Inside...

Sziasztok!

Január 12.-e van, ami azt jelenti hogy Zayn ma töltötte be a 22.életévét. Ez pedig nem jelent mást, minthogy be kell zárnunk a Forever21 boltba (persze csak képletesen, fanatikusok ne örüljetek;D) Egyszóval reméljük őrülten jól telik a napja, hiszen csak egyszer 22! #HappyBirthdayZayn 

Zayn Malik szemszöge:

- Miért mindig engem kell elő venni?!- kiállította idegesen Chloe, és a hirtelen hangulat változása miatt kicsit hátrahőköltünk - Biztos vagyok benne hogy ti sem mondtok el nekem mindent! Akkor én miért legyek kivétel?! Nem vagyok hozzá szokva hogy be kelljen számoljak valakiknek minden egyes tettemről és mint látjátok nem vagyok a legjobb újonc! De igyekszem!- nagyon dühös volt. Csak pattogott és pattogott, de nem nagyon tudtam felfogni a szavait. Lefagytam. Tudtam, hogy nem tudja mit nem mondunk el, de maga a tudat, hogy rájön bénító. Nem tudom mit csinálnánk, hogy magyaráznánk ki a dolgokat, de ismerve Chloet, nem venné félvállról. A mi szemszögünkből nézve ez nem nagy dolog, mert végülis a szándék számít, de tudom ő ki fog akadni. És ha őszinték akarunk lenni, a helyében én is azt tenném. Tudom hogy mennyire nehezen bízik meg emberekben, és azt is tudom hogy nagyon nagy szerencsénk van amiért közel engedett minket. Viszont az ő szemszögéből az a dolog amit tettünk, felér egy árulással. Megnyílt előttünk, és bár nem minden lapját terítette ki, ez nem olyan nagy baj. Számít ránk, ezért is fogja leforrázni a hír miszerint ez az egész nem ilyen egyszerű. Megvárom míg elrendeződnek a dolgok körülőtte, és miután bebiztosítottuk magunknak hogy nem tud elzárkózni, elmondom neki. Joga van tudni, de sajnos a reakcióját már ennyire nem tudom befojásolni. A lényeg, hogy tőlünk kell megtudja... Néztem ahogy a szája idegesen mozog, ahogy a kezével türelmetlenül hadonászik és néha a lábával is dobbant egyet-egyet hogy nyomatékosítsa a mondandóját. 

Csak néztem, nem hallottam semmit, csak memorizáltam minden porcikáját. Nagyon mérges volt, csak úgy szikrázott belőle a düh, valahogy mégis éreztem, hogy ez nem csak nekünk szól. Még mindig azt a játékot játssza, hogy egyedül van a világ ellen de láthatólag már fárad. Viszont az is teljesen egyértelmű hogy nem fogja feladni, nem fog megalázkodni senki akarata előtt és ő így tökéletes. Csak azt remélem egyszer megengedi hogy segítsünk neki megnyerni a csatáját. 

Csak néztem és legszívesebben megöleltem volna. Bárhogy néztem, bármennyire próbáltam úgy tekinteni rá mint egy törhetetlen várfalra, bármennyire is erőlködött hogy lerombolhatatlannak tűnjön, én nem láttam mást csak egy túl sokszor megsebzett "jégtáncosnőt". Nagyon sok heg helyezkedik el a szívén és ugyan a legtöbb már nem vérzik, de soha nem fog eltűnni. 

Most döbbentem rá igazán mennyire erős is ez a lány. Hányszor esett el "tánc" közben, majd állt fel és még mindig képes szívből, önzetlenül mosolyogni. Hányszor kaparták már fel a talajról, csak azért hogy utána újra földhöz vágják és röhögve tovább menjenek. De ő nem adta fel, felállt és tovább táncolt, kitartott az igaza mellett és megnyert egy-egy versenyt. Mindig a saját zenéjét követte, a saját szíve után ment, azt csinált amit akart és sosem érdekelte ha ez másoknak nem tetszik. Nem előre megírt koreográfiát táncolt el, nem engedte senkinek hogy megmondja mit tegyen, saját, rögtönzött mozdulatokat végzett. Olyan magabiztossággal táncolt, olyan tudatossággal, hogy még az utálkozókat is megtévesztette bármikor. Ha valaki kigáncsolta, vagy egy nagy ugrásból nem lábra érkezett, akkor sem esett ki a szerepéből. Mindig egy mosoly foglalt helyet az arcán, de sose lehetett eldönteni valódi vagy hamis. Ha megbotlott, ha elesett, ha vérzett vagy eltört valamilye esetleg megrepedt, az arcán ott ült a mosoly és nem konyúlt le. Nem engedte senkinek hogy gyengének lássa, ha éppen nehéz időszakon ment keresztül, a mozdulatai még erőteljesebbek, még biztosabbak voltak. Csak akkor engedte el magát ha senki nem figyelt, ha a korcsolya pályát sötétség fedte be és minden lámpát leoltottak, ha tudta egyedül van. Olyankor csendben kisírta az aznapi fájdalmait, könnyekkel küzködve megpróbálta össze varrni a sebeit, majd felállt és rendbe szedte magát. A lámpák újra felkapcsolódtak és ő a legcsodálatosabb mosolyával kezdett táncolni, esélyt sem adva bárkinek arra hogy észrevegye pár perce még szenvedett. Rideg gyönyörűséggel csinálja a mozdulatait, mindegyik hibátlan és megfontolt. Vékony jégen táncol és reméli nem szakad be alatta. Táncol, részegülten, nem törődve a méllységgel. Néha megroppan a jég és térdig merül, de kibotorkál belőle és kezdi előlről. Táncol, mígnem a csontjai merevre fagynak és bár nem akarja, a tánca lassul, hanyatlik de nem adja fel. Táncol, és fohászkodik hogy kibírja míg lebontják a feje fölül a tetőt, a határokat, felébredjen a Nap és a fagyott testét megmelengesse.

Most kezdtem megérteni mi játszódhatott le mindig a fejében, pedig nem csinált semmi különöset azért hogy erre rájöjjek. Láttam ahogy a mozdulataival elkezdi újra felépíteni maga körül a védelmező várfalat, ezzel megpróbálva kizárni minket. Minden szavával magát győzködte, hogy nem nyílhat meg előttünk, nem engedhet közel senkit... Szomorúan figyeltem ahogyan megmérgezi a saját gondolatait. Már nem beszélt, csak nézett ránk. A száját makacsul összeszorította és gyilkos tekintettel nézett Niallre. Tisztán kivehető volt a tekintetéből, hogy nem szándékozik több szót ránk pazarolni, mert nem érzi úgy, hogy szükséges lenne. Elzárkózott és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy az arcán az érzelmek kezdtek eltűnni, a homlokán a ráncok kisimúltak és a száján egy apró mosoly jelent meg. Oly sokszor láttam már ezt a tekintet, annyiszor szerettem volna ilyenkor valami valós érzelmet rávarázsolni az arcára, de mint ahogyan most sem, máskor sem sikerült. Felvette az álarcát, amit az idők alatt annyira tökéletesre fejlesztett ki, hogy senki nem láthatott be mögé. A tekintete üveges lett, mégis érdeklődően csillogott, de ez mind színjáték. 

- Elmentem tanulni.- hagyta el a száját érzelemmentesen a mondat, majd hátat fordított és eltűnt. Idegesen megvakartam a tarkóm és kínomban elnevettem magam. 

- Hihetetlen, egy telken vagyunk a világ legnagyobb színészeivel, mégis ez a lány alakít a lehető legjobban.- nem érkezett válasz, de igazából nem is vártam senkitől. 

Gondoltam elmegyek kiszellőztetni a fejemet, így megragadtam  a kabátom és becsaptam magam mögött az ajtót. A hűvös szél azonnal megcsapta az arcom így gyorsabb tempóra kapcsolva siettem a főépület felé. Útközben rácsörögtem Pezzre, hogy találkozzunk a kávézóban, majd mosolyogva indultam el a bolt felé. 

Az ajtó feletti kis csengő azonnal megcsörrent ahogy benyitottam a kávé illattal teli helyiségbe, de senki nem kapta fel a fejét, minden ott dolgozó megszokta hogy "sztárokat" kell kiszolgáljon. Miután nem láttam a barátnőmet egyik asztalnál sem, odamentem a pulthoz és rendeltem két kávét elvitelre. Amíg készültek az italok, mosolyogva írtam alá az eladó lánynak egy cetlit, majd miután a közös képek is kész lettek, a kezembe adta a gőzőlgő koffein bombákat. Letettem egy üres asztalra, majd amíg vártam, felnéztem Twitterre. Semmi különös nem történt, néhány kedves kommentet RT-ztem, és elmosolyodtam a trendeken. Hihetetlenek a rajongóink, szinte minden nap van rólunk valami világtrend, pedig hogy őszinték legyünk annyi minden még velünk sem történik. Persze kétségtelenül nagyon jól esnek ezek a megnyilvánulásaik és eszméletlen érzés olvasni őket. Az ajtó feletti csengő megint megszólalt, de a barátnőm szőke haja helyett egy barna hajú Vanessa Hudgens lépett be, majd sietett a pulthoz. A figyelmemet ismét a telefonomra irányítottam, és valószínűleg elbambultam, mert a legközelebbi dolog amire felfigyeltem, az volt hogy valaki egy puszit nyom az arcomra. A parfümje azonnal bekúszott az orromba, kétség sem volt hozzá hogy ki volt az. Mosolyogva karoltam át a derekát félkézzel, miközben ő belehajolt a mobilomba. Még gyorsan kedvencnek jelöltem pár rajongónak a posztját, majd eltettem a mobilom és felpattantam. Azonnal a nyakamba csimpaszkodott és jó szorosan megölelt. Éreztem a testén ahogyan megnyugszik a karjaimban, és akaratlanul is azon kezdtem el rágódni, hogy mi zaklathatta fel. Miután elengedett a kezébe nyomtam a kávéját, az enyémet is felemeltem majd a hátára tettem a kezem és elkezdtem kifelé nógatni. A csengő ismét megszólalt ahogy kilépett a friss levegőre, majd, hogy végre elhalgasson a csilingelés, gondosan bezártam magam mögött az ajtót. A szabad kezemmel megkerestem az övét és rákulcsoltam az ujjaim. 

- Bocsi a késésért, csak hangpróbám volt!- kezdett el azonnal beszélni, én pedig megnyugodta kifújtam egy nagy adag levegőt, amit nem is tudtam hogy egészen eddig benn tartottam. Nyomtam egy puszit az arcára, ezzel jelezve, hogy nem történt katasztrófa. Mosolyogva hallgattam ahogy meséli a napját, és bár szokásosan telt, örültem hogy elvonja a figyelmem minden másról. 

- Mondtam Leigh Anne-nek, hogy siessünk de ő határozottan hitt benne, hogy nem fogunk elkésni. Természetesen nekem lett igazam, ugyanis tíz perces csúszással estünk csak be a hangterem ajtaján.- nevetett fel, én pedig vigyorogva néztem a meséléstől kipirosodott arcát.- Aztán Jessynek vécére kellett mennie, és elmondása szerint nem bírt várni, úgyhogy a hangtechnikusunk még pipább lett. Ezért nem értem ide pontosan, mert úgy döntött a három óra legyen három óra.- forgatta meg a szemét én pedig elnevettem magam. Összehúzott szemekkel meredt rám, de nem bírta sokáig ő is csatlakozott. Aztán csak beszélt és beszélt, igazából jelentéktelen dolgokról, de mégis szívesen hallgattam. Egy kuka mellett sétáltunk éppen, amikor kivettem a kezéből az üres poharat és kidobtam, mondjuk láthatóan nem zavarta, hogy a kezében volt ugyanis már vagy fél órája azzal hadonászott. 

Pár perc múlva egy hangos társaságot szúrtam ki nem messze tőlünk, de nem fordítottam rájuk különösebb figyelmet. Pezz éppen valamilyen bugyuta tévéműsorról beszélt amit nem értett meg, és amúgy a véleményemet várta a végére, de egy annál fontosabb dolgot talátlam. A csoportban ugyanis azonnal kiszúrtam Dylan Sprouset, amint "legmenőbbként" a csapat közepén parádézik. Semmi bajom nem volt a színésszel, a tesóim sokat nézték a Zack és Cody a fedélzeten-t, ami igazából még szerintem is a tűrhető kategóriába tartozik. Igenám, de "Zack" úgy gondolta hogy Perrie pont hozzá való, és emiatt nem kevés nézeteltérésünk is adódott már. Ahogy közeledtünk, a karomban az izmok úgy feszültek. Nem tudom Pezz ezt érezte-e meg, vagy csak ő is észrevette a feltűnésti fiszkedegségtől szenvedő gyereket, de nyomott egy puszit az arcomra. Akkor viszont már igazán mindegy volt, ők is észrevettek és Dylan arcmimikájából ítélve tudtam hogy, nem fog beszólás nélkül elmenni. Egyre közeledtünk egymáshoz, és amikor már csak pár méter volt, jóslatomhoz hűen meg is szólalt. 

- Cicám, még mindig nem jöttél rá, hogy én kellek neked?!- röhögte oda, és tisztán érezhető volt hogy be van szívva. Valami epésebbre számítottam, de ez is rendesen felhúzott. Már fordúltam volna vissza, hogy közöljek vele néhány dolgot az illemről, vagy ha másképp nem is, legalább egy két ütéssel helyre tegyem, de Pezz megelőzött. 

- Nem tűnt még fel, hogy az undorító beszólásaiddal nemhogy nem vágódsz be nálam, de kedvem lenne képen törölni?!- fordúlt meg pár másodpercre, csak pont annyira, hogy bemutathasson nekik, majd visszafordult és elkezdett gyors léptekkel húzni. A meglepettségtől nem tudtak visszaszólni, de mit ne mondjak ezt a Perriet én sem láttam még sokszor. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek hitetlenkedve elröhögtem magam, ő pedig zavartan mosolyogva lesütötte a szemét. 

- Tudod, hogy nagyon szeretlek?!- fogtam a kezeim közé az arcát, majd nevetve megcsókoltam. Ő sem bírta sokáig, és belenevetett a csókunkba. 

- Láttad az arcát?- nevetett bele a nyakamba, én pedig röhögve puszit nyomtam a feje búbjára. Azt hiszem Dylan kétszer is meggondolja legközelebb hozzá merjen e szólni a menyasszonyomhoz. 

Lehúztam a cipőm az előszobába, majd bementem a fiúkhoz a nappaliba. Perrie vissza ment próbálni, és azt mondta most ne menjek be vele, úgyhogy haza jöttem. Amint beléptem a szobába, azonnal feltűnt, hogy négy helyett csak ketten nézik a tévét. 

- Lou és Niall?- kérdeztem előre félve a választól. Harry fel sem nézve az idióta műsorból, mutatott Chloe ideiglenes szobája felé nekem meg kiment a vér az arcomból. Miért nem vártak meg a beszélgetéssel?!...