48. Inside...

Sziasztok,

Szeptember 13. Ez természetesen csak egyet jelenthet...NIALL SZÜLINAPJA! Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy az a kis szöszi manó, aki az X-factor meghallgatáson kipirosodott arccal megígérte, hogy nem okoz csalódást, ma ünnepli a 22. születésnapját. Teltházas koncerteket ad a legjobb barátaival, miközben rajongók tízezrei énekelnek velük minden alkalommal. Nemrég láttam a videót ami az idei szülinapi koncerten készült. A stadion zenget. Olt, t a boldog szülinapot éneklő rajongóktól, a "kis" szöszi pedig meghatottan pislogott. Valahogy nem tudom elhinni, hogy 22 éves lett, megint egy évvel "idősebb" mint én:D

Ahogy a koncerten ő is énekelte: "I don't know about you, but I'm feeling 22!" 

#HappyBirthdayNiall <3

Nektek pedig jó olvasást, reméljük tetszeni fog ez a különkiadás is :) <3

~Niall szemszöge~

Mindenki felállt, és lelépett. Csak Melissa pislogott rám ugyanolyan megszeppent fejjel, mint amilyet valószínűleg én is vágtam. Na, ezért még megkapják, gondoltam a távolodó alakok felé pillantva, majd visszafordultam a lány felé.

-Jól itt hagytak...-dünnyögtem, és még én sem döntöttem el, hogy ezt a megjegyzést neki szánom, vagy inkább csak magamnak.

Ő mindenesetre nem felelt semmit.

Kínos csend telepedett ránk. Mit mondhatnék? Remekül megrendezték a srácok... Talán inkább hagyni kéne, hogy a dolgok megtörténjenek, nem pedig erőltetni őket. Azt hiszik, úgy kell két embert összehozni, hogy "összezárják" őket?

-Nem megyünk valahova?-Mel törte meg a csendet. Ez megint kínos volt, hiszen nekem kellett volna ugyanezt megkérdezni. Miért nem vagyok Harry? Neki ez mind olyan könnyen megy... Bár neki is sokáig tartott míg rájött, mit is akar valójában.

-De. Hova szeretnél?-kérdeztem, és igyekeztem kedvesen mosolyogni. Reménykedtem, hogy nem a szokásos bárgyú vigyorom ült ki az arcomra...

-Nekem mindegy. Akár filmezhetünk is nálam, vagy nálatok -vont vállat mosolyogva, én pedig zavarba jöttem. Ha a filmezés az, mikor a lány és a fiú összebújva kucorog a tévé előtt, kezükben a közös kukoricával, akkor nem hangzott rosszul. De gőzöm sem volt, hogy ő hogy gondolja. Haverok is szoktak filmezni...

-Oké persze. Hozzánk mehetünk.

Felálltunk. Zavartan húzgáltam a pulcsim alját, nem tudtam, mit kéne tennem.

-Akkor... -kezdtem, és bent tartottam a beszívott levegőt.

-Akkor menjünk -nevetett, majd a telefonját a zsebébe csúsztatta, és magabiztosan belém karolt.

Csodálatos este volt. Bár tudtam, hogy egyikünk sem erre számított, de én mégis örültem, hogy így alakult. Csak ülünk a kanapé előtt a földön, előttünk egy pizzával, és egy csomag gumicukorral. Melissa feje a vállamon, apró kézfeje a tenyeremben. És ennyi. Semmi több.

Miután hazakísértem, és az ajtaja előtt elbúcsúztunk, lábujjhegyre állt, és adott egy félénk jóéjt-puszit az arcomra. Kicsit talán bele is pirultam, de nem látta, mert sötét volt. De talán sejtette.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Ahogy tudatomra ébredtem, a fejem rögtön megrohanták a tegnap esti emlékek. Egy mosoly ült ki az arcomra, és lassan kikászálódtam az ágyból.

-Igen, Louis?-nyitottam ki az ajtót. Látatlanba is megmondom, hogy így csak ő keltene fel bárkit.

Louis nem válaszolt, csak bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón, és körbekémlelt.

-Hát ő hol van?-nézett rám meglepetten.

-Ki?-adtam a hülyét. Persze tudtam, kire gondol.

-Na vajon ki? Hát Mel.

-Itt nincs -vontam vállat.

-De akkor hol van? És te mit mosolyogsz?-Louis erősen törte a fejét. -Horan, te valamit titkolsz!-nézett rám összehúzott szemekkel, majd félretolt, és benyomult a szobámba.

Lehajolt, és bekémlelt az ágy alá, majd a szekrényeket kezdte nyitogatni. Mintha Mel bármelyik helyen is lehetne...

-Nem hiszem el! Valamit nagyon titkolsz -motyogta közben. Persze semmit nem talált. 

-Mondtam, hogy nincs itt -vontam meg a vállam, mikor végzett a kereséssel.

-Akkor minek örülsz, te majom?-tárta szét a karjait kétségbeesve, amitől nevetnem kellett.

-Nem tudom miről beszélsz, haver -mondtam kuncogva.

-Ez nekem nagyon nem kóser...-gondolkodott el -Most nincs itt... de itt volt ugye?-szegezte nekem a kérdést.

-Talán -feleltem, ezzel csak jobban felidegesítve Louist.

-Figyelj.... totál bele vagy esve abba a csajba. És egyedül hagytunk titeket. És még csak el se hívtad? Ezen nincs semmi nevetnivaló -fáradtan huppant le az ágyamra. -Na idefigyelj! Most leteszed mellém a csinos kis segged, és szépen elmeséled, mi történt!-adta ki az utasítást. Készségesen leültem ahova mutatta, majd nagy vonalakban elmondtam, mi történt tegnap este.

-Apám...-most, hogy abbahagytam a húzását, Lou új erőre kapott -Te miért vagy ilyen beszari?

-Hadd emlékeztesselek, hogy neked mennyi idő kellett, mire megtetted az első lépést Eleanornál!-vágtam vissza teljesen jogosan.

-Oké... de akkor is. Csak úgy hagytad elmenni. Lehet, hogy most azt hiszi, nem akarsz tőle semmit.

Vállat vontam.

-Még ráérünk... Addig vagyunk itt, ameddig akarunk -mondtam egy félmosollyal, mire Louis bólintott. 

-Csinálunk valami reggelit?-kérdezte, amire a válaszom egyértelműen igen volt. Ennél jobb ötlete nem is lehetett volna...

Akaratlanul is visszhangzott a fejemben Louis mondata, miszerint mi van ha azt hiszi nem akarok tőle semmit... Emiatt még a palacsintámra sem tudtam figyelni, pedig Soph nagyon finomat csinál. Már azt sem tudtam eldönteni, hogy Nutellát vagy lekvárt tegyek rá! És velem ilyen még sosem fordult elő! Majd miután úgy éreztem nem leszek képes tiszta fejjel dönteni, felálltam az asztaltól. Hisz azért ez egy fontos dolog, nem lehet csak úgy felelőtlenül rábökni az egyik üvegre. Köszönet képpen nyomtam egy puszit a még mindig sütögető lány arcára, majd kérdő tekintetek kereszttüzében elhagytam a konyhát. Nem értették miért nem eszem meg az összes palacsintát, hisz normális esetben fel sem kelnék az asztaltól amíg még van akár egy fél darab is. De most nem érdekelt a palacsinta, és ez megrémített. Csak Melissa járt a fejemben és reméltem nem szúrtam el nagyon az esélyemet. Gyorsan magamra kaptam egy kék farmert meg egy fehér pólót. Beletúrtam a hajamba, ezzel pedig vissza állítottam a szokásos formájába. Vagyis ismét hibátlanul néztem ki. Elnevettem magam a saját poénomon, majd inkább elhagytam a szobát mielőtt hivatalosan is zizisnek nyilváníthattam volna magam. 

- Niall most lett kész az utolsó adag, nem kérsz?- kiálltott ki a konyhából Soph, amint leértem a lépcsőn. Mosolyogva megráztam a fejem majd egy nagy vigyorral néztem a palacsintákra. 

- Imádlak, de most nem!- az első szó igazából nem csak a lánynak, hanem az ételnek is szólt. Ezen ismét elnevettem magam, majd mielőtt valaki megjegyezhette volna, hogy furcsa vagyok ma, elhagytam a házat. Tényleg furcsa gondolataim vannak. De legalább én duplán vagyok vicces. Nem csak úgy általánosságban, hanem még fejben is... Szegény Harrynek egyik sem sikerül. Az utcán sétálva hangosan felnevettem, most jól beoltottam a göndört. Kár hogy nem hallotta senki... Mosolyogva megráztam a fejem. Ez tényleg nem normális. 

A gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Nyugodtan húztam ki a zsebemből, majd elmosolyodtam. Chloe hívott, de ehhez ki sem kellett volna írja a telefonom a nevét. A végzős bálon készült fotóink egyike volt beállítva, amikor épp egymásnak támaszkodva nevettünk valamin...nagyon. Elhúztam a kis nyilat, majd a fülemhez emelve koncentráltam az azonnal hadarni kezdő lányra. 

- Niall drágám, miért van az, hogy amikor felhívom Melissát, azt mondja otthon van? Ráadásul egész este otthon volt, tudtad? Ja várj, persze, tudtad hisz te kísérted haza...- a hangja számonkérően csengett én pedig igyekeztem nem elnevetni magam. Őszintén, csodálkozom, hogy nem hamarabb hívott. Arra számítottam, az ő hívására fogok ébredni, de ott Louis vitathatatlanul megelőzte.- Najó, összegzem, hogy te is megértsd.- folytatta miután nem válaszoltam semmit.- Neked bejön Mel, mindenki tudja, csak ő nem. Neki bejössz te, mindenki tudja rajtad kívül. Egyedül hagyunk titeket egy estére, hogy beszéljétek meg. Erre filmet néztek és hazakíséred. Ennyi. Mondd csak, szerinted ezt így kell megoldani?!- kiabálta az utolsó mondatot, de tudtam hogy nem mérges. Inkább nagyon izgatott vagy nem tudom. De mégsem ezen a részen ragadtam le. 

- Várj... Azt mondod tetszem Melnek?- kérdeztem nagyokat pislogva, mire a vonal túloldalán megszűnt minden mozgás. 

- Öhm...- zavarba jött. Tudtam, hogy épp a körömlakkját kapargatja, miközben rázza a lábát. Túl jól ismerem már, nem is kell lássam és akkor is tudom épp mire gondol vagy mit csinál.- Lehet túlságosan részletekbe mentem. Nem is lényeges mit mondtam.- kezdett el hadarni, mire elnevettem magam.- A lényeg, hogy te vagy a fiú!- mondta, majd kinyomott. Nagyokat pislogtam a telefonra. Igaza volt. Én vagyok a fiú, nekem kell kezdeményeznem. Ráadásul, most már tudom, hogy neki is tetszem. Így a visszautasitás esélye nagyon kicsire csökkent. Most egyszerűbb minden. Már csak azon kell izguljak, nehogy valami hülyeséget mondjak...

Percek óta az ajtaja előtt tébláboltam, de nem mertem kopogni. Nem tudtam mit mondanék ha kinyitja az ajtót, sőt egy idő után már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kinyitná-e. Felemeltem a kezem, majd letettem. Megint fel és megint le. Végülis, lehet már nem tetszem neki, ki tudja mikor mondta ezt Chloenak- leeresztettem a kezem. De nekem attól még bejön, és ha nem teszek semmit akkor még esélyem sincs- ismét felemeltem a kezem. Kopogni akartam, de a csuklóm nem reagált. Szánalmasnak éreztem magam. Inkább megint zsebre tettem a kezem. Összeszűkített szemekkel szugeráltam a kukucskáló lyukat, de természetesen nem láttam semmit. Azért jöttem ide, hogy beszéljek vele- gondoltam megint, majd egy nagy levegőt véve újra felemeltem a kezem. A lendület azonnal elszállt amint az ajtó közelébe ért, így mint már annyiszor, most is megállt pár centire a fadarabtól. 

- Kopgj már a francba is!- kiálltották a hátam mögül, mire ijedtemben neki csaptam a kezem az ajtónak. Hármat koppantva leengedtem a kezem. Szúrós szemmel fordultam meg és néztem a röhögő Zaynre. Direkt csinálta.- Bocs haver, de nem tudtam tovább nézni ahogy bénázol!- mondta röhögve, majd miközben elhaladt mellettem megpaskolta a hátam. Tudtam, hogy Perriehez megy, és amikor már biztosra vettem, hogy nem néz többet hátra, elmosolyodtam. Elég szánalmasnak nézhettem ki, remélem nem kell életem végéig ezt hallgatnom majd...

Hallottam ahogy bent babrálnak a zárral, majd végre kinyílt az ajtó. Mel mosolygott rám meglepetten, mire zavaromban megvakartam a tarkóm. Szomorúan vettem tudomásul, miszerint már cipő van rajta, ami azt jelentette, hogy indult valahová. 

- Rosszkor jöttem? Mert vissza jöhetek később is...- mondtam azonnal, mire elnevette magát. 

- Chloehoz indultam, de nem sűrgős. Miben segíthetek?- mosolyodott el kedvesen. 

- Semmiben. Csak gondoltam elmehetnénk valahova, vagy nem tudom. Persze csak ha szeretnél. De később is jó, nem muszáj ma.- össze-vissza beszéltem, a végén meg szó szerint rá haraptam a nyelvemre, hogy végre befejezzem. 

- Persze, szívesen!- csillant fel a szeme- Egy pillanat!- mondta, majd bement az ajtón. Táskával a vállán jött ki, majd becsukta maga mögött az ajtót. Mosolyogva rámpillantott, majd elindult a lift felé. 

Nem volt kínos csend. Mindig beszélt valamiről, én pedig élvezettel hallgattam. Néha én is elmondtam egy-két történetet, vagy válaszoltam pár kérdésre, de inkább csak figyeltem. A szálloda területén maradtunk, épp egy parkon sétáltunk át. Villámcsapásként ért a felismerés a tartózkodásunkat illetően, majd megragadtam a lány kezét és elkezdtem húzni magam után. Futottam mint egy őrült, ő meg utánam. 

- Niall, mi a baj?- kérdezte ijedten, miközben tartotta a tempót. Hátra fordultam és egy mosolyt küldtem felé, ezzel jelezve, hogy semmi baj. Pont ellenkezőleg. Azonban ez a manőverem nem bizonyosult jó ötletnek, Mel ijedten rántotta meg a kezem, de már késő volt. A homlokom valami hideg és kemény dolgon koppant, majd a lendülettől az egész testem is. Egy oszlop volt. Szisszenve kaptam a fejemhez, de azt se tudtam, mihez nyúljak hamarabb. 

- Jól vagy?- lépett mellém Mel, és ijedten nézett végig rajtam. Nem válaszoltam, csak nagyokat pislogtam az oszlopra. Hogy került elém?! Majd ránéztem az előttem álló lányra, és egy esetlen mosolyt villantottam. Ennyi kellett neki, azonnal kitört belőle a nevetés. A kezét a szája elé kapta, hogy ne tűnjön bunkónak, de igazából megértettem. Pár pillanat múlva, amikor gondolatban már eleget szidtam az oszlopot, én is el kezdtem nevetni. Csak álltunk és nevettünk, de azt nagyon. Mel már a szájára szorította a kezét, hogy ne legyen annyira hangos, míg én az oszlopnak támaszkodva nevettem. Megéreztem a homlokát a vállamon, és már nem nevettem annyira. Mosolyogva néztem le a lányra és a testemet melegség járta át. Valószínűleg a szívemtől jött, én mégis úgy éreztem, hogy a gyomromon át árad szét... De azt is tudtam, hogy ez nem a palacsinták miatt van. 

Mel még mindig nevetett én pedig mozdulatlanul vigyorogtam, nem akartam, hogy elengedjen. Majd miután megnyugodott, a két vékony kezét felvezette a mellkasomon keresztül, majd átölelt. A karjai szorosan ölelték körbe a nyakam, és az egyik kezével beletúrt a hajamba. Reflex szerűen húztam közelebb és öleltem át a vékony derekát. Az arcom a nyakába fúrtam, és méllyen beszívtam az illatát. Barack illat költözött az orromba, a mosolyom pedig ismét megjelent az arcomon. 

- Akkorát koppant!- motyogta a vállamba, majd éreztem ahogy elmosolyodik. Megint elnevettem magam, és éreztem ahogy a lány megnyugszik a karjaimban. Nagyon megijedhetett, pedig nem volt szándékos. 

- Semmi baj, jól vagyok!- húzódtam el mosolyogva, majd nyomtam egy puszit a puha arcára. Mostmár óvatosan fogtam meg a kezét, és kezdtem el vezetni. A mosoly az arcomon pedig még szélesebb lett, amikor megéreztem ahogy az ujjai összefonódnak az enyémekkel. Nem mertem oda nézni, nem akartam hogy elhúzódjon...

Órákon keresztül sétáltunk. Kérdések, kínos beszélgetések nélkül, kéz a kézben. Annyira természetes volt, hogy vele vagyok, hogy ujjai az enyémekre fonódnak, ahogy rám mosolyog. 

Éppen egy szökökút mellett andalogtunk, mikor mind a kettőnk mobilja szinte ugyanabban a pillanatban kezdett csörögni. Meglepetten néztünk össze. Melissa elengedte a kezem, ami egyből megrémített egy pillanatra. De aztán én is észbe kaptam, és a zsemembe nyúltam a telefonomért.

Harry neve állt a kijelzőn. Közben Mel már felvette, és messzebb sétált.

-Igen?-emeltem a fülemhez.

-Niall akárhol vagy gyere haza!-mondta, de a hangja nem volt kétségbeesett. Ha baj van, Harry hangja felismerhetően megváltozik, de most a normáis, megszokott hangján beszélt.

-Miért? Mi történt?-azért egy kis bizonytalanság volt bennem.

-Semmi, de nincs sok időnk. Mutatni akarok valamit! Hozd Melissát is!-mondta.

-Ti hívtátok őt is?

-Igen, ő Zaynnel beszél. Amúgy...-akadt meg egy pillanatra -bocs, ha megzavartunk valamit.

-Nyugi, semmi olyat, amire gondolsz -vontam vállat, majd a telefonáló Melissa felé pillantottam.

-Oké, Niall. Akkor jöttök, ugye?

-Aha... Vagy ha mégsem, akkor hívlak-mondtam, majd lenyomtam. Már Mel is letette, és felém sétált.

-Harry?-kérdezte, mire bólintottam.

-Zayn?-húztam fel a szemöldököm, mire ugyancsak egy bólintást kaptam.

Ezzel meg is beszéltük, és valamivel gyorsabb tempóban indultunk vissza. Egy ideig dilemmáztam, hogy megfogjam-e a kezét, aztán összeszedtem a bátorságom. És milyen jól tettem. Melissa egy angyali mosollyal jutalmazta a kis gesztust. 

Nem telt sok időbe, mire elértük a házunkat.  Hajtott minket a kíváncsiság, hogy ki lehet ennyire fontos Harrynek.

Az ajtóban előreengedtem a lányt, és megtartottam a visszacsukódó ajtót.

-A nappaliban vagyunk-kiabált Louis.

Gyorsan ledobtuk a cipőinket, de akármennyire siettünk, Harry türelmetlen hangja hallatszódott bentről.

-Siessetek már! Mondtam, hogy nincs időnk.

-De Harry, azt nem mondtad, hogy miről van szó egyáltalán!-kiabált be Melissa.

-Nincs időm elmagyarázni. Csak gyertek! -Abban a pillanatban be is léptünk a nappaliba, így lenyugodtak a kedélyek.

Harry középen a szőnyegen görnyedt a laptopja felett. Bent volt mindenki. De komolyan, már csak mi hiányoztunk. Illetve, ahogy körbenéztem, megláttam, hogy Chloe nincs itt.

-De még Chloe sincs itt, minek siettetsz?-huppantam le a göndör mellé nevetve. A kezem Melissa felé nyújtottam, jelezve, hogy üljön ő is ide. Nem utasított vissza.Törökülésbe fészkelte magát mellettem.

-Chloe nem jön -mondta Harry egyszerűen, mire mind a ketten meglepett tekintettel néztünk rá.

-De ugye... minden...-kezdte Melissa, kimondva, amire én is gondoltam.

-Persze, minden oké -bólintott Harry. De most mindenki csituljon el!-utasított, és a laptopon feltekerte a hangerőt. Az egér mutatója egy hangfájlt indítógombja felé mozgott.

Tele voltam kíváncsisággal. 

Egy ismerős intró kezdett szólni. Mi? Harry azért hívott, hogy meghallgassunk egy Es Sheeran számot? 

Összevont szemöldökkel figyeltem, mert sejtettem, hogy valami más lesz. És lett is... felcsendült egy hang. Nem Ed hangja. Félénken, de tisztán énekelt, mindannyiunkat lélegzet nélkül hagyva. Chloe hangja volt. Szótlanul néztem körbe. Mindenki ugyanolyan sokk hatás alatt állt, mint jómagam. Nem tudhattuk, mit rejteget még ez a lány magában. Mindig csak apró pillantásokat vethetünk arra, ki is ő valójában. Mint egy bezárt ajtó, ami csak résnyire enged bepillantást, de sosem több, mint egy pillanatra. Talán Harry megtalálta ennek az ajtónak a rég elveszett kulcsát?

A szám már a vége felé járt, mikor ajtónyitás zaját hallotuk az előszoba felől. Harry rögtög lecsapta a laptop tetejét, és mind fülelni kezdtünk.

-Te vagy az, baby?-kérdezte a göndör. Valahogy az ő szájaból nem hangzott furán ez a mondat. Én sosem tudnám ezt csak így kimondani. Legfeljebb egy dalban énekelni.

-Én vagyok, Hazza -nyitott be az ajtón. -Lemaradtam valamiről?-nézett körbe a még mindig ledermedt arcokon.

-Nem, dehogy -mosolygott Harry megnyugtatóan. -Gyere, ülj le!

Chloe közelebb lépett, de mielőtt leülhetett volna, megszólalt a csengő.

-Csak nem követett valaki?-viccelődött Louis. De sajnos, mint utólag kiderült, ez a vicc túlságosan is beletrafált a valóságba.

-Ki nyitja ki?-kérdezte Liam.

-Chloe áll... mi mind ülünk...khm -köszörülte Lou a torkát. 

-Oké -tárta szét a lány a kezét -Ugráltassatok csak!-nevetett fel, majd visszaindult az előszobába. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, így mi hárman, akik a födlön ültünk, tökéletesen ráláttunk.

Chloe kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban megváltozott a tekintete. Meglepett, és talán kicsit riadt lett. Ki a franc lehet?-futott át rajtam a kérdés, de nem kellett sokat várnom a válaszra. 

Chloe szótlanul hátrált egyet. Harrynek csak ez kellett, rögtön felpattant, és a barátnőjéhez sietett.

Az ajtón egy ismerős alak nyomult be. Harryvel találta szemben magát, akinek megfeszültek a vonásai.

Egy pillanatig csak farkasszemet néztek, mi pedig visszafojtott lélegzettel figyeltük.

-Micsoda meglepetés!-vigyorgott az ismerős sakálvigyor.

-Brian...-bólintott Harry, tekintetét egy pillanatra sem véve le róla.

Hamarosan azt is megtudtuk, miért jött...