40. Different views

Sziasztok,
Különleges nap a mai, hiszen pont egy éve kezdtük el írni ezt a blogot. Emlékeszem, az izgalomra, mikor feltettük az első részeket, és vártuk, hátha valaki rátalál a blogra. Vannak, akik előbb szereznek olvasókat, építik ki a bloguk imidzsét, mint ahogy a történetet egyáltalán elkezdenék, és már több kommentet kapnak a prológusra, mint mi az első 10 fejezetünkre összesen. Mi nem ilyenek voltunk. Ezt a blogot, és az olvasókat mind a történetünk formálta. Egy egyszerű designnal kezdtünk, még fejlécünk sem volt.
Úgyhogy szeretnénk nektek megköszönni, hogy olvastátok, véleményeztetek, hogy segítettetek megformálni ezt a blogot olyanra, amilyen!!❤❤
Mint sokan tudjátok, lehetett szavazni, hogy kinek a szemszögéből legyen majd plusz rész, amit fölényesen Harry nyert meg:) De mivel múlt héten kimaradt, ezért hoztunk nektek még néhány apró részletet mások szemszögéből is;)
Reméljük tetszeni fog, és még egyszer: KÖSZÖNJÜK!!❤
Jó olvasást!!:) xx

Harry Styles:

- Taylor mi a fenét csinálsz?!- néztem a lányra szikrázó tekintettel, miután szó szerint Chloe orrára vágta az ajtót. Nem is akartam itt lenni, legfőképpen pedig nem vele és ezzel a húzásával elvágta azt a kis tűrő képességemet is ami eddig volt. 

- Jaj ne csináld már Hazz!- nyüszítette és közelebb lépett. A falnak dőltem, hogy minél távolabb legyek tőle, de nem akarta venni a célzást!- Vedd már észre, hogy nem érdekled! Imádom Chloet, de csak játszik veled! A vak is látja, hogy van valami közte és a teniszes gyerek között, ne legyél ennyire naiv.- igyekeztem levenni a kezeit a mellkasomról, de azonnal vissza is tette. Tudtam hogy igaza van Maxal kapcsolatban, de nem akartam figyelni rá.- Hazz drágám te nem ilyen vagy! Mindig észre veszed ha egy lány szórakozik veled...

- Pont ahogy nálad is kiszúrtam!- szűrtem a fogaim között idegesen, majd kiléptem a fal és közüle. 

- Nem erre akartam kilyukadni!- fordult felém bosszúsan és mivel nem látta az arcom, egy mosolyt is megengedtem magamnak. Pontosan tudtam hova akart kilyukadni, de nem voltam rá kíváncsi. Megragadtam a még szinte tele levő poharamat és egy huzamban megittam. Éreztem ahogy az alkohol égeti a torkomat és a tekintetem kezdett ködösödni. Nem voltam józan és ezt mindketten tudtuk. 

- De Hazz én megváltoztam! És ellentétben vele én akarlak...- hátulról átkarolta a nyakam nekem meg nem volt erőm eltolni. Még mielőtt bármit is tehettem volna a vállamnál fogva megfordított és a számra tapadt. Az elején fel sem fogtam, majd a szám szinte magától kelt életre. A kezem a vékony derekára simult és úgy vontam magamhoz közelebb, miközben ő a hajamat markolászta. Nem tudtam mit teszek, nem voltam tudatomnál. Az egyetlen kép ami a szemem előtt lebegett Chloe volt. Ahogy kiszáll a kocsiból és megcsókol. Éreztem a citrom illatú haját és a mentolos leheletét. Aztán bevillant Max, és láttam ahogy kézen fogva elvezeti. Akaratlanul is erősebben kezdtem el csókolni Taylort, akit ez egyáltalán nem zavart, és igyekeztem kiverni őket a fejemből. Aztán hirtelen mint egy pofon, rájöttem, hogy mit teszek éppen és szinte ellöktem Taylort. Ijedten túrtam a hajamba, nem tudtam mi ütött belém az elmúlt pár percben. De Taylor arcán elterülő győztes mosolyból ítélve ő teljesen tudatában volt a dolgoknak. 

- Hazz drágám, akkor adsz nekem még egy esélyt?- jött megint közelebb majd adott a szám sarkába egy puszit. Mit mondhatnék én is férfiból vagyok, Taylor pedig bárminek mondható de rondának nem. Nem voltam teljesen tudatomnál, az alkohol és a közelsége miatt sem. Ráadásul csak Chloe járt a fejembe és akár mennyire is nem akartam, Max volt mellette. Hazudnék ha azt mondanám nincs szükségem egy barátnőre, és Taylor még jelentkezett is a "posztra" úgyhogy bólintottam egy aprót. Egy óriási vigyor térült szét az arcán majd ismét megcsókolt. Tudtam, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy vissza engedem az életembe, de nem láttam más megoldást. 

- Gyere, mondjuk el mindenkinek!- ragadta meg a kezem és behúzott a tömegbe, megcélozva a kerti üveg ajtót. Tudtam, hogy ez egy kemény menet lesz, úgyhogy valakik kezeiből kivettem a vodkájukat és fenékig ürítettem. Már alig álltam a lábamon, de tudtam, hogy így könnyebb lesz ez a bejelentés. 

A terasz ajtó nagy hanggal csapódott ki, amint Taylor kivágta és minden szempár ránk szegeződött. Mind ott voltak, a fiúk, a barátnőik, Mel...és Ő. Ott volt Chloe, és éreztem magamon a tekintetét de képtelen voltam szembe nézni vele. Aztán jobban körülnéztem és rájöttem, hogy Max nincs mellette... Sőt egyáltalán nincs is a kertben. Épp meggondoltam magam, amikor már késő volt... Taylor jó hangosan, hogy  mindenki hallja, megszólalt.

- Valamit be szeretnénk jelenteni nektek...- kezdte és mindenki ijedten nézett rám. Zayn felült a napozó ágyban és Perrie is döbbenten fordult felém az öléből. Mind tudták, hogy mi fog történni.- Hazzával ma sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy a szerelmünk nem tudott kiteljesedni, mert nem hagytunk rá időt.- kezdte és rám nézett, de én csak a földet tudtam bámulni.- Úgyhogy úgy döntöttük újra megpróbáljuk!- mondta hangosan visítva, majd bebújt a karom alá, ezzel elérve hogy átkaroljam. Felnéztem. A sokkolt arckifejezések és a tátott szájak bizonyították, hogy mekkora idióta vagyok. Aztán ránéztem. Az arc kifejezése ugyan olyan megdöbbent volt mint a többieké, de mintha valami más is lett volna a szemében. Csalódottság. Igen, biztosan az... És ez volt az a pillanat, amikor lekoptattam volna Taylort mindenki előtt, hülyét csinálva ezzel magamból és belőle is, csak hogy Chloe szeméből eltűnjön az a csillogás, az a csillogás amit a visszatartott könnyek okoztak. Épp megtettem volna, ha nem szól valaki ismét közbe.

- Hát akkor, ha már így össze gyűltünk, Chloe is szeretne valamit mondani!- pattant fel Melissa, majd szikrákat szóró tekintettel rám nézett és a barátnője mellé ment. Hallani lehetett ahogy Chloe halkan tiltakozik, de Mel leintette. Nem tudtam mire számítottam, talán arra, hogy majd közli hogy szeret és hogy velem akar lenni. Vagy azt, hogy Taylor mekkora egy hazug és hogy ne legyek vele... De ezek a gondolatok is csak a részegségemet bizonyítják, ugyanis szó sem volt semmi ehhez hasonlóról.

- Max és én összejöttünk!- bökte ki végül, én pedig lesápadtam. Most mindenki felé fordult, és ő kellett szembe nézzen a döbbent tekintetekkel. Aztán pár másodperc után Eleanor felpattant és mosolyogva megölelte.

-Ez csodás Chloe, imádom Maxot!- mondta, és a lány láthatóan megkönnyebbült. Aztán El megfordult és szikrázó tekintettel rám nézett. Tudtam miért kapom, de az alkohol miatt nem volt bűntudatom. Sőt szinte dühös voltam a lányra, hisz Chloenak barátja van, nem csak én rontottam el. De szerencsére még épp időben lenyugtattam magam, így nem rendeztem jelenetet... Legalábbis a Taylorosnál nem nagyobbat....

-Hali... azt hiszem, már nem vérzik-jött ki Lou az ajtón egy kötéssel a fején, majd ahogy megpillantotta a sok ledöbbent tekintetet, megtorpant.

-Lemaradtam valamiről?-nézett körbe csodálkozva, mire mindenki elnevette magát. Eleanor megfogta a fiú kezét, és maga mellé vonta, gondolom, hogy elmondja neki az újdonságokat. 

Kavargott a gyomrom, és Taylorba kapaszkodtam, hogy ne essek el. Körbenézve összeakadt a tekintetem Chloe-ével. Üres volt. Egy fáradt mosolyra húzta a száját, majd megvonta a vállát. Éreztem, hogy a sok pia feltör a torkomba, és előre bukva szabadon engedtem mindent...

Chloe Rivers:

Ismét a reptéren álltam, de most a legjobb barátnőm is itt volt. A Vegasból érkező járat most állt be a sávba, és perceken belül kiszállhatnak az utasok. Görcsösen szorongattam Mel kezét, és hiába próbált megnyugtatni, jelenlegi helyzetemen nem tudott segíteni. El kellett tereljem valamivel a gondolataimat, ezért a szám önkéntelenül is életre kelt.
- Szerinted Max haragszik, amiért megint lemondtam egy randink?- néztem rá kíváncsian. Már szinte szégyellem magam, annyi minden jön mindig közbe, és szegényt mindig le kell rázzam.
- Hát, biztosan nem örül neki, de megérti és túlságosan bír ahhoz, hogy ezen megsértődjön.- mondta Mel bíztatóan mosolyogva. A buli óta, a barátnőm szinte csak arról álmodozik, hogy mennyire jófej és helyes fiúm van. Mert igen. Most már hivatalosan is járunk. Körülbelül másfél hete boldogítjuk egymást immár együtt, és nagyon jól megvagyunk. Persze nem hosszú idő, de én mégis büszke vagyok rá, mert nálam sosem lehet tudni.
Kijött az első ember az immár nyitott ajtón, ezzel jelezve, megkezdték a leszállást a gépről. Melissával közelebb mentünk az üveg ajtóhoz és onnan próbáltuk meg kiszúrni a nagypapám. Már szinte mindenki kijött, amikor végre őt is megpillanthattuk. A szívem összeszorult. Toló kocsiban tolta ki egy kedves arcú légiutas kísérő hölgy, a korára és a betegségére tekintettel léve, nem is engedték volna fel a saját lábán a gépre. Amint észrevett minket egy mosoly terült szét az arcán. Az a mosoly, amit már olyan rég nem láttam, az ami beragyogja az egész teret. Az ajtóhoz léptünk, majd amint kitolták elénk, megköszöntünk a hölgynek, aki egy kedves bólintás után jobbulást kívánt nagyapának és elment. Amint elléptek mögüle, nagypapa azonnal felállt és egy szoros ölelésbe vont. Kizártam a remegő kezeit és az érezhetően gyengült testét, és amilyen szorosan csak tudtam közel bújtam hozzá. Olyan rég vártam már, hogy találkozzunk, ez felért minden kinccsel. Pár perc után elengedett majd mosolyogva Mel felé fordult.
- Nézzenek oda kit sodort elém újra az élet.- mondta nevetve, mire Mel is elmosolyodott.- Jaj édeském annyit vártam, hogy újra együtt láthassalak titeket!- nézett ránk felváltva.- És megéltem, nem tudod ez mennyit jelent nekem!- mondta a barátnőmnek, aki eddig bírta, egy könnycsepp kicsordult a szeméből, majd közel lépett a nagypapámhoz és bebújt a kitárt karok közé.
- Annyira sajnálom Rivers Papa!- motyogta a vállába, mire nagypapa nyomott egy puszit a feje búbjára. Tudtam, hogy Melnek is nagyon nehéz ez. Nagyapával nagyon jóban voltak, mindig is imádták egymást. Szinte rokonok voltak, mindig számíthatott rá Melissa, és ezt az ember nem felejti el.
- Na de én nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk! Még itt vagyok, úgyhogy élvezzük ki ezt az időt! Rendben?- nézett ránk nevetve. Mel letörölte a könnyeit és nevetve bólintott. Én is összeszedtem magam, majd mosolyogva felvettem a bőröndöt. Megfogtam papa kezét, Mel a túloldalt karolt bele, és elhagytuk az épületet....

Nagyapa szemszöge:

Mosolyogva hallgattam ahogy a lányok egymás szavába vágva mesélik az elmúlt hetüket és a szívemet melegség járta át... Olyan rég nem láttam őket együtt pedig ők annyira össze illettek, hogy most már csak emiatt is áldom a sorsot, hogy engedte, hogy megéljem ezt a pillanatot. Néztem Chloet ahogy nevetve szólt közbe, én pedig szintén elnevettem magam. Nem igazán figyeltem arra mit mondanak, de ők sem teljesen nekem magyarázták, inkább egymásnak. Az én drága unokám most végre szívből nevetett, úgy ahogyan már évek óta nem tette. A szívem szakadt meg a tudattól, hogy akár melyik pillanatban eljöhet az én időm és itt kell hagyjam őket. Nem azért vagyok szomorú mert meghalok, hiszen rengeteg csodás dologban volt már részem az eddigi életemben. Igen, nagyon sok hibát elkövettem amiket már sokszor megbántam, de ilyenkor a rossz emlékek kezdenek elhomályosodni... És nem, nem a korral járó rossz memória miatt... A lényeg, hogy eljutottam oda ahova akartam, volt egy szerető feleségem és egy csodálatos fiam. Attól függetlenül, hogy Dan most épp a "lázadó" korát éli, én biztosan tudom, hogy ott van benne a nevelésem és ez elő fog jönni amikor kell. Vannak csodás unokáim, szám szerint négy. Viccesen hangozhat, de felnézek rájuk. Legfőképp Benire meg Chloera... Végig vitték azt amit sokan mások nem tudtak volna, bármilyen segítség nélkül. Igen, ez életem legnagyobb hibája. Elvonóra kerültem, és nem tudtam segíteni nekik. De ők megcsinálták nélkülem is, és most erősebbek mint valaha. És ezért vagyok szomorú. Mert nem fogom látni ahogy felnőnek. Nem lehetek a részese az életüknek, pedig mindennél jobban szeretnék. Nem állhatok mellettük a boldog esetleg szomorú pillanataikban, pedig Istenemre esküszöm még egyszer nem rontanám el! Nem leszek ott az esküvőjükön, nem láthatom majd a dédunokáim és nem mesélhetek nekik régi történeteket. Az emberek többségének az a hibája, hogy nem értékeli azt ami van, egészen addig amíg az el nem tűnik. Nem értékelik a családot, a szeretetet a nevetéseket, mert mindennaposnak gondolják. Aztán egyszer csak megszűnik és akkor csak pislognak, hogy hova lett. Én is mire értékelni tudnám már késő, már késő hiszen én már nem tehetem meg azt amit más idős emberek. És attól félek elfelejtenek. Attól félek elfelejtik a közös emlékeket és tovább lépnek. Tudom hogy nem fog bekövetkezni, de félek tőle. Azt is tudom, hogy Annabelle is ettől félt, pedig semmi oka nem volt rá... De ha belőle indulok ki, nekem sem kell tartanom. Attól is félek, hogy tönkre teszem őket, félek, hogy túl sok lesz nekik, hisz még mindig gyerekek. Már nagyok, de még azert nekem gyerekek...Beni már a saját életét éli, egy gyönyörű és kedves lánnyal, aki nemsokára biztosan Mrs. Riversnek hívhatja majd magát. Beni elérte a céljait, van jól kereső munkája és családja, és tudom ő csak ennyit akart. Nem is féltem itt hagyni tudom hogy boldogulni fog. A drága Chloem viszont más kérdés. Nála kitartóbb, okosabb és önfeláldozóbb embert még nem láttam, de ugyanakkor nála makacsabbat sem. Imádom minden egyes porcikáját, még a durcás énjét is, de nem merem itt hagyni. Nem mutatja, senki nem látja rajta de nincs mindig jó. Nincs mindig jól, és úgy gondolja ez baj. Azt hiszi ez hátrány, azt hiszi ez a gyengeség jele pedig nem az. Azt hiszi ezzel sebezhetőbb lesz, ezért megtartja magának, pedig igazából azzal lesz sebezhető, hogy annyit van magában. Félti a büszkeségét és ez lesz a veszte. Azzal hogy Mel visszatért, talán újra megnyílik, és én ennél jobban nem szeretnék semmit. Ha most halok meg, Chloe összeroppan. Tudom, mert még nem heverte ki Annabelle halálát sem. Késő esti Skype beszélgetéseknél látom, hogy véreres a szeme és tudom, hogy nem aludt már napok óta rendesen. Tudom, látom, hogy baja van de nem mondja el. Elzárkózik és nem tudok mit tenni. Nem akarom, hogy összeroppanjon, nem akarom, hogy bármi baja legyen. Kell neki egy fiú akire támaszkodhat, valaki aki annyira szereti mint Chloe őt. Valaki aki elveszi tőle a súlyait, valaki aki meghallgatja. És amint megtalálta, már nyugodtan halok meg...

Dan Rivers szemszöge:

Ültem az irodámban, és hallgattam a falióra lomha, és a csendben már-már fülsértőnek ható hangját. A halántékom lüktetett, a homlokomon kidagadtak az erek. Hosszú ideje nem féltem már ennyire semmitől, és éppen ez gyengített le még jobban.
Apa hazajön... Én ezt nem akartam. Nem akartam látni, de még inkább nem akartam, hogy ő lásson engem. Nem akartam, hogy felelevenedjen benne, milyen is vagyok igazából. Ahogy mondani szokták, az idő minden emléket megszépít, és mi olyan régen találkoztunk, hogy talán mosolyogva gondolt volna vissza rám az utolsó perceiben.
A homlokomat az asztalra hajtottam. Éreztem, hogy a hátamon folyik le a veríték, és ahogy a nyitott ablakon beáramló szellő meglegyintett, nyomban beleborzongtam.
Halk kopogást hallottam, mire odakaptam a fejem. Az ajtó nyílt, és a résen Olga dugta be a fejét.
-Jól van, Mr. Rivers?
Nyeltem egy nagyot, hogy a gombóc lemenjen a torkomból, majd a nő aggódó szemeibe néztem.
-Persze. Csak kicsit ideges vagyok.
-Üzleti ügy?-kérdezte.
Egy pillanatig gondolkodtam, elmondjam-e, de végül-mint általában-inkább lezártam a beszélgetést.
-Igen, üzleti...

Nyílt az ajtó. Idebentről is egész tisztán hallottam. Azt is, hogy Chloe csilingelő hangján felkiabál a kicsiknek, hogy "Megjöttünk!". Aztán zoknis lábak dübörgését hallottam, ahogy szaladnak le a lépcsőn, majd feltehetően a nagypapájuk nyakába ugranak. Hallottam az édesapám mély, kedves hangját, és bár nem értettem, mit mond, a szívem melegség öntötte el, és a szemem sarkából  egy apró könnycsepp gördült le. Egy apró pici...talán észre sem vehető könnycsepp -évek óta az első.
Nevetést hallottam kintről. Nem lehet, hogy mindenki örül, hogy látja nagypapát meghalni. Én nem akarom. Nem akarom, hogy bármi is fájjon többé.
Mindenki kint örült, nevetett, én meg bent gubbasztottam, mint a sértődött mormota, aki nem is akarja tudni, hogy van árnyéka, vagy nincs. Mert így volt. Nem akartam rosszat;  és nem akartam jót, mert tudtam, hogy hamarosan elveszteném.
-Apa...-észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó. Zoey hatalmas szemekkel nézett rám, ahogy ártatlanul megállt az ajtóban.
-Apa most dolgozik, kicsim-mondtam, és igyekeztem szigorú fejet vágni. Bár legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. Nem akartam jónak látszani,mert tudtam, nem tudnék az maradni. Inkább ölelgesse őket apa, amíg lehet.
-De itt van a nagypapa. Nem köszönsz neki?-láttam, hogy a kislányom szemébe könnyek gyűlnek, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
-Nem tudom, Zoey, még rengeteg elintéznivalóm van-kezdtem az asztalomon lévő papírokat rendezgetni, mintha valamit éppen csinálnék.
-Apa, te szereted a nagypapát?-kérdezte, nekem pedig félre kellet néznem, mert nem bírtam állni a tekintetét. Olyan szemrehányó volt, mégis ártatlan.
-Persze, hogy szeretem. Hiszen az apukám-nevettem fel zavaromban, mire Zoey lassan megfordult, és elindult.
"Hiszen az apukám" a fejemben visszhangzott a saját mondatom. Akármilyen rossz apád van szereted, nem?  A fejemben nyomást éreztem.
-Zoey várj!-kiáltottam utána-Megyek!
Gyorsan kirántottam a fiókot, és egy kapszulát vettem ki, majd az asztalomon lévő pohár vízzel lenyeltem.
Ez nehéz menet lesz...