én csak az áldozat voltam.
- You don't have to call, anymore, I won't pick up the phone. (Nem kell többet hívj, nem fogom felvenni a telefont)- ismét a refrént énekeltem, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt a kedvenc részem a dalból.- This is the last straw, don't wanna hurt anymore. (Ez volt az utolsó alkalom, nem akarok több fájdalmat) And you can tell me that you're sorry, but I don't believe you baby like I did -before. (És mondhatod nekem, hogy sajnálod, de nem hiszem el, úgy mint ezelőtt) You're not sorry, no, no, no. (Nem sajnálsz te semmit)- és lehet van amit átvitt értelemben írtam, de a refrén minden egyes szavát teljesen komolyan gondoltam... A számot végig játszottam, majd letettem a gitárt. A szemem égett a sok sírástól és a fáradtságtól, ezért bemásztam az ágyba. Most csak egy párnám volt, mert a másikat kihajítottam az utcára. Megint csend volt, és a csendben ismét hallottam a gondolataimat. Ezért történt, hogy a újra megjelentek a könnyeim és végül álomba sírtam magam. Milyen eredeti...
Rengeteg olyan történetet hallottam már, hogy egy szörnyű éjszaka után az ember felébred, és minden megváltozik. A fájdalom elillant, könnyen jutsz levegőhöz, a Nap süt, a madarak pedig csiripelnek. De bármennyire reménykedtem, hogy amikor kinyitom a szemem, ez velem is meg fog történni, nem így lett. Az hajam néhány helyen odaragadt az arcomhoz, a rászáradt könnycseppeknek köszönhetően, a fejem zúgott és kegyetlenül bele voltam gabalyodva a takarómba. Nyöszörögve másztam ki az ágyamból majd mentem az ablakhoz és elhúztam a sötétítőt. A napsugarak majdnem megvakítottak és a hirtelen fény miatt a szemem elé kaptam a kezem. Kitártam az ablakom, a friss levegő pedig beáramlott a szobámba. Eszméletlenül jól esett, a fejfájásom pedig jelentősen csökkent. Hunyorogva néztem ki az úttestre, a párnát keresve. És ott is volt, egy óriási keréknyommal a huzatán. Az arcomra egy hatalmas mosoly ült ki; talán beteg vagyok, talán ez nem normális, de valamiért hihetetlenül jó érzéssel töltött el a koszos és megtaposott párna látványa. Mintha ezzel Harryn mentek volna át... A hűvös ablaknak dőlve kezdtem el nevetni. Nem hangosan, nem is hisztérikusan. Ez egy fáradt de teljesen őszinte nevetés volt. Mosolyogva löktem el magam, majd mentem be a fürdőbe. Ez feldobta a napom, és eldöntöttem, hogy nem töltök el még huszonnégy órát a négy fal között.
A tükörből nem egy szupermodell nézett vissza, de nem is számítottam rá. Pont azt láttam, amit éreztem. Egy összetört, meggyötört, hosszú éjszakán túl lévő lányt, akinek az arca kipirosodott a friss levegőtől és a nevetéstől. És ez erőt adott. Ledobtam magamról a ruháim, majd a forró víz alá beállva ellazultam. Hagytam, hogy a hajam felszívja a vizet, ami most nagyon jól esett. Nem siettem sehova, nyugodtan mostam a hajzuhatagom, kétszer is bebalzsamozva. Miután megtörölköztem, belebújtam a puha köntösömbe majd elkezdtem kifésülni a hosszú tincseim. Mindent kétszer olyan lassan csináltam, mint amúgy bármikor, de nagyon élveztem. Senki nem kopogott az ajtómon, nem tudtam hány óra és semmi konkrét dolgom nem volt aznap. Csak úgy voltam, és ez remek érzés volt. Hajszárító segítségével szögegyenesre szárítottam a hajzuhatagom, és mivel elég lassan csináltam, nem kellett utána hajvasaló is, hisz tényleg egyenes lett. Nyugodtan pakoltam ki a smink készletem, majd neki kezdtem az arcomnak. Alapozóval eltűntettem a sírás és a kevés alvás utolsó jeleit is, majd fekete szemceruzával kiemeltem a szemeim. Még kis cicafarkat is rajzoltam a szemem sarkába, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy mind a kettő ugyan akkora lett. A szempilláimra most vagy három féle spirált kentem, az egyik hosszított, a másik dúsított a harmadik meg vízálló volt. Vigyorogva tettem le a szájfényemet. Kifogástalanul néztem ki. És ez volt a cél. Nem akartam, hogy bárki is észre vegyen bármit is, nem akartam az emberek kérdezgetéseit hallgatni. Hiszen nem voltam jól. Ez egyértelmű volt számomra, hisz bármennyire mosolyogtam a külvilágra, belül megölt a tudat, hogy tegnap elvesztettem öt olyan személyt, akik nagyon fontosak voltak számomra. Mielőtt azonban elillant volna a pillanatnyi magabiztosságom, kimentem a fürdőből és kinyitottam a szekrény ajtóm. Azt akartam, hogy ha valaki rá néz a mai képeimre, amit a paparazzik készítenek majd, azt mondja, "hű...". Csak ennyit akartam.
De végül mégsem választottam semmi kihívót. Egyszerűen csak felöltöztem.
Egy sima rövid farmert húztam fel, egy egyszerű fehér pulcsival és mivel kicsit átlátszott, alá vettem egy halványbarna topot. Belebújtam a narancssárga Conversembe, majd egy fekete táskába bedobáltam az általános dolgaimat. Egy napszemüveget csúsztattam a fejemre, majd belenéztem a tükörbe. Nem, nem fog mindenki rám figyelni, de jól néztem ki. Magabiztosan, és ez nekem pont elég volt.
A cipőm hangosan csattogott a lépcsőn miközben mentem lefelé, így esélytelen volt, hogy ne vegyenek észre a lentiek. Nagy lendülettel értem be a konyhába, ahol nagyapa és Olga csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem is próbálták leplezni a meglepődésüket, de őszintén, megértem őket, hisz tegnap bárki rám nézett, megijedt, ma meg pont az ellenkezője. Egy halvány mosolyt eresztettem meg feléjük, ezzel elárulva magam, miszerint nem vagyok jól. De nem is őket akartam megtéveszteni. Olga egy tányérban gyümölcs salátát tett le elém, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Nagyapa pedig folytatta az újság olvasását, ezzel jelezve, hogy nem fognak kérdezősködni. És ezt nagyra értékeltem.
- Nagyon finom lett!- mondtam Olgának, majd még egy ananász cikket tettem a számba. Mosolyogva megköszönte, majd miután nagyapa elé is letett egy tányért, ő is leült reggelizni.
- Chloe- szólalt meg nagyapa pár perc csend után. Érdeklődve kaptam felé a fejem, mire folytatta.- Hallottam tegnap este a dalodat...- kezdte, mire nekem piros lett az arcom. El is felejtettem, hogy hajnali háromkor mások már aludni szerettek volna...- és amennyit hallottam belőle, az nagyon jó volt!-mondta, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem feltétlen igaz, és csak elfogult, de azért jól esett az elismerés.- Éppen ezért, ma reggel az volt az első dolgom, hogy felhívjam egy régi barátomat, aki segíthet megzenésíteni. Itt a címe, ma akármikor mehetsz!- csúsztatott felém egy névjegyet. Csodálkozva vettem el, majd néztem meg. Nem ismertem az embert, de persze ez nem jelentett semmit.
- Köszönöm!- néztem fel rá hálásan, mire mosolyogva bólintott. Eltettem a kártyát, majd befejeztük a reggelit.- Akkor szerintem megyek is!- kaptam fel a táskám, mire mind a ketten elmosolyodtak. Biztos megnyugodtak, hogy nem egész nap a szobámba kuksolok majd...
- Édesem vidd ezt is!- mondta Olga, majd felém nyújtott egy Starbucks-os poharat, tele a megmaradt gyümölccsel. Mosolyogva vettem el, majd szúrtam bele egy viszonylag nagy fogpiszkálót. Az előszobából felkaptam egy kocsikulcsot majd elköszöntem és elhagytam a házat.
Az autóban azonnal benyomtam a rádiót, majd énekelve indultam el a cím felé. Kifejezetten élveztem, annyira koncentráltam, hogy eszméletlenül boldognak látszódjak, hogy szinte el is felejtettem a bajomat. És ez jól esett, végre megnyugodtam egy picit...
A GPS-em azt jelezte, hogy nemsokára ott vagyok, ezért lehúztam egy mellékutcába. Hamar találtam parkoló helyet, nem kellett felesleges köröket tegyek. Ott hagyva az autót fordultam volna meg, amikor megláttam egy Starbucksot az utca végén. Céltudatosan indultam meg felé, hisz egy kávé sosem árt.
Nem voltak sokan a boltban, a zene halkan szólt és friss kávé illat terjengett. Páran álltak csak előttem a sorban, így hamar a pult előtt álltam. Láttam, hogy a lány megismer, de nem szólt semmit.
- Egy Caramel Frappuccinot és egy Jeges Caffè Lattet szeretnék- mosolyogtam az eladóra, aki azonnal el is kezdte csinálni. A karamelles pohárra azonnal ráírta, hogy Chloe, mire elmosolyodtam. Érdekes érzés volt, hisz még életemben nem jártam itt, de mégis tudta a nevem... Persze nem vagyok hülye, tudtam, hogy honnan, csak azért mégis.
- A Caffè Lattera, Harryt írjak?- nézett fel rám egy szégyenlős mosollyal, mire az arcomra fagyott a mosoly. Gyorsan összeszedtem magam, majd megráztam a fejem.
- Nem, ő most nincs itt, nem kérek rá nevet.- mondtam kedvesen, mire az arcára csalódás ült ki. Magamban nevetve néztem a lányt, ha tudná az igazságot... Amint kész lett fizettem, majd megköszönve az italokat, elhagytam az üzletet. A jeges kávém letettem az autóban, hogy majd vissza fele igyam meg, majd tényleg elindultam az épület felé.
Pár perces séta volt csak, közben viszonylag sokan felismertek, de senki nem állított meg. Nem is lett volna értelme, hisz most egyik fiú sem volt velem, akkor miért kérne bárki is közös fotót?!
Megérkeztem a nagy épület elé és csodálkozva vettem észre, hogy ugyan ott vagyok, ahol Harryvel voltam... Vagyis a Sony Studio-nál. Na erre nem számítottam. Azonban nem volt időm csodálkozni, a sötétített ablakokon vaku villanásokat fedeztem fel, így be kellett mennem.
A recepcióhoz érve azonnal mondták is merre kell menjek, még mielőtt bemutatkozhattam volna. Úgy látszik nagyon képben vannak... Nézelődve mentem el a liftig. Érdekes volt úgy itt lenni, hogy nekem csinálunk valamit. A múltkor, amikor Harryvel voltam, nem ilyen szemmel néztem. Akkor csak egy hely volt ahol ketten lehetünk. Most viszont más... most egy lehetőség. A tizedik emeleten kiszálltam, majd ahogy mondták, jobbra fordultam. A folyosó végén balra, majd megint jobbra. Épp az épület szélén fekvő folyosón mentem végig, és csodálkozva néztem ki az ablakon. Los Angeles belvárosa tárult a szemem elé, a sok ember, bolt, felhőkarcoló, mind ott feküdt alattam. Felemelő érzés volt, egyszerűen gyönyörű. Az emberek csoportokban vonultak a járdán, vagy épp elárasztották az utat, amint zöldre váltott a lámpa az átkelőnél. A hangos dudaszó és az emberek beszélgetései egy tömör alap zajt alkottak, ami még a zárt ablakon keresztül is hallatszódott.
- Miss Rivers?- hallottam meg egy férfi hangot mögülem, mire ijedten fordultam meg. El is felejtettem, hogy hol vagyok. Az arcomat meglátva elmosolyodott, majd folytatta- Ben Grogen vagyok, üdvözlöm!- nyújtotta mosolyogva a kezét. Egyből felismertem a nevet a kártyáról így azonnal megráztam a kezét.
- Örvendek, szólítsanak csak Chloenak!- válaszoltam mosolyogva, mire bólintott. Egymás mellett indultunk el, ő pedig szinte azonnal el kezdett beszélni. Kiderült, hogy nagyapáék szomszédja volt, és apát kicsi kora óta ismeri, konkrétan látta felnőni. Érdeklődve hallgattam a hetvenes éveiben járó férfit. Nagyon szimpatikus volt, ráadásul szeretettel beszélt nagyapáról és apáról is, ezzel pedig máris belopta magát a szívembe. A teremhez érve udvariasan maga elé engedett, majd felkapcsolta a villanyokat. A szoba nagyon hasonlított arra amiben Harryvel voltam, de talán ez egy kicsit nagyobb volt. Leült a kanapéra, én pedig szembe vele foglaltam helyet. A táskám magam mellé tettem, hogy amint kell valami, azonnal ki tudjam venni.
- Na és Chloe, hogy érzed ma magad?- nézett rám kedvesen, én pedig nem tudtam, hogy nagyapa beavatta-e, de minden esetre én még nem ismertem eléggé.
- Köszönöm, jól vagyok!- mosolyogtam rá. Nem őszintén, ez csak a mindennapi mosolyom volt, az amit védőburkokként használok.
- És ez mit jelent?- nézett rám komolyan. Nem tudta, nem tudhatta, de talán sejtette. Olyan nagypapásan nézett, nekem pedig melegség járta át a szívem. Kedves volt, és tényleg érdekelte, de én nem akartam erről beszélni.
- Azt, hogy úgy teszek mintha jól lennék. Kérem ne zavarjon meg a színjátszásban...- őszinte voltam, mire egy csodálkozó mosoly ült ki az arcára. Végül bólintott, és sejtelmesen elvigyorodott. Mindent megértett, ismerte a múltam, azt sem tartom kizártnak, hogy kiskoromba találkoztam már vele, de a lényeg, hogy összerakta a kirakós darabjait. Tapasztalt ember volt, jól ismerte az embereket. De ha ez nem lett volna elég, a dalom meghallgatása után, már biztos lehetett a dologban.
Sok óra folyamatos dolgozás és három csésze kávé után, egymás mellett ültünk és hallgattuk az immár teljesen kész dalomat. Minden úgy szólt benne, ahogy elképzeltem, néha még jobban is. Eszméletlenül büszke voltam magamra. Megcsináltam. Kész volt az első saját dalom.
- Köszönöm szépen Ben!- öleltem meg mosolyogva. Tényleg nagyon hálás voltam érte.
- Magadnak köszönd, édesem!- nevetve viszonozta az ölelést, majd mielőtt becsuktam volna az ajtót még utánam szólt.- Szólj a nagyapádnak, hogy keresni fogom, és ezúttal nem rázhat le!- kacsintott játékosan. Elnevettem magam, majd miután biztosítottam, hogy átadom az üzenetet, végleg ott hagytam. A táskámban a megzenésített számommal siettem át az egész épületen. Nem álltam meg nézelődni, csak a karamelles kávémon járt az eszem, amit a kocsiban hagytam. A recepción elköszönve léptem be a forgó ajtóba, majd a sötétített ablak segítségével megigazítottam a hajam. Nagy levegőt véve léptem ki az épületből, azonnal felöltve az álarcom.
Még két lépést sem tettem meg, amikor egy nagy fekete autó állt meg az épület előtt. Lefagyva figyeltem ahogy nyílik az ajtó. Tudtam kik érkeztek. Pár pillanat múlva Zayn szállt ki az autóból, majd amint felnézett a tekintetünk találkozott. Azonnal lefagyott, így a mögötte jövő Louis lökött egyet rajta. Zayn majdnem elesett, de a szemkontaktust így sem szakította meg. Alig egy percen belül pedig farkasszemet néztem az egész One Directionnal. Egyikünk sem mozdult, senki nem mondott semmit. Fotósok jelentek meg, abbahagyva a rejtőzködést a jobb képek érdekében, de nem zavartak. Nem figyeltem rájuk. A fiúkon nem volt napszemüveg, gondolom nem számoltak azzal, hogy megállnak a bemenetel közben. Szomorú szemekkel néztek rám, megviselt volt az arcuk. De a legjobban Harryn látszódott, hogy nincs rendben valami. A szeme alatt óriási karikák égtelenkedtek, ezzel jelezve, hogy este nem aludt sokat. És akár mennyire gonosznak tűntem emiatt, én örültem ennek. Örültem, hogy nem csak nekem volt szörnyű éjjelem, hanem mind az ötüknek. És míg én úgy néztem ki, mintha egy címlap fotózásról jöttem volna, addig ők pont olyanok voltak, mint akik egy szemhunyásnyit sem aludtak az éjjel. És akkor megveregettem képzeletben a vállam, miszerint megérte az a hosszú készülődés.
Nem mondtam semmit, a mosolyom eltűnt az arcomról. Úgy tűnt ők sem akarnak megszólalni, így megunva az álldogálást, és az egyre több embert, fogtam magam és utat törve a fotósok között, elindultam a kocsim felé. Hallottam ahogy mindenki egyszerre kezd el beszélni, éreztem a döbbent pillantásokat a hátamon, tudtam, hogy most rengetegen fotóznak, de nem fordultam meg. Nem álltam meg sehol, nem figyeltem az emberekre, akik összesúgtak a hátam mögött, ezzel bizonyítva, hogy gyorsan terjednek a hírek, csak mentem. Csámcsogni valót adtam az egész világnak, mindenki arról fog beszélni, hogy mi történt köztünk, de nem zavart. Helyette egy büszke mosollyal az arcomon ültem be a kocsimba, majd az ajtó csukódása után utat engedtem a könnyeimnek. Megcsináltam... Hibátlanul eljátszottam, hogy minden rendben, ezzel megtévesztve az egész világot. És ami a legjobb volt benne, hogy azt soha senki nem fogja megtudni, hogy pár perccel a találkozás után, amikor egyedül voltam a kocsiban; bőgtem. De talán ez már nem is érdekel senkit, hisz a lényeg most is a One Directionon volt...
