41./II. We won't ever be friends........ (Prom Night)

Sziasztok,

Meg is hoztuk a következő részt, vagyis inkább az előző folytatását. Elég sok dolog történik benne, reméljük azért még követhető marad!:) Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy tetszenek a változások, úgyhogy írjatok!!:) Jó olvasást!:)<3

NE FELEJTSÉTEK EL ELOLVASNI AZ ELŐZŐ RÉSZT!!!(pénteken tettük ki!)

A tükör előtt álltam és néztem magam. A hosszú ruhám tökéletesen simult rám, a színe kihangsúlyozta a barnaságom és szinte csak úgy ragyogtam. Minden kiegészítőm a helyére került és szépnek, sőt gyönyörűnek éreztem magam... Rég nem mondhatom el ezt magamról. Belebújtam a magassarkúmba, majd leakasztottam a vállfáról a maszkomat. Óvatosan tettem fel, nehogy elkenődjön a sminkem, amivel már rég óta szórakozok. De most, hogy minden a helyén volt, elmondhatom, hogy megérte! Mégegyszer rámosolyogtam saját magamra, majd kiléptem a szobámból.

 Pont akkor nyílt a mellettem levő ajtó is, és Mel lépett ki rajta a gyönyörű ruhájában. Kérdés sem volt hogy neki is ez lesz a végzős bálja... 

Kiskorunkban mindig erről álmodoztunk, hogy majd együtt megyünk el, együtt tündöklünk majd és együtt búcsúzunk a sok év szenvedéstől. Olyan távolinak tűnik amikor mind a ketten, kinn a hátsó kértünkben végzős bálra való ruhákat nézegettünk és azt beszéltük mekkora sarka lesz a cipőnknek és hogy melyik ruha szín emeli ki leginkább a szemünk színét. Elnevettem magam az emlékek hatására és letöröltem egy kigördülő könnycseppet. Mel is ugyan ezt tette, valószínűleg neki is ez járhatott az eszében. Automatikusan indultam el felé és öleltem át szorosan. 

- Megcsináltuk Chloe, itt vagyunk!- súgta szipogva a fülembe, de éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Igen, itt vagyunk!- mondtam én is, majd elengedtem és megfogtam a kezét. Csendben, egymás mellett lépkedve indultunk meg a lépcső felé. Lassan, ügyelve a ruhánkra lepkedtünk lefelé, egyesével véve a lépcsőfokokat. Nem bírtam sokáig és elnevettem magam, Mel pedig ahogy meghallotta, hogy én nem bírtam tovább, azonnal csatlakozott. Valahogy ez a jelenet sosem volt benne a képzelgéseinkben. Ott mindig felszegett fejjel, kihúzott háttal, büszkén mosolyogva lépkedtünk lefelé. Hát ez most nem jött össze. 

- Gyertek lányok, már megy a videó!- hallatszódott Olga hangja, mi pedig igyekeztünk összeszedni magunkat. Kicsit gyorsítottunk a tempón, és igyekeztünk minél normálisabban járni. Az első ember akit megláttunk az Olga volt, kezében a nagy kamerával, és a kezembe kapaszkodó lányból kitört a nevetés. Sajnos ez nekem is elég volt, így eltorzult arcal felnevettem. Olga is elmosolyodott és igyekezett nem hangosan szipogni. Nézett minket, mosolygott és a könnyei folytak az arcán. Tudtam, ő is ugyan arra gondol, mint ami nekünk járt pár perce a fejünkben. Pár lépcsőfokkal lejjebb megláttuk a kísérőinket is. Mind a ketten zakóban voltak, a maszkjuk pedig a homlokukon pihent. Mosolyogva nézték ahogy leügyetlenkedünk a lépcsőn, majd szintén mozdulatlanul várták amíg oda érünk hozzájuk. Max csillogó szemekkel nézett, a mellette álló szöszi pedig egy idegesítő vigyorral az arcán jelezte, hogy tudja, hogy idegesít a meg nem mozdulásuk. Lemondóan elnevettem magam, majd megtettem azt a pár lépést feléjük. Mielőtt azonban a barátomhoz értettem volna, Niall elém lépett és a karjaiba vont. Szorosan ölelt, nekem meg nagyon jól esett egy barát karjaiban lenni. 

- Gyönyörű vagy!- súgta a fülembe és nyomott egy puszit az arcomra. Éreztem a hangján, hogy mosolyog, ugyan úgy mint én. 

- Te is nagyon jól nézel ki!- húzódtam el, és mosolyogva megigazítottam a nyakkendőjét. Az ember azt hinné, hogy ennyi vörösszőnyeges felvonulás után, már tudja hogy kell megkötni egy nyakkendőt, de nem, hisz Niall Horanról beszélünk! Vigyorogva engedett el, majd lépett a türelmesen várakozó barátnőmhöz és puszit nyomott az arcára. Kétségtelen volt, hogy Mel őt hívja el kísérőnek. 

Nyomtam Max szájára egy puszit és mosolyogva néztem rá. De valahogy megváltozott a természetem és nem jó irányba. Míg Niall egy ölelésévél ellazított, addig a barátomnak már a közelében is feszült lettem. A legnagyobb baj pedig, hogy nem értettem miért. 

- Gyönyörű vagy!- húzott magához, a háttérből pedig meghallottam Niall torokköszörülését és biztos voltam benne hogy vigyorog, és valami olyat suttog Mel fülébe, hogy "milyen eredeti". Rázkódó vállakkal tettem a jobb kezem a derekam mögé és nőiesen felemeltem neki a középső ujjam. Hangosan felnevetett majd gondolom bele fúrta az arcát Mel nyakába. Mosolyogva engedtem el Maxot majd megfordultam. Pont úgy álltak ahogy gondoltam, Niall hátulról átkarolta a barátnőm derekát és a vállán pihentette az állát. Egy mindent tudó vigyort villantottam barátnőmre aki csak nevetve megforgatta a szemét. 

- Jajj édeskéim de gyönyörűek vagytok!- jött oda Olga a szemét törölgetve, és hol rám hol Melre nézett. 

- Köszönöm Olga, de nem kellett volna!- túrt bele Niall tettetett zavarral a hajába és mind elnevettük magunkat. 

- Gyertek, gyertek, csináljunk képeket!- mondta izgatottan az idős hölgy, én pedig sóhajtva követtem az utasításait, tudván, hogy minél hamarabb kezdjük, annál gyorsabban szabadulunk. Mindenhol készültek képek, kinn is benn is. A legtöbben Melissával pózolunk, hülyéskedve de persze vannak rendes képek is. Maxal is sokan vagyok, Olgára rájött a fotós ösztön és minden szemszögből, minden beállással készített képeket. Mel és Niall is végig ment ugyan ezen a folyamaton, aztán Niall kijelentette, hogy neki velem is kellenek képek, és csak ennyi kellett Olgának, még tíz percig villogtatta a vakut. Niallel készültek a legjobb és egyben legviccesebb képeim is. Mint mondtam, mellette teljesen elengedtem magam és egyikőnket sem érdekelte, hogy épp gyönyörű és könnyen gyűrődő ruhákban vagyunk, ugyan úgy kapott a hátára és rohangált velem a házban, mintha épp a strandon lennénk. Eljátszottuk a képek kedvéért, hogy egy hisztis házaspár vagyunk majd hirtelen terhes lettem. És mit ne mondjak a képeink végére már elzsibbadt az arcom, de teljesen megérte. Amint végeztünk a képekkel, egyszer csak megjelent a nagypapám. Nem tudom, mióta lehetett itt, de annyira nem is volt fontos. Mosolyogva megölelt, majd ugyan ezt tette Melissával is. Megdicsérte a ruháinkat, majd szórakozottan közölte, hogy eleget rontottuk már itt a levegőt, indulhatnánk. 

Én még gyorsan eltettem a telefonom, miközben Max és Mel beszélgetve elhagyták a házat. Niall mosolyogva várt engem, és már épp indultunk volna mi is amikor észrevettem apát, ahogy a konyha ajtóban támasztja a falat. Vettem egy nagy levegőt majd elindultam felé. Megálltam előtte, de nem kezdtem el csevegni, sem köntörfalazni. Nem volt kedvem hozzá. 

- Az apa-lánya tánc 10:00-kor kezdődik, a csarnokban vagyunk.- mondtam a szemébe. Nem hívtam meg, nem akartam utána csalódni amikor nem jelenik meg. Eddig se tette, most se fogja. Nem mondott semmit, csak csillogó szemekkel nézett végig rajtam újra és újra. Ha nem ismertem volna, még el is hittem volna, hogy meghatódott. 

- Menjünk!- fogtam meg Niall kezét, majd egy halvány mosollyal válaszoltam az aggódó tekintetére.

Az autó út viszonylag csendben telt, de nem az a kínos csend volt, inkább az a kellemes. Már amikor környéken jártunk lehetett hallani a dübörgő zenét, valamint a sok maszkos fiatalt. Mosolyogva néztem a különböző színű álarcokat és örültem hogy ebbe a suliba jártam...

...Chloe Riverst fáradjon az igazgatói irodába, most. Chloe Rivers fáradjon az igazgatói irodába, most.- hallatszódott a hangosbemondóból matek óra közepén. Kicsit megijedtem, de annál inkább örültem, hogy így már nem felelhetek aznap. A suli folyosója kihalt volt, csak egy-egy diák esetleg takarító sietett át rajta. Vagy azért mert dolga volt, vagy azért hogy nehogy lógáson kapják. Ellenben nekem a világ összes ideje a tulajdononomban állt, minél később jutok az irodába annál biztosabb, hogy nem érek vissza kicsöngő előtt. 

Halkan kopogtam kettőt a nagy, barna, fa ajtón, majd lenyomtam a kilincset. Az igazgató épp a papírjait rendezgette, de amint észrevett mosolyogva beinvitált. Ettől kezdve megnyugodtam, hisz ez azt jelenti nem csináltam semmi rosszat. 

- Szia Chloe, ne haragudj, hogy kihoztalak az óráról!- mondta, de még ő is elnevette magát. Nagyon bírom ezt az embert, nagyon ért a nyelvünkön.- Szóval, a végzős bálról lenne szó...- kezdte én pedig minden figyelmemet neki szenteltem.- Ugyebár mind tisztában vagyunk a lakóhelyed hát... körülményeiről, ezért is szeretnék felvetni egy ötletet. Az idei bál témája lehetne az álarcosbál. Vagyis mindenki álarcban kell jöjjön, így nehezebb felismerni a másikat. Persze aki akarja utána leveszi, aki akarja nem. A lényeg, hogy akkor te is meghívhatnál néhány neked fontos személyt, mint mások is, és így kevésbé lesznek feltűnőek. Na, mit gondolsz?...

A kocsi lefékezett, mi pedig kiszálltunk. És hála az égnek senki nem fotózott vagy figyelte jobban a kocsinkat mint másokét. Inenntől kezdve pedig nem volt miért aggódjak. Elindultunk a bejárati ajtó felé, amikor a sarokról hangos nevetéseket hallottunk meg, így mind megfordultunk, és rajtunk kívül még körülbelül 15 pár is. Nem sokkal később fel is tűnt 6 maszkos fiatal, 3 lány és 3 fiú. A lányok rövid szoknyákkal vonultak felénk, ezzel elérve, hogy rajtunk kívül mindenki megforduljon. Vagyis, ha Maxon múlik, mi is bemegyünk, de én tudtam kik ők. Mondjuk szerintem Max is, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Azért hagyott fel mindenki a bámulással, mert a lányokon a rövid szoknya azt jelenti, hogy vendégek. És ugye ma éjjel nem rájuk kíváncsiak az emberek. Mosolyogva ugrottam az unokatesómra amikor megérkezett, ő pedig nevetve nyomott puszit az arcomba. Meg persze közölte, hogy nagyon csinos vagyok, de ezt már el engedtem a fülem mellett. Nyomtam két puszit Pezz arcára is majd mentem a következő pároshoz. Liam ugyan úgy megölelgetett mint előtte Zayn és szinte ugyan azokkal a szavakkal dícsérte meg a kinézetem. Nevetve köszöntöttem Sophit is, majd az utolsó párhoz léptem. 

- Chloeeeee!!- nyújtotta el Louis hangosan a nevem, én pedig nevetve fogtam a fejem. 

- Sziaaaa!- válaszoltam ugyan olyan hangosan, direkt nem említve a nevét. Szinte rám ugrott és ügy kezdett el pörgetni én pedig nevetve fogtam az álarcainkat, nehogy leessenek a nagy izgalomban. 

- Na Lou, elég lesz!- mondta El halkan mellettünk, megsimítva Louis hátát, aki azonnal le is tett, majd még nyomott egy puszit az arcomra és elindult a többiek után, kettesben hagyva minket. 

- Gyönyörű vagy édesem!- szorított magához azonnal El, mire mosolyogva viszonoztam a bókot. Mind a három lány, meg természetesen a fiúk is, eszméletlenül néztek ki. Csak úgy pislogtam amikor megláttam őket. Az biztos, hogy lesz pár utálójuk a sulisok közül, még úgy is, hogy nem tudják kicsodák. Reflexből néztem El mögé, még egy alakot keresve, aki valamilyen varázslatos ok miatt mégis ott lett volna, de természetesen nem láttam senkit. 

- Nem jött!- mondta El, amint rajta kapott a kukucskáláson. 

- Tudom... Nem hívtam.- motyogtam, majd egy halvány mosolyt villantottam rá és belé karoltam. Igyekeztünk utolérni a többieket akik már szinte benn voltak. 

... -Hány meghívót szeretne Miss Rivers?- nézett rám a hölgy unottan, de nem hibáztattom érte, már szinte a 100. ember lehettem aznap akitől megkérdi. 

-Öhmm... 7-et!- mondtam egy kis számolás után. 

- És mit írjak rájuk?- kérdezte ugyna olyan unott hangon. 

- Majd ráírom én, köszönöm!- nem akartam, hogy mondjuk Liam Payne neve hallatán össze essen. Megkaptam a kért csomagot, majd kiálltam a sorból, a helyemre pedig azonnal beállt egy másik lány aki kért vagy 30 meghívót és el is kezdett veszekedni a hölgyel aki azt mondta, a maximum vendég szám egy embernek 15.

1. Zayn Malik -próbáltam, minnél szebben írni, hisz mégiscsak meghívó. Aláfirkantottam, majd betettem egy szép borítékba. 

2. Perrie Edwards,

3. Louis Tomlinson,

4. Eleanor Calder,

5. Liam Payne,

6. Sophia Smith- elnevettem a gondolaton, miszerint ha bármelyik évfolyamtársam meglátná ezeket a neveket, azonnal szívinfarktust kapna. 

7.- tudtam ki nevét kéne ide írjam, de azt is tudtam, nem lenne fair. Nem beszéltünk a telefonos incidens óta, ugyan néha megpróbálta, de nem engedtem. Tudtam, hogy ez volt a helyes döntés, legalábbis szentül hinni akartam, hogy az.- Dan Rivers...

Belépve a sportcsarnokba a hangos zene megcsapta a fülünk. Mosolyogva néztem körbe a virágokkal díszített termen és elkönyveltem magamban, hogy így sokkal szebb mint tesiórákon volt. Asztalok voltak a terem szélein, és mivel nem volt elég mindenkinek a szemfülesebbek azonnal foglalni kezdtek. Mi is rögtön letelepedtünk egy viszonylag nagy asztalhoz, még mielőtt elfogytak volna. A zene hangos volt és mindenki beszélgetett vagy nevetett valamin. Nagyot sóhajtva néztem körbe, néha vissza intve egy-egy ismerős arcnak. Véglegesen vége van. Megcsináltam. Büszkén kihúztam magam majd felnevettem a saját szerencsétlenségemen. De körbe nézve, nem én voltam az egyedüli végzős aki vigyorogva forgolódott. 

-Chloe, táncolsz velem?- állt meg előttem az egyik osztálytársam, akivel még viszonylag jóban is voltam. Mosolyogva bólintottam majd felálltam. Maxot keresve kezdtem el nézelődni, hogy megmondjam mingyárt jövök, vagy nem is tudom, de nem láttam az asztalunknál. Aztán kiszúrtam a pultnál ahol három végzős lánnyal beszélget, vagyis inkább csak ő beszél a lányok vihognak. Gombóc keletkezett a torkomban és rosszul éreztem magam. Ezek szerint nem velem volt a baj, rajta éreztem, hogy távolságtartóbb lett. Vissza vezettem a tekintetem a társaságunkra és össze akadt Liam-ével. Egy bíztató mosolyra húzta a száját, én pedig bólintottam egyet. Ez az én estém, több mint tíz éve erre készülök, nem fogja elrontani!

- És én táncohatok a csinos barátnőddel? Hogy is hívnak drága?!- jelent meg mellettünk a párom haverja. Mindig együtt lógnak, ha jól tudom már ovis koruk óta. Elnevettem magam a próbálkozásán majd Melre néztem.

- Melissa!- mondta mosolyogva, majd kibújt Niall karjai közül, akinek ez nem tetszett annyira. Vigyorogva kacsintottam rá, mikor segélykérően felém fordult, ezzel jelezve, hogy ez a két tojás teljesen ártalmatlan. 

Felcsendült Olly Murs~Wrapped Up című száma, mire szinte mindenki felvisított a táncolók között

~You got me wrapped up... Around your finger... I'd do anything for your love now!~ énekelték a fiúk, miközben táncoltak, vagyis valami hasonlót csináltak. Amikor a rap részhez értünk, viszont már nem is velünk táncoltak, hanem inkább egymással és igyekeztek felülmúlni a másikat a mozgásukkal. A lényeg, hogy Melissával mi is jól szórakoztunk. Amint vége volt a számnak mosolyogva megköszönték és már el is tűntek a tömegben. Épp mentünk volna vissza a többiekhez, amikor betették Little Mix~Move számát, és Pezzék is mellénk kerültek. Csak úcs csillogott a szeme, még az álarcon keresztül is tisztán kivehető volt. 

~Ooooooh, you know that I've been waiting for you!~kezdődött Perrie része, amit mi élőben hallhattunk. Vihogtunk, táncoltunk, visítoztunk, hülyéskedtünk és ami a legfontosabb, hogy nem fiigyeltünk a körülöttünk történő dolgokra. Még végig ugráltunk pár számot, mire kifáradtunk és elindultunk vissza az asztalhoz. 

Az idő rohant, néha táncoltunk de inkább csak beszélgettünk. Én sok asztalnál kóvályogtam, beszélgetve azokkal akikkel viszonylag jóban lettem az évek során, de mindig a saját asztalomnál kötöttem ki. 

- Na akkor most egy kis szünetet tartanánk!- mondta be az idei DJ a mikrofonba, mire az egész terem felzúgott. Ő hangosan bele nevetett a mikrofonba majd folytatta. - Ne aggódjatok, csak öt perc és utána jövünk vissza.... Az apa-lánya tánccal!- kiáltotta a végét, mert a tömegtől nem hallatszódott. Mindenki izgatottnak tűnt, óriási hangzavar lett, mindenki erről beszélt, csak én nem. Sokan a fülükhöz emelték a telefont, gondolom, hogy megkérdezzék hol marad már az apukájuk, én helyette inkább kortyoltam még egyet az italomból. Az asztalunknál csend keletkezett, és az öt perc úgy elszaladt, hogy még pislogni sem tudtam kettőt. Hát igen, ha az ember valamit nagyon nem akar akkor az idő gyorsan elszalad...

Felcsendültek az első akordok nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Fél szemmel láttam ahogy Mel a szája elé kapja a kezét majd susogva elmondja a fiúknak mi történik. Christina Perrie~ A Thousand Years. Gondolhattam volna hogy ez a szám lesz. Mindenki, szó szerint minden végzős lány a tánctérre vonult és elkezdtek táncolni, ki-ki a saját édesapjával. 

~I have died every day, waiting for you...~ kezdődött el a refrén, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Az emlékek ellepték az agyam. Anya képét láttam magam előtt, ahogy énekli nekem. Minden este ha nem tudtam elaludni ezt énekelte. Minden este, még akkor is amikor beteg volt. Mindig ott volt mellettem, néha még táncolt is velem az apa-lánya táncon, amikor a sulis bálokon apa nem jelent meg. Ez a szám volt a mi számunk. A mi családunké. Alexnek és Zoeynak is ezt énekeltem a parkban amikor kidobtak az utcára. A könnyek potyogtak a szememből, néztem a mosolygós, beszélgető családokat és igyekeztem nem felzokogni. Ha anya nem volt ott velem, akkor a bátyám kért fel a felénél, és együtt táncoltunk. Sokan piszkáltak is miatta, de nekem azokban a percekben a világot jelentette hogy nem kellett egyedül végig üljem azt a 4 perc 45 másodperces számot. De most se anya, se a bátyám nem volt itt. Egyedül voltam. Teljesen egyedül és a felismerés mint egy hideg vödör víz, úgy csapott arcon. Igyekeztem nem szemkontaktust teremteni egy emberrel sem, nem akartam a gúnyos tekintetekbe nézni. A gazdag lány, akinek megvan mindene ami pénzen vehető, szupersztárokkal barátkozik és mindig a legújabb cuccokba jár suliba, most egyedül ül, egyedül mert az apja dolgozik... mint mindig. 

Egy sötét árnyék jelent meg előttem mire ijedten kaptam fel a fejem. És ő volt az. Nem viselt álarcot, a karikák a szeme alatt tisztán kivehetők voltak és ebben a fényben ráncosabbnak, öregebbnek tűnt mint valaha. 

- Nagy volt a dugó, sajnálom. Chloe, táncolsz velem?- nyújtotta felém a kezét, ami remegett az elutasítás lehetősége miatt. Szinte fel sem fogtam, hogy tényleg itt van, és csak miattam jött el, úgy tettem az én apró kezem az övébe. Bevezetett a tömegbe, majd a másik kezét a derekamra tette. 

- Gyönyörű vagy kincsem!- mondta, és kifojt egy könnycsepp a szeméből. Ezt látva nekem mégjobban megindultak. Felemelte a remegő kezét, és lehúzta az álarcom, ezáltal rálátást nyert a könnyek miatt felpuffadt arcomra. 

- Csodás nő volt, Chloe, csodás!- mondta, a távolba meredve én pedig egyből tudtam, hogy anyáról beszél.- És tudom, hogy nagyon büszke lenne rád!- mondta elcsukló hanggal én pedig halkan felzokogtam. Kívülálló szemmel azt hihetnék az emberek, hogy ennyire megvisel minket a felnőtté válásom, de mi tudtuk, hogy sokkal többről van szó. 

~I have died every day, waiting for you...~ énekeltem én is, mire közelebb húzott magához. Elengedtem a kezét és átkaroltam a nyakát, az arcomat pedig a vállába temettem. 

~I have loved you for a thousand years... I'll love you for a thousand more...~ dörmögte a fülembe, én pedig a könnyeimen keresztül elmosolyodtam. Néhány emlékképem van arról ahogy anya mellett egy férfi is énekli ezt a dalt. De eddig a pontig azt hittem csak az apahiányom miatt képzeltem mindig oda. Most viszont ahogy meghallottam ezt a hangot, biztos voltam benne hogy nem. Az ember azt hinné ennyi idő alatt elfelejtjük azokat a dolgokat amiket nagyon rég és ritkán éltünk meg. Nekem viszont szinte hangosabban ment a zene a fejemben mint a teremben. Mind a ketten énekeltek. Apa a fülemben, anya pedig az emlékezetemben...

- Táncolunk?- kérdezte Max pár óra beszélgetés után az asztalunknál. Nem sokkal múlhatott éjjfél és pont jól jött a mozgás lehetősége. Nem csak mi gondoltuk így, a lassú szám hallatán sokan megindultak a terem közepe felé. Épp időben döntött a DJ egy kis hangulatváltás mellett, hisz a legtöbben már kezdtek elálmosodni. Mosolyogva keltem fel és követtem be a tömegbe. Amint szembe fordult velem, a derekamnál fogva közelebb húzott magához, én pedig átkaroltam a nyakát. Csendben dölöngéltünk, nem volt kínos a csend inkább feszült. Remélhetőleg csak én éreztem így, de az biztos, hogy Niallel, Liammel vagy Zaynel is jobban feloldódtam. Sőt még Louissal is, pedig vele a táncom inkább hülyéskedéssel mintsem tánclépésekkel telt. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi történt, vagy mit csináltam rosszul, amikor megszólalt. 

- Gondolkodtam...- kezdte halkan, én pedig ijedten kaptam rá a tekintetem. Ez pont olyan rossz, mintha azt mondta volna, "beszélnünk kell." És mind ketten tudtuk a szavainak mögöttes jelentését. A levegő a tüdőmben rakadt és úgy vártam a folytatást. - Chloe, én nagyon szeretlek.- nézett végre rám, de a tekintetéből nyugodtság helyett kétségbeesést fedeztem fel. 

- De?- suttogtam. Tudtam hogy ez a szörnyű szócska jön, az ami már annyi párkapcsolatot vagy simán emberi kapcsolatot rontott már el. Ez a szócska képes megváltoztatni mindent, és legtöbb esetben nem a jó irányba. Amint elhangzik ez a két betű, minden más amit előtte mondtak meg nem történtnek kell tekinteni. 

- De...- sóhajtott, majd elengedte a derekam. Vettem a célzást, és bár nem szívesen, de én is hátra léptem egyet. Nem táncoltunk, álltunk egymással szemben,a tömeg közepén. - Chloe, mi nagyon nem vagyunk egy világ!- csapott a levegőbe idegesen, majd ismét a szemembe nézett.- Látlak a fiúkkal nevetni, és egyszerűen tudom,hogy sosem lehetek úgy ott neked mint ők! Francba is! A szállodádban dolgozok! Tenisz edző vagyok! Szó szerint te adsz nekem fizetést, miközben te divatbemutatókra jársz és garnéla rákot eszel!- mondta szomorúan felnevetve, de még mielőtt válaszolhattam volna, ismét közel húzott magához. - Őszintén... Szerinted ez működhet köztünk hosszú távon?- azonnal válaszolni akartam, de aztán vissza csuktam a szám. Lassan dölöngéltünk a zenére, mind a ketten a gondolatainkba merülve. 

- Talán igazad van...- mondtam halkan, és féltem hogy meg kell ismételtem mert nem hallotta meg. De szerencsére nem kellett. Közelebb húzott magához és szorosan megölelt. A hajamba fúrta az arcát nekem pedig ma már sokadjára kigördült egy könnycseppem.- Én is szeretlek!- mondtam majd mégjobban a karjaiba bújtam. Ahogy összeszorítottam a szemem, a fejemben újra meg újra lejátszódtak az együtt töltött pillanatok. A találkozásunk, meg, hogy behúzott egyet Briannek. Igen, Max nem olyan volt mint én, vagy a fiúk. Egyszerű volt... és pont ezért imádnivaló. Nem voltak olyan gondjai, amik a híres, vagy gazdag élettel jártak. Csak felvette a havi fizetését, hetente kétszer felhívta a szüleit, és ha akart enni egy csokit, vagy inni egy üdítőt, akkor lement a kisboltba, és megvette. Egyszóval élte az életét, amiért én bármit megadtam volna. És mikor vele voltam, kicsit úgy éreztem kiszakadok a saját fényűző életemből. A vörösszőnyeges megnyitók helyett egy függőágyban hintázni egy elhagyott telken felfedte előttem az egyszerű dolgok gyönyörűségét. Azon kevés személy egyike volt, akik boldoggá tettek. És ezt komolyan mondom. A számnak vége lett, de mi ugyan úgy álltunk, aztán elindult még egy lassú szám, és Max elengedett. 

- Chloe, tudom, hogy találsz majd egy fiút aki meg tudja neked adni ami jár, és kérlek ne add lejjebb az elvárásaidat csak azért mert ügy tűnik nincs senki aki a herceged legyen. Hidd el, megtalálod majd! De nem én leszek azt, és ezt mindketten tudjuk- mondta halványan mosolyogva majd megpuszilta az arcom és letörölt néhány könnycseppet. 
-De nem akarlak elveszteni...-magam sem tudtam, hogyan, de nem akartam, hogy valaki megint kisétáljon az életemből.
-Chloe... hidd el, én sem téged! De úgy érzem, sose voltál az enyém igazán. Fontos vagy nekem, és pont ezért nem akarok a bologságod útjába állni.
A könnyek megint elöntötték az arcom. A legjobban talán az fájt, hogy igaza van. Szörnyű barátnő voltam.
- De azért... legalább... voltak jó pillanataink, nem?-kapaszkodtam görcsösen az utolsó megmaradt reményfoszlányba.
Halványan elmosolyodott, de láttam, hogy a szemei már neki is csillognak.
-Az egyik legjobb dolog voltál, ami velem életemben történt!
Pont ezt akartam én is neki elmondani. Nem tudom, mennyire mutattam ki, de igenis ő volt nekem a menekülés minden rossztól, egy biztos sziget. De nem tudtam megszólalni, mert bennem ragadtak a szavak.

- Lekérhetem a hölgyet?- érintette meg valaki a vállát, de nem figyeltem rá. Max bólintott egy aprót, közelebb hajolt, adott egy utolsó puszit a számra, majd eltűnt a tömegben. Csak néztem utána és nem tudtam mit tegyek. 

Torokköszörülésre kaptam fel a fejem, és néztem az előttem álló fiúra. Az érzelmek másodpercek alatt lepték el az egész fejem, és nem tudtam tisztán gondolkodni. A göndör fürtjei és még az álarcon keresztül is tisztán kivehető rikító zöld szemei nem hagytak kétséget, hogy ki áll előttem. Dühös voltam mert ott volt, akaratom ellenére és mert szó szerint elkergette Maxot. De az utóbbi miatt inkább csak őt akartam okolni. De valamilyen okból kifojólag örültem is neki mert ott volt, akaratom ellenére és mert segített lezárni Maxal a dolgokat. Illetve nem tudtam, hogy ez egyáltalán minek számít. Nem fogtam fel, hogy vége, hogy többé nem vagyunk együtt. Csak annyit fogtam fel, hogy nagyon fájt. Bármi is volt.  Én sem értettem magam, sőt kifejezetten nevetségesnek tartottam minden velem kapcsolatos dolgot. 

- Mit keresel itt?- a kitörés helyett csak egy el-el csukló mondatra futotta.

- Egy számomra fontos személynek egy fontos estéje van ma, és nem hagyhattam ki.- mondta a szemembe nézve, és még mielőtt megszólalhattam volna, hozzá tette- Nem Melről beszélek!- húzta féloldalas mosolyra a száját, olvasva a gondolataimban, mire elnevettem magam. Az arcán neki is megjelent egy nagy mosoly, az amit már olyan rég nem láttam, és őszintén nagyon hiányzott. Játékosan megböktem a jobb gödröcskéjét, ami a mosoly miatt keletkezett az arcán, mire ő nevetve elkapta az ujjam. Nem gondolkodtam többet, feladtam aznap, túl sok volt. Szorosan megöleltem, engem is és őt is meglepve ezzel. Éreztem ahogy elmosolyodik, ezért rácsaptam a tarkójára, de a világért sem engedtem volna el. Megrázkódott a teste alattam a nevetéstől, majd a kezei még szorosabban fonódtak a derekam köré, és a talaj eltűnt a talpaim alól. Vagy kétszer megpörgetett és ahogy letett azonnal elengedtem és méllyen a szemébe néztem. 

- Nagyon utállak!

- Tudom!- sütötte le a szemét.- És nagyon sajnálom!- nézett fel rám bűnbánó szemekkel. És nekem elég volt ennyi, hogy megbocsássak. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, magamban pedig biztos voltam benne, hogy tönkrementek az érzéseim. A mosolyt azonnal visszonozta,majd ismét a derekamra tette a kezét, és mind a ketten a zenére figyeltünk. Csak táncoltunk, vagyis inkább lépegedtünk, nem figyelve semmire. 

- Harry!- mondtam halkan, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy beszélni szeretnék.- Nem vicceltem, mi sosem lehetünk barátok!- és komolyan gondoltam, a hangulat ingadozásaimtól eltekintve biztos voltam benne. 

- Mondtam már, hogy mennyire gyönyörű vagy ma este? Komolyan!- nézett méllyen a szemembe, mire megengedtem egy halvány mosolyt. 

- Komolyan Harry!- sóhajtottam, vissza vezetve a témát a fontosabb dologra. 

- Tudom, és igazad van. Mi sosem lehetünk barátok...- mondta a szemembe, én pedig meglepődtem, hogy nem ellenkezett. De ahogy elhagyta a mondat a száját, közelebb húzott a derekamnál fogva és mosolyogva közelebb hajolt. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, ajkai már hozzáértek az enyémekhez... Megcsókolt.