Once Upon a Time I was Louis Tomlinson 2.

Sziasztok, itt van a második rész, görgessetek lejjebb az elsőhöz;) Jó olvasást!!

Felgyorsultak a napok, hetek. Szorgalmasan jártam az előkészítőre, öcsém iskolába, a szüleim pedig dolgozni,  így Louis sokat volt egyedül a házban. Néha összeütött valami vacsorát, de legtöbbször semmit nem csinált. A szüleim ezt sokszor meg is jegyezték nekem, de mindig sikerült valahogy haladékot kérnem.

Valahányszor elővettem a telefonom, vagy felnyitottam a laptopom mindig jobban dobogott a szívem, hátha Harry válaszolt az üzeneteimre, de sajnos mindig csalódnom kellett. Rájöttem, hogy valószínűleg nem is futja át ezeket az üzeneteket, hát még hogy beleolvasson.

Aztán eljött a téli szünet, és mindenki gőzerővel kezdett készülni a karácsonyra kivéve persze Louist, akinek a pénze a betevő cigijére sem volt elég, így tőlem kért kölcsön. A fiú nem változott semmit, mindvégig ugyanolyan maradt. Volt, hogy álltam az asztalnál, és valamit rendezgettem, mikor óvatos ujjakat éreztem a csípőmön, majd erős karok fonódtak a derekam köré. Louis megtámasztotta az állát a vállamon, majd még közelebb vont magához. A fejemben teljes zűrzavar volt, csak arra tudtam gondolni, nehogy benyisson valaki ilyenkor. Néhány perc után a fiú elengedett, és a következő pillanatban már el is felejtett mindent, úgy tett mint ha semmi nem történt volna.

Esténként megágyaztunk neki a földön, és minden este külön feküdtünk, minden reggel külön keltünk. Én az ágyon, ő pedig a földön... Egészen 24.-e reggelig.

A nyakamba fájdalom hasított, mikor a szemem meg ki se nyitottam. A zsibbadt kezemet óvatosan nyújtottam ki, de megakadt valamiben. Az a valami volt Louis pólója. Hamarosan kitapogattam, hogy nincs a kezem jó helyen a fiú a pólója alatt, így elhúztam. A lábaim is kinyujtóztattam volna, ha nem lettek volna összegabalyodva Louis lábaival.

A fiú félálomban nyöszörgött egy sort, majd magára húzta a takarót, ezzel rólam szinte teljesen lerántva. Közelebb gurultam, hogy nekem is jusson valamennyi, majd úgy döntöttem, hogy nem akarok még felkelni. Nem emlékeztem, hogyan került a fiú az ágyba a földről, de őszintén nem is bántam. Tél volt, hideg és pont ahhoz volt kedvem, hogy valakivel összebújva aludjak.

Nagyot ásítva húztam jobban magamra a takarót, majd behunytam a szemeim, és nem is kellett sok idő, hogy visszaaludjak.

Később már azt kívántam, bár felkeltem volna, mert a második ébredésem fele annyira sem volt kellemes, mint az első.

Caspar az ajtóban lecövekelve állt, és az erei kidagadtak a nyakán, ahogy kiabált. Louis unott fejjel nézett rá, amivel csak még jobban felhergelte.

-Aha egy barát...-Caspar az ágyhoz lépett, és erősen megragadva Louis karját, felrántotta.

-Nyugi van, haver!-Louis dülöngélve próbálta visszanyerni az egyensúlyát.

Láttam, hogy ezzel, ha lehetséges ezt mondani, még jobban felhúzta az öcsémet. Gyorsan pattantam fel, hogy közbelépjek, de már késő volt. Caspar ökle Louis arcában landolt, aki ettől elvesztette az egyensúlyát, és a földre rogyott. Ha nem fogom le, az öcsém talán tovább püfölte volna a fiút. Éreztem, ahogy az ujjaim alatt pattanásig feszülnek a karizmai, és hallottam, ahogy fújtat a dühtől.

-Caspar elég!

-Bianca benned nagyot csalódtam. Mi lesz legközelebb? Lefekszel minden jöttment csövessel? Ha rajtam múlt volna, már az első nap kidobtam volna -a karjai leereszkedtek, de láttam rajta, hogy nagy erőfeszítés megfékezni magát. Nagy zöld szemeivel felháborodottan nézett az enyéimbe.

-Nem inkább nekem kellene benned csalódnom? És ha nekem ez így jó? Felnőtt ember vagyok, én határozok a saját életemről, és ha el akarom cseszni, minden jogom megvan rá, hogy megtegyem! Egyébként meg Louis nem egy jöttment csöves!-gúnyosan próbáltam a szavakat formálni, de a hangom inkább kétségbeesetten csengett. -És ha őt választom?

Caspar teljesen ledermedt, a szája nyitva maradt, úgy meredt rám. Gyorsan a feltápászkodó Louishoz siettem, és a kezem nyújtottam neki.

Érintése forró volt, ahogy az ujjaink összeértek. Felállva egy gyors mozdulattal letörölte az orraból sűrűn szivárgó vért. Arcán nem látszott meglepettség, sem megszeppenés, ugyanolyan közömbösen nézett maga elé, mint eddig.

-Remélem, most boldog vagy, Caspar!-ragadtam meg Louis kezét, és nem törődve azzal, hogy ugyanabban vagyok, mint amiben aludtam, gyorsan az asztalhoz léptem, és a táskámba söpörtem mindent amit ott találtam.

-Most mit csinálsz?-az öcsém hangja magasabb volt a szokásosnál.

-Pakolok, nem látod?!-húztam össze a táska cipzárját, majd egy laza mozdulattal a vállamra kaptam.

-Ne menj el, Bianca kérlek ne érts félre! Csak ennek kell mennie-mutatott megvetően Louisra.

-Megyek vele!-ezt határozottnak szántam, de a hangom picit remegett, ahogy kimondtam.

Caspar teljesen leblokkolt, többet nem szólt egy szót se.

Gyorsan bedobtam a pénztárcámat is, majd Louist magam után húzva kisiettem a szobából.

-És most hogyan tovább?-kérdezte Louis, ahogy elvette a zsepit, amit felé nyújtottam. A tornacipői alatt ropogott az ujjnyi vékony hóréteg, ami valószínűleg éjszaka esett.

-Keresünk egy buszt Londonba.

A fiú csak bólintott, majd a zsebkendőt az orrára szorította, hogy elállítsa a vérzést.

-Figyelj, sajnálom, hogy az öcsém...-kezdtem, de közbevágott.

-Hát én is jobban örültem volna, ha nem úgy ébresztenek, hogy betörik az orrom, de nem te tehetsz róla- a fiú féloldalasan rámmosolygott, majd elfordult, és tovább figyelte a lába alatt ropogó havat.

-Szerinted hülyén nézek ki?-néztem a csizmámra, és a belőle buggyosodó pizsama nadrágomra.

-Őszinte legyek, vagy kedves?-nevetett halkan.

-Nagyon vicces-fordultam el sértődöttet játszva.

-Figyelj Bianca. Egyszer élünk, kit érdekel, mit mondanak az emberek...

Kissé elmosolyodtam, de magamban reménykedtem, hogy valamit még mond. Valami olyasmit, hogy így is szép vagyok,  hogy a szépség belülről fakad, vagy hogy neki így is tetszem. De már megtanulhattam volna, hogy nála nem érdemes ilyesmire számítani. Nem is mondott semmit, csak zsebredugott kézzel sétált tovább mellettem. Közben a hó megint szállingózni kezdett. Az apró hópelyhek megragadtak Louis hajában.

A buszmegállóban csak egy öreg nénike ácsorgott, mikor odaértünk. A kezében két nagy csomagot szorongatva húzódott arrébb, mikor Louis leült mellé a padra. Én a táblához sétáltam, hogy megnézzem mikor megy Londonba busz. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a 8:45-ös busz perceken belül megjött. Louis morogva dobta el a cigijét, mikor közöltem vele, hogy a buszon nem szívhatja, aztán udvariasan visszatartottam, mikor be akart vágni a néni elé.

-Istenem, Bianca-fáradtan sóhajotott, és megvárta míg a néni lassan feltipeg a csomagjaival.

-Figyelj, egy: előbb volt itt, kettő: egy öreg néni!-magyaráztam.

-Pont leszarom-forgatta meg unottan a szemeit, majd fellépett a buszra, és kért két jegyet Londonig.

Amíg a sofőr a jegyeket intézte Louis gyorsan hátrafordult.

-Megdobnál egy kis pénzzel?-súgta.

-Mindet elköltötted, amit adtam?-kerestem elő a tárcám, majd a kezébe adtam egy bankjegyet.

-Igen. De nem csak füves cigire ment el, nyugi -mondta miközben fizetett.

-Hű, kíváncsi vagyok-dünnyögtem, majd elindultunk hátrafelé.

-Vettem rajta whiskyt is!-vigyorgott, majd lehuppant a hátsó ülések egyikére.

A homlokomat fogva ültem le mellé.

-De nem volt rossz-tette hozzá.

-Reméltem, hogy még nem ittad meg. Hogy tudtál egy nap egy üveg whiskyt meginni, úgy hogy nem is vettem észre rajtad?

-Egyszerű. Hozzá vagyok szokva, és nem árt meg.

-Ja, bocs nem tudtam, hogy az ilyen menőknek nem árt meg egy üveg whisky-néztem rá gúnyosan, mire ő csak lesajnálón nevetett egyet.

A busz megállt, és újabb utasok szálltak fel. Két lány jött fel először. 15 körül lehettek. Eléggé feltűnően nézték a pizsamanadrágom, mire nevetve Louis vállára döntöttem a fejem.

-Mindenki meg fog nézni Londonban a pizsimmel-nyöszörögtem fáradtan.

A két lány súgdolózva ült le a kettővel előttünk lévő ülésekre.

-És az baj?-Louis átkarolta a vállam.

-Nem tudom. Biztos furcsán néznek majd.

-Szard le-mondta halkan, szinte suttogva.

Becsuktam a szemem, és mosolyra húztam a szám, ahogy éreztem, hogy Louis megsimítja a vállam.

-Bocsi-hallottam, mire kinyitottam a szemem. Az előbbi két lány egyike állt előttünk. -Esetleg csinálhatok egy közös selfiet?-nézett Louira.

-Mi?-Louis értetlenül vonta meg a vállát. Hangjában némi gúnyt véltem felfedezni.

-Egy közös képet...-a lány egyre jobban zavarban volt.

-Velem? Minek?-a fiú annyira lesajnálva mondta, hogy én is kezdtem megsajnálni a lányt.

-Nagyon hasonlítasz a régi kedvenc énekesemre.

-Mondták már...-válaszolt Louis elgondolkodva.

-Akkor csinálhatok?-a csaj szemében remény csillant, ahogy elővette a telefont a zsebéből.

-Nem-gúnyos volt, de határozott.

-Miért?-kérdezte a lány meglepetten, és a szája széle szomorúan görbült le.

-Csak-válaszolt Louis, majd néhány pillanat múlva, mikor a lány még mindig ott állt, hozzátette -Lekopnál végre?

-Louis-ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és a kezem a fiú kézfejére tettem. De ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, és ha lehetett volna, ezerszer is visszaszívom. Sajnos már késő volt.

-Louis Tomlinson?-a lány szeme kikerekedett a meglepetéstől.

-Kösz, Bianca-mondta Louis megvetőn rám pillantva.

-Úristen, nem akartam... Basszus....-a kezem remegett, mint mindig mikor valami fontos dolgot elrontok, és dühös leszek magamra.

A lány tátott szájjal állt előttünk, és felváltva nézett rám, meg Louisra.

-Te tényleg Louis Tomlinson vagy...

-Fogalmam sincs ki az-a fiú még hidegebb stílusra váltott.

-Hát visszatértél!-a lány félig suttogott, és félig sikított, majd Louishoz lépve meg akarta ölelni.

-Húzz el-tolta el magától.

-De...-a lány megszeppenve eresztette le az ölelésre nyitott karjait.

-Figyelj, fogalmam sincs, hogy te ki vagy, és fogalmam sincs ki az a Louis Tomlinson. Szóval kopj le, menj vissza a barátnődhöz, vagy mit tudom én, de hagyj minket békén!-a lélegzetem elakadt a "minket" szónál. A szemembe könnyek szöktek, ahogy a lány szipogva elsétált. Semmit nem értettem. Mi történt? Louis az arcomat fürkészte.

-Mi baj?-ráncolta a homlokát.

-Nem értelek-kétségbeesetten néztem Louis csillogó kék szemeibe.

Szemeztünk. Igyekeztem minden kimondhatatlan érzelmet a tekintetembe belesűríteni. Csak néztem a szemeit, és az arcomon folytak le a könnyeim. Néztem, annyira, hogy már fájt, de nem kaptam el a tekintetem, egy pillanatra sem.

-Én sem tudom-Louis szemébe könnyek gyűltek, majd elkapta a tekintetét és a padlót kezdte bámulni.

A homlokát ökölbe szorított kezeire támasztotta, és egy ideig csak azt hallottam, milyen mélyeket lélegez. Aztán hirtelen a kabátja belső zsebébe nyúlva egy lapos üveget vette elő, és meghúzta.

-Uh-nem tudtam mást mondani. Louis nagyot sóhajtott, majd megint meghúzta az üveget. Majd mégegyszer.

-Hazudtam-mosolygott rám kesernyésen-Most fogyott el a whisky.

Elkaptam a tekintetem, és az út mellett elsuhanó autókat, és házakat kezdtem figyelni. A busz megint megállt. Mivel karácsony volt, így mindenki aki eddig elfelejtett vásárolni, most, az utolsó pillanatban indult Londonba, hogy beszerezzen valamit. Az emberek özönlöttek az eddig majdnem hogy üres buszba, és hamarosan szinte az összes ülőhelyet elfoglalták. Egy termetes férfi oldalához préselődve bámultam ki tovább az ablakon. Egy-egy kósza hópehely az ablaknak sodródott, majd egy pillanat alatt elolvadt, és végigfolyt az üvegen. Tekintetemet versenyeztettem a cseppekkel, mikor egyszer csak megéreztem Louis fejét a vállamon. A lehelete bűzlött az alkoholtól, ahogy a fülembe súgta a szavait.

-Kérlek, segíts! Hogy találjam meg az utamat, ha magamat is elvesztettem?!

Kezeit az ölébe ejtve babrált a kabátja szélével.

-Hiányoznak? -kérdeztem. Pontosan tudta, kikre gondolok.

-Nem. A régi önmagam hiányzik! De talán ők vissza tudnák hozni...-elgondolkodva, lassan suttogott. A szemei csukva voltak, mintha csak félálomban lenne.

-Louis, meddig volt az az üveg?-ráncoltam a szemöldököm.

-Kicsit több mint félig. Asszem...-a hangja elhalt.

-Jól vagy?-álmos fejét a kezeim közé fogtam.

-Nem. Hánynom kell.

-Mitől?

-Felrázott a busz. De még visszatartom-mondta, majd lassan felém hajolva megcsókolt. Nem volt szenvedélyes, sem erőszakos, de gyengéd sem. Álmatag volt, és kétségbeesett. A szemem lecsukódott, és körülöttem minden megszűnt létezni, ahogy ajkaink egymáshoz értek. Elfelejtettem az oldalamhoz nyomódó kövér pasit, a fejüket rosszallóan ingató néniket, és a sugdolózó lányokat.

Ahogy a  csókunk lassan véget ért, fejemet Louis mellkasára hajtottam. A szemem még mindig csukva volt.

-A lány már századjára fényképez le-súgta halkan a fiú.

-Amelyik azt hiszi, hogy te vagy Louis Tomlinson?

-Igen.

-És zavar?-a fejemet jobban a pulcsijába fúrtam.

-Nem.

-Pontos címet tudsz?-kérdeztem. A hangom elveszett a rengeteg ember között. Az egyre sűrűbben szállingózó hóesésben sétáltunk, most már normális ruhákban. Szerencsére a bevásárló központok vécéji elég nagyok, hogy  át lehessen öltözni bennünk.

-Sajnos nem emlékszem. Ha két évig elég erősen akarsz valamit elfelejteni, biztos, hogy nem sok marad meg belőle.

-De odatalálsz?

-Persze. De egyáltalán nem biztos, hogy most ott lesznek. Bianca... szerintem inkább hagyjuk. Hideg van, esik a hó. Inkább keressünk valami helyet, ahol elalhatunk-mondta a fiú a dzsekjét összehúzva.

Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van. De mégis meg akartam győzni. Először is magamat. A szívem legmélyén még mindig ott volt az akarat. Szerettem azt a bandát, és mikor Lou kilépett, többé nem volt ugyanaz. Tudtam, hogy ha most esetleg valami csoda folytán vissza is vennék, akkor sem lenne többé az, ami előtte volt. Mégis vakon mentem egy álom után, vakon hittem benne, hogy visszahozhatom, ami már rég elmúlt, vagy talán nem is volt soha. Talán csak én képzeltem ezt az egészet. Csodálatos, de ilyesztő, mit meg nem tesz az ember azért, hogy valóra váltsa a bolond, gyerekes álmait. Mennyire makacsul ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, akkor is ha belül tudjuk, hogy már rég elvesztettük őket.

Az ujjaim reszkettek, ahogy kisöpörtem néhány tincset az arcomból.

-Csak mondd a szemembe, hogy nem akarod-fúrtam bele a tekintetem Louiséba.

-Nem tudom, hogy akarom-e.

-Legalább próbáld meg! Nem veszíthetsz semmit. Hiszen egyszer élünk...-halványan elmosolyodtam, ahogy a fiú szavait idéztem.

Louis csak állt, és némán ingatta a fejét. A hópelyhek megragadtak a vállán.

-Rendben-mondta végül -Próbáljuk meg.

Örömömben ugrálni tudtam volna, de nem akartam, hogy amiatt meggondolja magát, így csak csendben mosolyogva léptem közelebb hozzá, majd szorosan megöleltem. Éreztem, hogy meglepetésként érte, de gyorsan a derekam köré fonta a karjait.

-Akkor mutatod az utat?-kérdeztem.

-Megpróbálom-a lehelete fehér felhőt alkotott, ahogy beszélt, majd lassan eloszlott a szállingózó hópelyhek között.

-Louis...-kezdtem halkan.

-Igen?-féloldalas mosollyal az arcán nézett a szemembe.

-Boldog születésnapot-simítottam meg óvatosan a karját. Láthatóan megleptem. Arcán furcsa keserű mosoly jelent meg.

-Hát még emlékszel rá?

-Persze... Hogy felejthetném el ?!

Nem szólt semmit, csak bólintott egyet, majd elfordult, és a lábával a havat kezdte rugdosni.

-Köszönöm-mondta végül.

Elindultunk a ház felé, ahol remélhetőleg a One Direction idén is éppen szűk, baráti karácsonyi bulit szervezett. Nem tudtam mire számítsak, de az megnyugtatott, hogy Louisnak ugyanúgy nem volt semmi ötlete, hogyan fogadják majd az ex-bandatársai két évi távollét után.

Már egy ideje egyenesen mentünk, mikor egy zebránál megálltunk, és vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson. Felnéztem az égre. A hó egyre sűrűbben esett, és a kövér hópelyhek bizonytalanul kavarogtak a gyenge szellőben. Minden erőmmel igyekeztem arra gondolni, hogy ez az egész sikerüljön. De mi van, ha idén nem is ott ünnepelnek? Mi van ha nem engednek be, mondván, hogy Louis már minden lehetőséget eljátszott? És mi történik, ha minden úgy megy, ahogy elterveztem? A fiú bocsánatot kér, az 1D pedig megbocsát. Meglesz amit akartam, a One Direction újra teljes lesz. De mi lesz utána? Vége a sztorinak, mindenki boldogan él, még meg nem hal. Boldog befejezés, de hol vagyok benne én?...Gondolataim közül Louis zökkentett ki, ahogy finoman megragadt a kezem, hogy átmehetünk az úton. Ahogy lekaptam a tekintetem az égről, rögtön összeakadt egy másik, jól ismert tekintettel. Szemből Mark, és az új barátnője igyekeztek át a széles zebrán. Mark hamar elkapta rólam a tekintetét, és a mellettem lazán lépkedő Louist kezdte vizslatni, akinek a szájában most is ott figyelt a füstölgő cigi. Láttam, ahogy tetőtől talpig végigméri a fiút. Arcán gúnyos mosoly jelent meg, ahogy visszanézett rám. Ekkor már egészen közel voltunk egymáshoz.

-Ez igen-bólintott rám nézve, ahogy egészen mellénk érték, majd Louis mellett elhaladva kissé meglökte a vállát.

-Mi a szar?-a fiú csodálkozó tekintettel fordult hátra. -Mi a fasz bajod van, haver?

Mark megvetően mosolyogva fordult fél testtel hátra.

-Bocs. Véletlen.

Nem tudom, láttam, vagy csak képzeltem, de mintha Louis szemében egy pillanatra felvillant volna valami, és a karja  megfeszült volna. Mint ha meg akart volna fordulni, hogy visszaszóljon, hogy ne hagyja annyiban, hogy gúnyolódnak rajta. De az egész csak egy pillanatig tartott, rögtön vissza is tért a megszokott Louis flegma tekintete, majd lazán megvonta a vállát, és hagyta, hogy Mark, és a barátnője eltűnjenek a kocsik és emberek között.

Nem értettem, hogy tud ilyen nemtörődöm módon viselkedni. Én legszívesebben visszamentem volna, és mindkettőjüket felpofozom. A könnyeimet is nehezen tartottam vissza, ahogy az embereket kerülgetve próbáltam Louis mellett maradni.

Befordultunk egy kisebb mellékutcába, ahol már kevesebb volt a járókelő.

-Mark volt az, igaz?-kérdezte kissé lassítva a léptein.

-Igen...és a lány, akivel megcsalt-a szemembe könnyek gyűltek, ahogy ezt kimondtam, és megtorpantam.

-Sajnálom-állt meg Louis is, majd a szemembe nézett.

-Nem kell -szipogtam -Hiszen nem tehetsz róla.

-Ez igaz -simította meg az arcom -De akkor is sajnálom, hogy megbántott.

Az arcom a fiú kabátjába fúrva öleltem meg. Mikor elváltunk, mélyen a szemébe néztem.

-Minden rendbe jön, Bianca!-szája sarkában egy apró mosoly jelent meg.

Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat. Kissé lábujjhegyre állva hajoltam az arcához. Ajkaink majdnem összeértek, mikor Louis felemelte a karját, és gyengéden eltolt magától.

-Sajnálom-mondta-Én nem bírom ezt tovább csinálni.

-Tessék?-semmit nem értettem.

-Nem megy...

-Miért?

-Mert megkedveltelek-nézett a szemembe, velem pedig nagyot fordult a világ.

-Hogy mi?-nem tudtam mást mondani.

-Tudom mire gondolsz most. Hogy ez ellentmondás. Hogy pont azért csinálnám, mert megkedveltelek. Kérlek, csak hallgass végig, és meg fogod érteni-fogta a két kezem a tenyerébe.

Bólintottam, mire folytatta.

-Tudod, az utóbbi két évben teljesen elvesztek az érzéseim. Bianca, én nem tudok olyat, mint mások: szeretni, megbízni valakiben, törődni valakivel... ilyenek.

Akármilyen lányt lesmároltam, akárkivel lefeküdtem. Nekem mindegy volt, hogy a lánynak mi a neve, a kedvenc színe, hogy milyen a családja, vagy hogy van-e háziállata. Az sem érdekelt, hogy mi lesz vele, ha én lelépek. Tudom, hogy megbántottam nem egy lányt, de sosem érdekelt. És ez az, amit nem tudnék veled megtenni. Eddig azt hittem, menni fog, de megkedveltelek. Ezért nem akarlak megbántani.

-Akkor ez mind csak...-kezdtem, a megfelelő szót keresve.

-Igen, kihasználtalak. Olyan voltál nekem, mint bármelyik másik lány.

-De... A buszon...Azt hittem, az nem olyan...

-Azt hittem, vagy reméltem, hogy tudok érezni irántad valamit. Hiszen kedves vagy, jó a humorod, és annyi mindent tettél értem. Azt hittem, tudok változni. De meg kell értsd, én többé nem tudok szeretni.

-Értem...-már nem sírtam. Elakadtak a könnyeim. Csak üveges tekintettel meredtem a semmibe.

-Figyelj, én megértem, ha ezek után nem akarsz tovább velem jönni-mondta Louis néhány percnyi hallgatás után-Az is sok, amit eddig értem tettél.

-Nem-emeltem fel a tekintetem egy nagy sóhajtással -Ha eddig eljöttem, nem fordulok vissza. Azért jöttünk, hogy összeforrasszunk egy széthullott bandát. És végig fogjuk  csinálni.

Louis halványan elmosolyodott.

-Néha irigylem a kitartásod. Ha te nem lennél, most is valahol az utcán fetrengnék részegen.

-Louis, én hiszek abban a fiúban, aki 2010-ben a sarkára állt, és fittyet hányva a világra megvalósította az álmát.

-Az a fiú már rég nem létezik...-suttogta Louis a semmibe meredve, majd lassan elindult a szállingózó havazásban.

Harry letette elénk a poharakat, majd lehuppant Liam mellé a kanapéra.

-Martini, ugye?-vette fel Louis az egyik poharat, majd elgondolkodva forgatni kezdte az ujjai között. Láthatóan nem volt zavarban, de tudtam, hogy igazából fele annyira sem veszi félvállról a dolgokat, mint mutatja.

-Aha-válaszolta Niall a szénfekete kontaklencséjét piszkálgatva. Nem fél, hogy megszalad az ujja, és a kontaklencse felcsúszva az agyában köt ki?!

Láthatóan mindenki csak arra várt, hogy valamelyikünk végre belekezdjen, miért is jöttünk ide.

Zavaromban magam köré fontam a  karjaim, mintegy magamat átölelve kuporogtam a kanapé szélén. Louis, mintha megérezte volna a zavarom, úgy húzódott közelebb, majd megsimította a hátam. Féloldalas mosollyal az arcán nézett rám, majd felhajtotta a pohara tartalmát.

Harryre néztem, aki nem kapta el a tekintetét, zavartalanul bámult tovább. A haja beállítva meredt az égnek, mint mostanában mindig, zöld szemei pedig szinte lyukat égettek az arcomba.

-Harry...-kezdtem el a fejemben motoszkáló kérdést-láttad az üzenetem?

-Nem néztem meg. Láttam, hogy jött egy csomó tőled, de nem nyitottam meg.

-Értem-húztam el a szám.

-Nem várhatod el tőlünk, hogy végignézzük az összes rajongói üzenetet. Ha meg egy részét elolvassuk, másikat nem, az igazságtalan-sietett Zayn a barátja segítségére.

-Nem mondott semmi ilyet, oké?!-szólalt meg Louis is, ahogy látta a megszeppent arcom.

-Rendben, megvédted a csajod, superman,most már rátérhetsz a lényegre, amiért idejöttél-Zayn szavai gúnyosan csengtek, és a banda hatradőlve várta, hogy Louis beszéljen. A fiú egy halk, gúnyos nevetéssel tette le az üres poharat az asztalra, majd komótosan felállt.

-Nem azért jöttem ide, hogy a bocsánatotokért könyörögjek. Azért jöttem... illetve-itt felém fordult-jöttünk, hogy megmagyarázzam a két évvel ezelőtt történteket. Nem tudom, mennyit tudtok abból, ami azóta velem történt. Tudom, megutáltatok, ti is meg, a rajongók is. Nem igazán akarom részletezni, min mentem keresztül, valószínűleg senkit nem érdekelne. Csak annyit mondanék, hogy eddig eszembe nem jutott, hogy ide jöjjek. Lubickoltam a nagy semmiben, napról napra csak túléltem, és nem hogy le akartam volna zárni a múltam, az sem érdekelt, hogy mi volt tegnap, hogy mi lesz holnap, sőt általában az sem, hogy most mi van. Egészen addig, amíg ez a lány fel nem nyitotta a szemem-itt rám mosolygott egy pillanatra, majd újra a fiúk felé fordulva folytatta -Fiúk... Ismertek. Ha nem tisztelnélek titeket hihetetlenül, biztos, hogy nem álltam volna fel.

-Louis, mi volt akkor? Egy csodálatos ember voltál, és szerintem még most is az vagy. Miért hagytál ott minket?-kérdezte Harry.

Louis nagyot sóhajtott. Láttam, hogy nagyon nehéz erről beszélnie, de mostmár tényleg nem halogathatta tovább.

-Egyszer, mikor még minden rendben volt, voltam egy buliban. Többet ittam a kelleténél, és teljesen elvesztettem a józan itélőképességem. Hibát követtem el...-megvakarta a tarkóját, és körülnézett. Mindenki, engem is beleértve feszülten figyelt rá, ő meg zavarában elnevette magát. Szemeiben láttam, hogy csillognak a könnyek, de erős maradt és nem sírta el magát. Egy nagy levegőt véve folytatta.

-Egy lánnyal... Nem tudom, lefeküdtünk-e, de hogy smároltunk, az biztos. Egy szobában érdekes képeket csináltak rólunk. Másnap semmire nem emlékeztem, de aki a képeket készítette hamarosan elkezdett zsarolni. Először pénzt kért, amit meg is adtam neki. Akkor néhány napra békén hagyott, de utána megint visszatért, és azzal fenyegetett, hogy nyilvánosságra hozza a képeket. Mondtam, hogy megkapja a pénzét, és hagyjon végre békén. Azt válaszolta, nem érdekli a pénz, lépjek ki a bandából, ha fontos nekem Eleanor. Tudjátok, hogy mindennél jobban szerettem azt a lányt...-a szája sarkában halvány mosoly jelent meg, ahogy Eleanorról beszélt. Lehajtottam a fejem, és a padló mintáját kezdtem nézegetni.

-És ezt miért nem mondtad el nekünk?-Niall szomorúan fúrta fekete tekintetét Louis csillogó kék szemeibe.

-Féltem. Megfenyegetett, hogy ha bárkinek szólok, másnap tele lesz vele a média.

-De nem értem...-szóltam bele én is. Meglepődtem, mennyire remeg a hangom, de folytattam.-Akkor miért szakítottál Eleanorral?

-Az ember megígérte, hogy megsemmisíti a képeket, mihelyst kiléptem, de nem tartotta be. Volt annyi tisztesség benne, hogy nem tette ki közszemlére, de még egy utolsó döfésként elküldte a képeket El-nek.

-Ki volt ez a féreg? -Harry idegesen dörzsölte az arcát.

-Nem tudom-Lou tehetetlenül rogyott le mellém a kanapéra.

Arcán folytak le a könnyek.

-Végre-nevetett fel szomorúan -Hát túl vagyok rajta... Megcsináltam-ragadta meg a kezem, majd erősen megszorította.

-Igen, megcsináltad-erőltettem mosolyt a szomorú arcomra.

Észre sem vettem, hogy közben a többiek felálltak, és mind odajöttek.

-Üdv újra közöttünk!-mondta Zayn, a sírás határán, és erősen megszorította Louis kezét, majd felhúzva a kanapéról, szorosan megölelte. Utána Niall következett, akinek a könnyek már sűrűn elöntötték a fekete kontaklencsés szemét. Majd sorban mind a négy fiú jól megszorongatta az eltévedt tagot.

Ültem a kanapén, és az én szemeimbe is  könnyek gyűltek. De ezek nem a megkönnyebbülés könnyei voltak, mint a fiúk szemében. El voltam keseredve. Csak ültem, és néztem, ahogy a legnagyobb álmom megvalósul, de nem tudtam örülni. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, a számban a nyál keserű lett, és a torkom összeszorult.

Mi a bajom? Hiszen ugrálnom kellene örömömben. Ezt akartam, nem? Ezért harcoltam, erről álmodtam. Vagy nem?

Körülöttem mintha lelassult volna a világ. A fiúk széles mosolyra húzták a szájukat, de közben az arcukon folytak le a könnyek. Liam lassítva paskolta meg Lou vállát, ahogy megölelte.

Hirtelen nagyon egyedül lettem. Mikor idejöttünk, még tartoztam valahová. Louisval ketten voltunk. Ketten harcoltunk az igazunkért, ketten hánytunk fittyet arra, hogy mit gondolnak az emberek. Úgy éreztem összetartozunk. Most pedig Louis megtalálta azokat, akikhez valóban tartozik. Így én egyedül maradtam.

Lassan felálltam, és bizonytalanul indultam el az ajtó felé. Minden egyes lépésnél mintha egy újabb darabot kiszakítottak volna a szívemből.

-Bianca?-hallottam a hátam mögül tompán, de nem fordultam meg. Olyan volt, mint egy álom, egy rémálom, ahol víz alatt lépkedek, és felettem a szárazon beszélnek hozzám. A víz súlya miatt azonban nem tudok mozdulni, egyre csak nehezedik rám, egészen addig, amíg teljesen összenyom.

Az egész testemben égető érzést éreztem, közben rázott a hideg, mintha lázas lennék.

Valaki megfogta a csuklóm, és gyengéden visszarántott. Megfordulva Louis varázslatos kék szemeibe néztem, és hirtelen az egész világ megszűnt körülöttem. Elfelejtettem a fiúkat, a martinit az asztalon, az ajtót amin éppen ki akartam menni. Többé nem létezett más, csak ő és én.

-Hová mész?-kérdezte az arcomat fürkészve.

-Nem tudom... Haza?-döntöttem a falnak a hátam. Louis megfogta a vállaim, ezzel mintegy megakadályozva, hogy menjek.

-Mi a baj? Hiszen sikerült. Megcsináltuk!

-Nincs baj. Csak vége a sztorinak. És sajnos ebben a történetben nem én vagyok a főszereplő-mosolyodtam el keserűen. -Ez a te történeted! És most jön a boldog befejezés, amibe én nem illek bele.

-Hát nem érted?-Louis szemébe könnyek gyűltek -Nélküled nem hogy happy end nem lenne, de még történet sem.

Szipogva vontam meg a vállam.

-Még nincs vége a történetnek! Úgy alakítjuk, ahogy akarjuk!-mondta, majd a szemét lehunyva a számhoz hajolt, és hosszasan megcsókolt.

Csókunkba belefeletkezve öleltem át a nyakát, az ő kezei pedig lassan a derekamra vándoroltak, és úgy húzott még közelebb magához. Úgy éreztem sosem lesz elég az ajkaiból, nem érdekelt, hogy a mögöttünk álló One Direction némán néz.

Mikor nagysokára szétváltunk, mosolyogva néztem a fiú szemeibe.

-Bianca...-kezdte Louis -Tudom, mit mondtam, hogy nem akarlak megbántani, de nem bírom ki nélküled-szemei segítségkérőn meredtek rám.

-Nem érdekel, ha megbántasz. Ha választani lehet, hogy te bánts meg, vagy valaki más, téged választalak.

-Srácok, én tényleg nem akarok zavarni, de...-kezdte Liam, majd a mellette álló férfira mutatott. Észre se vettem, hogy bejött.

-Louis Tomlinson-mondta, mire Louis elengedte a derekam, és kibújva a karjaim alól odalépett.

-Jeff vagyok, idén lettem a fiúk menedzsere-nyújtotta a kezét Louis felé, aki erősen megszorította.

-Örülök.

A férfi egyből a mondandója közepébe vágott.

-Liam elmondta amíg ti khm...-laposakat pillantgatott, miközben a torkát köszörülte-khm....elvoltatok, hogy vissza akarnak venni a bandába. És ez nagyon szép, és jó, de amit két éve csináltál nem múlt el nyom nélkül. Tudjátok, hogy nincs siker rajongók nélkül, szóval azt mondom, hagyjuk, hogy ők döntsék el Tomlinson sorsát.

-És ezt mégis hogy akarjuk megvalósítani?-kérdezte Niall a falnak dőlve.

-Internetes szavazás, ma éjfélig. Benne vagytok? Főleg te, Louis?

-Oké-bólintott a fiú, majd sorra a többiek is.

-Rendben gyerekek, akkor fel twitterre, facebookra, instára meg mindenhova, és posztoljatok. Százezer szavazat alatt nem érvényes, és új időpontot írunk majd ki.

-És ha leszavazzák, akkor elküldjük?-Harry kétségbeesetten nézett Jeffre.

-Ők a rajongók, nélkülük nincs banda. De ti tudtok hatni rájuk-kacsintott, majd sietősen elindult kifelé.

-Boldog Karácsonyt, fiúk! Holnap találkozunk-fordult vissza az ajtóból.

-Neked is!-intettek, majd a férfi végleg elhagyta a szobát.

-Hallottátok, srácok!-mondta Liam -Akkor posztoljunk!

Mindenki előkapta a telefonját, és gyorsan kezdte nyomkodni.

Louis rám mosolygott,és a hátamon végigsimítva ült le a kanapéra, majd a kezét nyújtotta. Megfogtam, mire óvatosan behúzott az ölébe. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy karjai körém fonódtak, és meg erősebben magához szorított.

Már nem tudtam, mit gondoljak, csak vártam, hogy végre éjfél legyen, és megtudjam az eredményt. Aztán az órára pillantva rájöttem, hogy még sok idő van addig, mert még csak fél 2 volt. Tíz és fél óra választott el attól, hogy megtudjam, mi lesz az életemmel ezután. Ekkor jutott eszembe, hogy Szenteste van. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a napot a családomtól külön töltöttem. Ettől kicsit összeszorult a szívem, így még jobban Louishoz bújtam. Ő ezt megérezve, erősebben ölelt magához.

-Fiúk, -kezdte halkan, mire azok mind felpillantottak a telefonjukból, és ránk figyeltek -Az a helyzet, hogy nincs hová mennünk estére...

-Nem gondoltad, hogy elküldünk, ugye?-Niall  csodálkozva meredt Loura, majd rám. Úgy éreztem, fekete tekintete egészen a csontjaimig hatol.

-Itt maradtok Karácsonyra! Pont!-mondta Zayn, mire a többiek buzgón bólogatni kezdtek.

-Köszönjük-mondtam mosolyogva Louis helyett is, aki arcát megnyugodva  a hajamba fúrta.

Izgatottan görnyedtem Harry laptopja felett, és félpercenként frissítettem az oldalt. Egyedül voltam a szobában, a többiek kimentek a konyhába, hogy megmutassák nekem, hogy fiúk is tudnak sütit sütni. Abban biztos voltam, hogy nálam jobbat csinálnak, mert ha valamiben igazán rossz vagyok az a sütés.

-Harry, felnyársalsz a hajaddal!-hallottam Niall hangját, majd Harry sétált be a szobába.

-Úgy sincs kedvem sütni-vonta meg a vállát, majd leült mellém a kanapéra -Mi újság a szavazáson?

-Louis vezet, de nem sokkal-mondtam, majd félrehúzódtam, hogy a fiú is ránézhessen a képernyőre.

-Értem...-húzta el a száját. Csend következett. Láttam a fiú szemében a sok kérdést, de hezitált, hogy feltegye-e őket.

-Bianca...-kezdte bizonytalanul -Akkor ti Louisval...szóval...

-Nem, nem vagyunk együtt. Illetve...-bizonytalanodtam el én is.

-Értem-bólintott -Vagyis nem értem, de értem, ha nem akarsz róla beszélni.

-Mert érdekelne?-néztem a fiú szemébe.

-Louis a legjobb barátom volt, és két éve alig hallottam róla valamit. Azt is bár ne hallottam volna...-dörzsölte meg a halántékát.-Szóval bármi érdekel róla.

-Rendben. 14.-én találkoztam vele.

-Az évfordulón...-Harry elgondolkodva húzta fel a lábait törökülésbe.

-Igen-bólintottam, majd nagy vonalakban elmeséltem neki mindent. Vagyis majdnem mindent, mert Markot és az új  barátnőjét kihagytam a sztoriból.

Mikor a végére értem, a fiú elgondolkozva mérést maga elé. Láttam, hogy megint böki valami a csőrét. Nem sokára bele is kezdett.

-Figyelj, tudom, hogy nem ismerlek, de ne haragudj meg, hogy személyes kérdést teszek fel-mondta, én meg csak legyintettem, hogy kérdezzen csak -Beleszerettél Louisba?

Váratlanul ért a kérdés. Az első gondolatom az volt, hogy rávágom, igen, de aztán tovább gondolkodtam. Magam sem tudtam, hogy mit érzek valójában. Tudtam, hogy nekünk kettőnknek semmi esélyünk közös jövőre. Tudtam, hogy Louis egy drogos, piás 25 éves srác, és néhány órán belül talán újra híres popsztár lesz. És itt vagyok én... Ki is vagyok én? Magam sem tudom. Egy biztos: hogy semmi közös, semmi átfedés nincs köztem, és a fiú között. Nem illünk össze, és senki sem ért egyet azzal, hogy mi ketten összetartozzunk. Tudtam, ennek az egésznek semmi jövője, főleg akkor, ha megszavazzák Louist és visszakerül a bandába. De ahogy láttam magam előtt a fiú varázslatos kék tekintetét, mindezt elfelejtettem.

-Talán-válaszoltam Harrynek nagysokára. Lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte pásztázni. Tudtam, mire gondol. Hogy lehetetlenre vágyok. Elfordultam, hogy ne lássa a szememben csillogó könnyeket. Ujjam megkereste a laptopon az F5 billentyűt, és egy nagy sóhaj után lenyomtam. Ahogy kitisztult a látásom a képernyőre meredtem. Az igenek és nemek száma pont ugyanannyi volt. Éreztem, hogy karok fonódnak a derekam köré, és az orromat megcsapta a cigarettafüst, és valami édes sütemény illatának keveredése.

-Mi a helyzet?-kérdezte.

Szó nélkül mutattam a képernyőre. Éreztem, hogy elhúzza a száját.

-Csukd be a szemed!-kért, majd elengedett, és kisietett a szobából. Lehunytam a szemem. Louis hangja viszhangzott a fülemben, ahogy azt kéri csukjam be a szemem. Éreztem, ahogy a szám mosolyra húzódik. Az jutott eszembe, mikor először kérte ezt. Mikor izgatottan vártam, hogy láthassam Louis borotvált arcát. Furcsa érzés öntött el, és a szívem kezdett hevesebben verni.

-Nyisd ki a szád!-hallottam a fiú mosolygós hangját.

Ahogy megéreztem a még meleg süteményt a számban, a szemem akaratlanul is kipattant. A számban szétomlott a csokis édesség, és Louis mosolyogva nyúlt a szám széléhez, majd az ujjával letörölte onnan a csokit.

-Finom?-kérdezte miközben a szájába vette és lenyalta a csokis ujját.

Harryre néztem, aki a kanapé szélén ülve nézett és  mosolygott.

-Nagyon-bólintottam, majd elfordultam, hogy ne lássa a szemembe gyűlt könnyeket.

Már nem akartam, hogy éjfél legyen. Nem akartam, hogy újra az a One Direction legyen, akit szerettem. Nem akartam már azt se, hogy Louis szeressen, csak, hogy minden így maradjon. Mint egy ködös, lázas álom...

A szavazást bámulva lassan telt az idő. Estefelé megjött Perrie, majd nem sokkal utána Sophia is. Természetes mindketten tudtak már Louisról a barátjuktól, de úgy látszik Zaynék engem kifelejtettek a meséből. Éppen a végére értem a magyarázkodásnak, mikor ismét szólt a csengő.

-Várunk még valakit?-vonta fel Harry a szemöldökét.

-Igen-pattant fel Niall, és kisietett.

Mi, ottmaradottak csodálkozva néztünk össze. Nem volt sok időnk találgatni, mert a szöszi hamar megjött.

-Srácok,-dugta be a fejét -Be kell, hogy mutassak nektek valakit. A barátnőm-mosolygott, majd kitárta az ajtót.

Mindannyian arra számítottunk, hogy besétál valami gyönyörű lány, de nem állt senki az ajtóban.

-Niall?-nézett rá Liam felvont szemöldökkel.

-Itt is van!-húzott elő egy pizzás dobozt a háta mögül. Hihetetlenül elröhögtük magunkat, Niall pedig kaján vigyorral az arcán ült le Harry mellé.

-Halljátok, nem megyünk át a másik szobába?-kérdezte Zayn, mire Perrie buzgón kezdett helyeselni.

-Ezek szerint megnézhetjük, mit műveltetek a fával-mosolygott Sophia, majd gyorsan felállt, és a szőke lányba karolva előrement.

-Van karácsonyfa?-kérdezte Louis Harry felé fordulva.

-Van. Perriék vették, és díszítették fel még tegnap.

Ahogy a szőnyegen körbeültük a fát, és Zayn bekapcsolta a fényeket, Niall pedig begyújtott a kandallóba, egészen ünnepi lett a hangulat. Louis oldalához bújtam, ő pedig átölelte a vállam. Ki tudja, talán most érezhetem utoljára az illatát. Játékosan kezdte piszkálni a hajamat. Meredten bámultam a kandallóban lobogó tűzbe, és a gondolataim megint elkalandoztak. Nem tudtam, miért reméltem, képzelődtem még mindig. Két nagy álmom teljesült, durván ütve egymást, és nem tudtam eldönteni mit akarok jobban. Ez az egész annyira irreális volt, hogy a feltűnést elkerülve csíptem a karomba, és vártam, hogy felébredjek. Nem jött be, még mindig Louis vállára döntött fejjel ültem a szőnyegen a kedvenc bandám házában. Mögöttem ugyanúgy ott figyelt a laptop, rajta a számokkal. Tudtam, hogy Louis hasonló gondolatokat forgat a fejében, ahogy a karácsonyfára bambul.

Akármennyire nem akartam, az éjfél egyre csak közeledett, és a szőnyegen ülve, halkan beszélgetve még gyorsabban telt az idő, mint hittem volna.

Már csak negyed óra volt hátra éjfélig, és a szavazás fej-fej mellett haladt. Ha az igenek elkezdtek felülkerekedni, nem kellett sok, és a nemek is belehúztak, majd ismét visszatért az egy-két szavazatos különbségre. Százezer már bőven megvolt, így tudtuk, hogy most fog eldőlni a fiú sorsa, nem lesz másik időpont.

Mindenki fent akart maradni, hogy megvárja az eredményt, de Perrie elaludt a fejét a vőlegénye vállára hajtva. A szobában sötét volt, csak a karácsonyfa égői, és a kandalló halvány parázsló fénye vilagitottak. Niall és Harry végigfeküdtek a padlón, Liam és a barátnője pedig a kanapén ültek.

Louis mellettem ült a földön. Ütött egy F5-öt az előttünk kinyitott laptopon, majd felém fordult. Arca bizonytalanul rajzolódott ki a halvány, remegő fényben, de szemeiben határozottan tükröződött a kandalló parazsa. Ujjai tapogatózva keresték meg az enyéimet, majd lassan közelebb húzódott. Száját fáradt mosolyra húzta, majd hozzám hajolva adott egy puha csókot.

-Köszönöm, Bianca Ford!-suttogta homlokát az enyémnek támasztva.

-Mit?-kérdeztem suttogva, miközben a tekintetem elveszett a csillogó kék szemeiben.

-Hogy most itt lehetek. Hogy segítettél, hogy kitartottál mellettem, mikor én ezt nem érdemeltem meg. Hogy felnyitottad a szemem. Sosem felejtem el!-nem láttam jól a gyenge fényben, de mintha a szemei jobban csillogtak volna, mint azelőtt.

Fél kezemmel a hajába túrtam, ahogy ajkaink újra egymáshoz értek. Nyelveink tüzes táncba kezdtek. Akkor már mindketten tudtuk, hogy valószínűleg most utoljára.

Három perc volt a szavazásból, mikor ölembe vettem a laptopot. Az igen és nem alatt ugyanaz a szám állt. Egy ideig szuggeráltam, hogy változzon meg valamelyik, de nem jött be. Louisra pillantottam, aki előttem feküdt a szőnyegen, és nézett. A képernyőhöz visszafordulva még mindig nem változott az állás. Gyorsan beléptem, hogy szavazhassak én is. A kurzort lassan a "nem" szócska fölé mozgattam, és remegő ujjakkal köröztem az egér felett. Mi történik, ha most lenyomom a gombot? Louis nem kerül vissza a bandába, hanem marad velem. Öt embert fosztanék meg a boldogságtól egyetlen kattintással. Nem is beszélve arról a milliónyi rajongóról, aki most az igent nyomta meg. És végül magamat is. Nem tudnék minden nap azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy miattam nem lett teljes a banda, amit annyira szerettem. Nagyot nyeltem, hogy lemenjen a gombóc a torkomból. Lassan fogtam meg az egeret, és áttoltam a kurzort az "igen" szó fölé. Így kellett tennem, tudtam.

"Viszlát Louis"-mondtam magamban, majd ahogy remegve lenyomtam az egér gombját, egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.

Alig néhány másodperc múlva váltott át az óra éjfélre, és az oldalt frissítve fogadott a szöveg, hogy a szavazás lejárt. Gyorsan lejjebb görgettem az oldalt az eredményért. Nem várt meglepetés, Louis nyert egy szavazattal.

-Louis-erőltettem mosolyt az arcomra. A hangom elcsuklott. A fiú felült, és mellém húzódott.

-Fiúk, megvan az eredmény!-mondta, mire mindenki egy emberként pattant fel, és sietett a laptophoz.

-Mi lett?-vágódott le Harry is.

-Nyertem-Louis szája hatalmas mosolyra húzódott -Csak eggyel, de meglett.

-Igen!-kiáltott fel Niall, majd Harryt felhúzva ugrálni kezdett.

Zayn Louisra ugrott rá, és nevetve megszorongatta. Zűrzavar kezdődött. Szinte mindenkinek eleredetek a könnyei a megkönnyebbüléstől, és mindenki azt ölelte, akit ért. Harry elém lépett, és szorosan megölelt. Nem tudtam viszonozni, csak álltam, mint egy szobor, arcomon keserű mosollyal. Hazza hamar elengedett, majd a fiúkhoz lépett, akik már csak rá vártak egy nagy One Direction-öleléshez. Szemembe könnyek gyűltek. Hiszen erre vártam két éve, hogy megint lássam ezt az öt fiút együtt. Mi változott hát?

Louis hozzám lépett. Az állam alá nyúlva emelte fel a lehajtott fejem. Nem volt szükség szavakra, mindent ki tudtunk olvasni egymás szeméből. A fiú kitárta a karját, én pedig szorosan a mellkasához bújtam.

-Sikerült...-suttogtam bele a pulcsijába.

-Igen, sikerült.

Talán mégis megérte ezt az egészet végigcsinálni. Egyedül sétáltam a hóval fedett úton. Bár a szívemben üresség maradt, ahogy eltűnt Louis az életemből, nem bántam meg egyetlen döntést sem, amit miatta hoztam. Talán ez megtanít arra, hogy itt az ideje felébredni. El kell engednem a gyerekes álmaim, és elkezdeni élni. Ez rádöbbentett, hogy mennyire távol álltam mindig a valóságtól, mennyire a vágyaimban éltem.

A fehér hóban bukdácsolva arra is rá kellett döbbenjek, hogy nem minden történetnek lehet boldog vége. Ott voltam én, egyedül, elvesztettem Louist, az öcsémet... Nem, biztos hogy ez nem boldog befejezés. De nem is befejezés... Ez az egész csak úgy lóg a levegőben, mint valami zavaros álom, ami egyszer csak megszakad, ahogy felébredünk.

A gondolataim engem is megilyesztettek, ahogy a buszon ülve zötykölődtem hazafelé. A rádióban One Direction szólt. Mi más? Hiszen most minden róluk szólt, de legfőképp Louisról.

Kifejezéstelen tekintettel bámultam ki az ablakon, ahogy a szinte üres busz sorra vette a megállókat.

Nem tartott sokáig, megérkeztünk, így elindultam lefelé. A megállóban csak egy ember ácsorgott. Louis.

Meglepetésemben megtorpantam a busz lépcsőjén.

A fiú mélyen a szemembe nézett. A lábam földbegyökerezett, nem tudtam mozdulni. Csak néztem, néztem azt a varázslatos kék szempárt, amit első találkozásunkkor is egyből felismertem.

Louis egy papírt húzott elő a háta mögül. Összeszorult a torkom, ahogy elolvastam azt a rövidke szócskát, ami a papíron állt a fiú kézírásával.

"Hiányzol"...