2015. április 12., vasárnap

35. Don't be afraid!



Sziasztok,

Megjöttünk a várva várt résszel… Legalábbis mi már nagyon vártuk, hogy kitehessük. Kicsit szomorúbb mint az eddigi részek többsége, de reméljük tetszeni fog! Nagyon örültünk a kommenteknek és örülünk hogy olvassátok. Reméljük a kis szünet ellenére is ugyan úgy olvasni fogjátok, és kíváncsian várjuk a véleményeteket!<3




Chloe Rivers:


- Megjöttem!- kiáltottam el magam, amint beléptem a házba. Semmi választ nem hallottam, ezért beljebb mentem. Sehol senki. Az egész apartman ürességtől kongott, én pedig összezavarodtam. Nem említették, hogy menniük kellene valahova...
Még a kertbe is kikiáltottam, hátha  a jó idő miatt kimentek volna, de nem. Idegesen ültem le a konyhában, majd felfigyeltem egy cetlire a hűtőn.
"Chloe, " láttam nagy betűkkel rajta, így kíváncsian közelebb mentem. Már az előtt mérges voltam rájuk, mielőtt ténylegesen elolvashattam volna mi áll rajta. Minden filmben, könyvben ez van. "El mentem de majd jövök... ne haragudj, szeretlek!" Sablonos és személytelen, de tudtam hogy ez jön. És nem tévedtem nagyot. Egy megbeszélésük van Londonban, és muszáj volt odautazzanak. Kínomban elnevettem magam. Meg sem lepődök, miért is mondták volna el?! Barátok vagyunk... De persze ez nem elég nyomós indok.
Nagyon felhúztak. Nem is igazán értettem miért nem szóltak, hiszen megértettem volna, hogy ez a munkájukkal jár! Ingerülten húztam elő a telefonomat, majd az első kezem ügyébe akadó nevet tárcsáztam. Azonnal rögzítőre kapcsolt, még valószínüleg repülnek.
- Mégis mi a jó fészkes fenéért nem szóltatok, hogy elutaztok?- kezdtem bele azonnal a mondandómba a síp szó után. - Azért egy sziát megérdemeltem volna szerintem! Nem hiszem el, hogy csak úgy elhúztatok! Ennyire ijesztő lennék, hogy még telefonálni sem tudtatok? Ennél személytelenebb közlés módot nem is találhattatok volna ki! Ha nem jövök látogatóba, meg sem tudom?! Erre utaztatok?!- idegesen összeszorítottam az öklömet. Majd hirtelen lenyugodtam, emlékeztettem magamat az okra amiért itt vagyok.- Légyszi amint van egy kis időtök hívjatok fel, nagyon fontos!- mondtam a végét már szinte suttogva. Több dologra azonban nem volt időm, ugyanis a síp szó ismét felcsendült és egy női hang közölte, hogy az üzenetem elküldték. Szomorúan engedtem le a kezemet. Most tényleg fontos lett volna, hogy beszélhessek velük.
Egy nagyot sóhajtva indultam el a bejárati ajtó irányába. Kicsit ijesztő volt, hogy a ház üres. Furcsa érzés volt ott állni a nappaliban, úgy hogy csak a fehér falak vesznek körbe. Egy kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ez a ház is csak egy ugyan olyan apartman, mint bármelyik másik ezen a telken. A falak ugyan olyanok mint bármelyik házban, fehérek és hibátlanok. A bútorok ugyan olyanok mint akármelyik híres lakberendező boltban, drágák és modernek. A légkör nyugodt és az egész ház új, steril, barátságtalan, személytelen. Csak falak, egy modern ház falai, amikben nincsen élet. Egyedül egy dolog teheti őket "színessé", kellemessé, valódivá... a lakók. Egyedül ők kelthetik életre a bútorokat, frissíthetik fel a benne levő levegőt, változtathatják meg a mindennapokat. Nélkülük csak egy ház. A One Direction nélkül ez az apartman is csak egy a sok közül. Előttük is az volt,  utánuk is az lesz. Mert bármennyire is nem akarok belegondolni, egyszer vége lesz a szünetüknek, és végleg visszamennek az Egyesült Királyságba. Ez a ház pedig új lakókkal fog megtelni, újakkal akik nem Ők. Nézve az üres nappalit, néhány szétszórt dolgon kívül teljesen ugyan olyan mint a szomszéd vagy az amelletti ház. Nincs benne semmi különleges, ha az itt lakók nincsenek itt. Nem a ház szám teszi ezt a telket különlegessé számomra, nem az utca név vagy az elhelyezkedés, hanem a benne rejlő emlékek. Mert a 235-ös szám alig különbözik a 234-estől  vagy a 236-ostól, vagy a 108-astól. Ha elmennek a fiúk, márpedig elmennek, és nem csak ilyen rövid időre, ennek a háznak sem lesz semmi jelentősége. Ugyan úgy fogok rá tekinteni mint akármelyik másikra, mert nem lesz mi ide kössön. Így az egész szálloda ismét idegen lesz. Itt vagyok nap mint nap, de mégsem érzem magam otthon. Nincs semmi megnyugtató a személyzetben, vagy a szép kilátású szobákban. Az emlékek, a nevetések, az érzések hiányoznak innen de ezt nem lehet bele építeni. Nincs annyi pénz, mert ezt nem lehet megvenni. Még Dan Riversnek sem sikerülne soha, mert nem értené a lényeget. A szeretetet. Az hiányzik innen és hiányzott nekem mindig is. Sose tekintettem otthonomnak, mert nem volt mit. Csak itt lakom, de nem tartozom ide. Csak most sikerült megértenem, miért nem éreztem magam jól itt és ez addig tartott amíg meg nem jött a One Direction. Most már két helyet kedvelek, a házunkat és ezt a házat. A köztük levő utat és a parkot ami a kettő között van. De amint elmentek, én ismét egyedül maradok. A házuk csak egy ház lesz, a park csak egy park és az utca csak egy utca. Ők elmennek, én itt maradok, egy idő után elfelejtenek és minden ugyan úgy lesz mint előttük. Árnyékként fogok közlekedni, csak oda megyek ahova muszáj és ez nem mondható életnek.
Ebből is látszik, hogy megváltoztattak, teljesen megváltoztattak és lehet ezt soha nem leszek elég bátor elmondani nekik, de nagyon hálás vagyok érte. Segítettek megtalálni a helyem, és erre óriási szükségem volt...
Egy halvány mosollyal töröltem le az arcomon legördülő meleg könnycseppet. Lassan megfordultam, majd magam mögött gondosan bezárva az ajtót elindultam hazafelé.

Végül csak délután sikerült eljutnom az otthonomig, egészen addig a városban voltam, valamit el kellett intézzek. Amint beléptem a házba, megláttam Alexet, aki éppen virtuális zombik fejét tépte le és hozzá valóságosan ordibált. Nem láttam senkit a közelben, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk. Lehuppantam mellé a kanapéra ő pedig egy félmosollyan a kezembe nyomta a másik konzolt. 
- Ha legyőzlek utána beszélünk!- mondtam neki nyomatékosan, mire egy nyertes mosollyal az arcán bólintott. Igazából tudtam, hogy szinte esélytelen legyőznöm az Xbox-függő öcsém, de ezt meg kell beszélnünk. 
5 perce elteltével véget ért a menet, és bár nem voltam annyira rossz de tényleg csúfosan kikaptam. Majd fejlesztenem kell magam. Nem érdekelt, hogy vesztettem, benyomtam a szünet gombot és kikapcsoltam a TV-t. Alex nem mert ellenkezni de egy dühös fújtatással azért a tudtomra adta, hogy nem ebben állapodtunk meg. 
- Ugye tudod, hogy bármennyire is nem akarsz róla beszélni el kell mondanod, hogy mi történt?!- néztem rá, mire vonakodva bólintott egyet. - Úgyhogy azon gondolkodtam miért is ne legyen az most!- csaptam össze a tenyerem gonoszan nevetve és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Vett egy nagy levegőt majd felém fordult. 
- Én nem akartam bajt csinálni, csak meg kellett tegyem...- kezdte és lesütötte a szemét. Biztatóan rámosolyogtam, mire kicsit bátrabban folytatta. - Van egy lány az osztályban, Mel. Nagyon kedvelem, aranyos, szép és iszonyat jófej mindenkivel. De kicsit ducibb mint az átlag és a szülei nagyon elfoglaltak. A "menő arcok" pedig gyakran találnak rajta fogást és kezdik el piszkálni. Disznónak nevezik meg csövesnek, pedig egyáltalán nem igénytelen vagy kövér. Csak kicsit ducibb. Gyakran sír miattuk, de sosem mutatja ki. A szüleinek sem mondja el, nem akar ezzel gondot okozni, de nagyon bántja a sok gúnynév. Én is csak véletlenül láttam meg amikor piros szemmel kijött a mosdóból, és akkor elmondott mindent. Addig nem is hallottam a gúnyolásáról, de utána figyelni kezdtem és undorító amit vele csinálnak. Még csak 8 éves és máris tönkre teszik. Egy idő után pedig nem tudtam mit csinálni, nem nézhettem tétlenül, ezért közbe avatkoztam. A többit meg már tudod.- vonta meg a vállát ismét majd a zoknis lábát kezdte el nézegetni. Közelebb csúsztam hozzá és szorosan megöleltem. Tudtam mit érzett. 
- Örülök hogy segítettél neki... De legközelebb ha ilyen van szólj rendben?!- kérdeztem, mire bólintott egyet. Mikor elengedtem egy halvány mosolyt villantott rám, majd eltűnt az emeleten. Egyedül maradtam a gondolataimmal. 

... - Dagadt disznó! Kövér sertés! Hogy tudsz mindig zabálni?! Alig férsz el egy széken de mégis mindig eszel! Nem érzed magad szarul ilyen kövéren?!- a hangok egyre tisztábbak lettek, amint közeledtem az osztálytermem felé. Egy hete tartott a suli, de én akkor mentem először. Új osztály, én pedig eddig beteg voltam és most nem ismerek senkit. Szívás. Nagy levegőt véve lenyomtam a kilincset és beléptem a terembe. Nem olyan volt amire számítottam, vagyis a terem pont olyan, de az emberek nem. A sarkakban lányok sutyorogtak, esetleg néhány fiú is ott volt, az első padokban pár gyerek kihúzott háttal ült, és a nemlétező tanárt bámulta. A maradék pedig, ami olyan 10-15 fiút és pár lányt tartalmazott a terem közepén egy kört alkottak és üvöltöztek. A kör közepén pedig egy dagi kislány ült, aki szipogva törölgette a könnyektől áztatott arcát és fél kézzel szorította a rózsaszín, szőrös uzsonnás dobozát. 
- Sziasztok, Chloe vagyok az osztálytársatok!- kiáltottam el magam mosolyogva. Sosem voltam visszahúzódó személyiség. Mindenki felém kapta a fejét, majd végig mértek. Kicsit feszengve éreztem magam az egyenszoknyámban, ugyanis kifejezetten nagynak látszott a térdem, de megnyugtatott, hogy mindenki ugyan olyan idiótán fest mint én. Végigmértek, majd miután elkönyvelték, hogy "normális" vagyok, benyögtek egy sziát. Ez volt az én nagy pillanatom, utána mindenki folytatta amit eddig csinált. A szememmel elkezdtem keresni egy üres padot, majd megláttam egyet leghátul. Céltudatosan indultam meg a terem hátulja felé, de a közepén a földbe gyökerezett a lábam. Hallottam ahogy a lány sír, szenved a gonosz beszólásoktól és megszakadt a szívem. 
Vettem egy nagy levegőt, átverekedtem magam a tömegen és leültem a lány mellé. Óriási csend következett. Senki nem mozdult, mindenki engem bámult. Itt jött el az én időm. Döntenem kellett, hogy menő gyerek leszek, vagy helyesen cselekszem. 
- Mégis mi a francot bámultok?! Nem láttatok még egyéniséget?! Lefogadom, hogy ez a lány itt mellettem, akiből éppen gúnyt űztetek a világ egyik legcsodálatosabb személyisége. Évek kérdése és ti is rájöttök, hogy nem a külső számít a legjobban!- mondtam dühösen, majd tapsoltam egyet jelezve, hogy vége a kirakati vásárnak. Döbbenten mentek a dolgukra, és bevallom tényleg érdekesen, meglepően hangozhatott ez a beszéd egy olyan lány szájából, aki épphogy csak megnézheti a 12 karikás filmeket...legálisan. 
- Tetszik az uzsis dobozod!- fordultam mosolyogva a még halkan szipogó szőke kislányhoz. Ő is elmosolyodott, majd szorosan megölelt, miközben a fülembe suttogott egy köszönömöt. Ekkor kezdődött a legjobb barátnőm és köztem a lehető legszorosabb barátság...
Utólag megmondhatom, hogy nem bántam meg, hogy a népszerűség helyett őt választottam. Sose hagyott magamra, mindig segített, amiben csak tudott, és nagyon sok mindent csináltunk együtt. Nem tévedtem, mikor azt mondtam, ő  a világ egyik legcsodálatosabb személyisége. Élesen látom magam előtt az arcát, ahogy a nevetését elfojtva tapasztja a kezét a szájára, miután benyögtem valami vicceset az órán. Emlékszem az ottalvásos estékre nála, és nálunk. Mikor hallottuk, hogy valaki jön, megpróbáltunk alvást színlelni, de sose sikerült, mert ilyenkor mindig ránk jött a röhögőgörcs. Bármikor felhívhattam ha tanácsra volt szükségem és mindig ott volt mellettem. Ha még én is tudtam, hogy elrontottam valamit és hogy nem érdemes veszekednem ezen a tanárral, ő akkor is ott volt mellettem és helyettem is harcolt az igazamért, pedig nem volt igazam. Együtt jártunk vásárolni és bár ő sosem akart magának venni ruhákat,mert úgy gondolta nem áll jól neki, és csak a muszájt tudta megengedni, én mindig megvettem neki titokban. Vele tanultam meg úgy igazán, hogy a külső az csak egy kiegészítő amit nem lehet lecserélni. A fontos az ami belül van, és benne minden megvolt amit valaki valaha is akarhatott volna. Kedvesség, jóindulat, szeretet, becsületesség, kíváncsiság és öröm. Mindig mosolygott amikor együtt voltunk, a segítségemmel elérte, hogy leperegjenek róla a gúnyos beszólások és nem foglalkozott velük. Amiért viszont a legjobban felnéztem rá, az az volt, hogy mindenkinek megbocsátott. Mindenkinek! Nem érdekelte ha egy lány lekövérezte, lepergett róla és ha segíteni kellett a csúfolónak, már azonnal ott is volt. Nem felejtett, ezeket nem lehet elfelejteni, de megbocsátott. Megbocsátott és tovább lépett, ezzel is bebizonyítva hogy ő több mint a többiek, több mint egy átlagosnál nagyobb ruha méret...


Ez a harmadik nap, hogy a fiúk elutaztak és azóta sem hívtak fel. Egy rövid SMSt sem kaptam, Eltől tudom csak, hogy még élnek és minden rendben. Egyáltalán nem értem miért csinálják, nem emlékszem semmi különösebb okra ami miatt megutálhattak volna. Minden esetre igyekszem nem ezen rágódni és abszurd dolgokkal megnyugtatni magam. Pl.: Lou felhívta Elt, és utána beleejtette a WCbe a telefonját. Amikor ki akarták szedni, bele esett Niallé, Zayn véletlenül össze turmixolta a sajátját, ettől Liam annyira megijedt, hogy elejtette az övét és a hatás kedvéért addig ugrált rajta amíg az totál káros nem lett. Harry meg önmagához híven kidobta az utolsó mobilt a szálloda ablakán azon az elven, miszerint "Ha nekik nincs, nekem se legyen!". 
Igen, tudom, nem vagyok normális, nem kell mondani. De így könnyebb elviselni azt az egyszerű tényt, miszerint nem akartak velem beszélni. 
- Chloe drágám, a nagypapa hív!- kiáltott fel Olga, én pedig eldobva a kezemből a görcsösen szorongatott mobilt, rohantam le a nappaliba. Pont láttam amikor Olga leteszi az utolsó tányért az ebédtől, amit elmosott, és bemegy a nappaliba. Amikor én beléptem, már ment a Skype a tévére rákapcsolva, apa és Olga pedig a nappaliban ültek. A két kicsit nem láttam, de nem tudtam ezzel foglalkozni, túlságosan örültem annak, hogy végre beszélhetek nagyapával. Aztán elfeleződött a képernyő, és megláttam Benit és Jesst. Mosolyogva intettem nekik, amit viszonoztak, majd mind elhallgattunk. Én személy szerint azt vártam, hogy nagypapa rájöjjön, ha korom sötétben ül, nem látunk belőle semmit. Pár perc elteltével mindenki beszélgetett, és úgy tűnt csak engem zavar, hogy nem látom az arcát. 
- Nagypapa, kérlek kapcsold fel a villanyod, nem látunk!- mondtam mosolyogva, mire hosszú szünet következett a kamera túloldalán. Majd egy nehézkes sóhajtás után elkezdett tapogatózni a villany kapcsoló után. Rossz előérzetem támadt és visszafojtott lélegzettel figyeltem az eseményeket. A kapcsoló kattanás szerű hangot hallatott, majd hirtelen erős fény áradt szét a szobájában. Egy pillanatig csak pislogtam, hogy a szemem megszokja a vakító világosságot, majd azt kívántam bár sose szólaltam volna meg. A levegő bennragadt a tüdőmben, a hideg rázott és a könnyek szúrni, égetni kezdték a szemem. Fuldokolva kezdtem el kapkodni a levegőt, élesen szívtam be, de nem bizonyult elégnek. Olga ragadta meg az egyik kezem, szemeiből patak szerűen folytak a könnyek, míg a másik oldalamra apa ült le, és húzott magához. Nem fogtam fel semmit, csak Nagypapa vonásait fürkésztem, akinek most könnyek áztatták a régen még mosolygós arcát. Szemei alatt óriási lila karikák, az arca beesett a szája repedezett és a tekintete meggyötört. A könnyek között anya arcát láttam meg, ugyan ezekkel a tünetekkel. Pont olyan volt mint anya. Pont olyan. 
- Apa?- hallatszódott ez az egy szó a még mindig engem szorongató férfi szájából. 
- Rákos vagyok- mondta ki nekem pedig a számat egy ordítás hagyta el. A fülemben hangosan dobogó szívem miatt csak tompán hallottam, ahogy a bátyám ordítva eltör egy vázát majd sírva a földre rogy. Nem tudtam kontrollálni magam, belülről égetett valami, késsel vagdostak és a sebeimet sósavval öntötték le újra és újra. Rángatóztam, a fájdalom megölt belülről, de apa szorosan tartott. Éreztem ahogy a könnyei a vállamra csöppennek, hallottam ahogy nagypapa szólongatja a nevem, de nem tudtam oda figyelni. Már egyszer végig mentem ezen. Végig jártam az összes kemoterápiás kezelést, az ultrahangokat, végig hallgattam az orvosok okoskodásait, láttam ahogy anya szó szerint elfogy és végül ott álltam a sírkövénél. Nem tudom még egyszer végig csinálni ugyan azokat a dolgokat, nem tudom végig nézni ahogy még egy szerettemet elragadják tőlem, nem tudom megjátszani hogy minden rendben lesz,mert semmi sincsen rendben. A temetés óta ettől a naptól rettegek, hogy még egyszer meg kell hallanom ezt a hírt és végig kell mennem az összes állomáson. Én ehhez nem vagyok elég. Nem bírom. Visítottam. Én is megijedtem a saját hangomtól, de nem tudtam abba hagyni. Visítottam, ordibáltam és rángatóztam, hátha ezzel elmúlik a fájdalom belülről de nem enyhült. Feszített mintha szét akarna robbanni, keserű íz volt a számban és nem hallottam, nem láttam semmit. A kezem megragadta a hajam és tépni kezdte, valamit kellett érezzek, valamit ami nem belül van. A csuklómra erős kezek fonódtak és feszítették le a görcsösen hajamba kapaszkodó kezeimet. "Rákos vagyok." "Rákos vagyok." visszhangzott a fejemben és a szorító érzés a tüdőmben egyre csak nőtt és nőtt. "Rákosvagyokrákosvagyokrákosvagyok" 
- Szedd ki! Szedd ki!- kiabáltam és kitéptem a kezeimet apáéból. Már én is féltem saját magamtól, de nem tudtam megállni. Nem én parancsoltam a testrészeimnek, nem én parancsoltam a gondolataimnak, mintha csak azért lettem volna ott, hogy érezzem a fájdalmat. Hogy a dupláját átéljem mint amit évekkel ezelőtt. Mert akkor nem tudtam mi lesz. Nem tudtam mire számítják, bennem volt a remény. Most viszont pontosan tudom, hogy mi következik. Minden egyes lépést ismerek, és a fájdalom sokszorozódik. Tudom mi jön. Nagypapát látni fogom szenvedni. De ami a legnagyobb terhet teszi rá, az az, hogy anyát nem tudtam megmenteni. Ott lesz velem anya arca, akit eltemettünk. Ott lesz, ott fog lebegni mint egy intő jel. Újra fogunk élni minden egyes fájdalmat, és azok az elfojtott könnyek, kiáltások, fájdalmak amiket anyánál visszafogtunk, most sokszorozódva fognak előtörni. 
Miért?! Miért megint az én családom?! Miért a nagypapám?! Miért miért miért?! Zokogtam. A földön egy golyóba voltam összegömbölyödve, itt hagytak, hogy nyugodjak meg egy kicsit. A torkom fájt, a fejem súlyos volt de a könnyek nem folytak az arcomon, nem jött több belőlük. Rázkódtam, remegtem de könnyeim nem voltak. Elfogytak. Bár a fájdalom is eltűnt volna velük együtt...

Délután öt órakor voltam csak képes felállni a helyemről és elvonszoltam magam a szobámig. Megragadtam a telefonom, és megnyomtam az egyedüli gombot. Nincs nem fogadott hívás. Nem hívtak. Egy keserű mosollyal a számon kerestem meg a nagypapa számát, és már ki is csengett. 
- Szia Chloe!- szólt bele rekedten, és bár hallottam a hangján hogy nincs jól, mégis éreztem azt az örömöt benne, amit mindig ha vele beszéltem. Az életkedvet a kedvességet és a türelmet  ez pedig megnyugtatott. 
- Szia Nagypapa...- nekem alig volt hangom. A sírástól elment szinte az összes.- Mit mondtak az orvosok?- bármennyire is fájt erről a témáról beszélnem, meg kellett tudjam a részleteket. 
- Azt hogy meg fogok halni.- mondta ki kerek perec, nekem pedig a könnyek elindultak le az arcomon. Némán sírtam, miközben papa folytatta.- Azt mondták nem tudnak segíteni. Ehhez már túl késő van. Ők nem tehetnek semmit. Lehet csak hónapjaim de lehet még éveim vannak hátra. Csak ennyit tudtak mondani, és megkértek ne stresszeljem túl magam. Az talán segíthet egy kicsit meghosszabbítani az életem.- a hangja nem volt ideges, beletörődötten csengett és nem lázadozott. Nem lett volna értelme. Nem tudtam mit mondani erre, csak ültem csendben és a körmömről kapargattam le a festéket. 
- Addig is oda utazom hozzátok, hogy a családommal tölthessem az utolsó pillanataim. Már beszéltem apáddal, holnap után hajnalban érkezik a gépem a szállodába, utána meg majd kitaláljuk mivel üssük el az időt.- mondta nevetve, és nekem is egy halvány mosoly terült szét az arcomon.- A lényeg az Chloe, hogy ez megtörtént. Nem tehetek róla, senki se tehet róla. De ez nem azt jelenteni, hogy mostantól nem csinálhatok semmit. Épp ellenkezőleg, amit eddig nem tettem meg, most még megtehetem. Öreg vagyok édesem, várható volt már hogy valami jönni fog. De mellettetek leszek, amit nem mindig tehettem meg, és veletek fogom jól érezni magam, ott töltöm el a hátralévő napjaim. És majd ha meghalok, azt boldogan teszem. Mert azokkal lehettem akiket szeretek és bár nem volt zökkenő mentes, de szép életem volt. Kedves menyem volt, jó szívű és mindig vidám.- kezdett el beszélni anyáról, én pedig szorult szívvel, mégis örömmel hallgattam.- A fiam ugyan elhagyta, engem mégsem kergetett el, hanem szívélyesen fogadott minden egyes alkalommal amikor látogatóba mentem. A fiam kicsit érdekes személyiség lett, de én bizton állítom, hogy ott van benne még valahol az a személy akit hajdan még én neveltem és akihez anyád hozzá ment. És van négy csodálatos gyerekük, az unokáim. Lehet nem érted meg anyád miért tőle szülte a két kistestvéred, de idővel majd rájössz. Édesanyád két gyönyörű, talpra esett és csodálatos gyereket nevelt fel, téged és Benit. Te pedig felnevelted a két kisebb testvéredet és biztosan mind a négyetekre mérhetetlenül büszke odafentről. Pont mint én. És Chloe, jegyezd meg. Bármit hoz a sors, bárhova is sodor az élet, tudd, hogy édesanyád és én nagyon büszkék vagyunk rád. Ha nem tudsz dönteni, vagy ha úgy tűnik mindenki ellened van, mi akkor is ott leszünk majd melletted és fogjuk a kezed. Nem kell félj. Ha valaki meghal, az nem azt jelenti, hogy kilépett az életedből, hanem azt, hogy most már mindig veled lesz, bárhova is mész... Kivéve a nászutadra, ott azért inkább egyedül hagyunk.- mondta, én pedig  könnyektől vörös arccal elnevettem magam. - Nagyon szeretlek Chloe! Ne félj minden rendbe jön majd. Az idő mindent rendbe hoz. 
- Én is szeretlek Nagypapa!- mondtam, majd letettem az immár búgó telefont. 

2 megjegyzés:

  1. Miért tudtok ti engem mindig megbőgetni? :/ Imádtam, és nagyon várom a következőt :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük!<3 Bár furcsán hangzik, valamennyire örülünk a könnyeidnek, mert ezek szerint úgy tudtuk átadni az érzéseket, ahogy szerettük volna. És ez volt a cél:)igyekszünk a következővel és remélhetőleg minnél hamarabb mosolyt is csalunk a részekkel az arcodra;)<3

    VálaszTörlés