2015. június 28., vasárnap

42. The End



Sziasztok,
Kevés időnk volt erre a részre, úgyhogy ennyit tudtunk összeütni. Én tegnap voltam nyelvvizsgán, Summer1D pedig elutazott, mindkettőnk eléggé elfoglalt volt mostanában.
Remélem azért elnyeri a tetszésetek!:)
(a cím ne tévesszen  meg:D)
Köszönjük szépen a kommenteket, a támogatást, minden nagyon jól esik, imádunk titeket!
Jó olvasást!:) <3

Chloe Rivers:

Nem tudom, hogy meglátott-e minket valaki. A fiú a karomnál fogva kezdett el húzni a kijárat felé. Olyan érzésem volt, mintha részeg lennék, pedig nem ittam, csak talán két pohár pezsgőt. Az emberek körülöttünk mind egymásra borulva lassúztak, mi pedig izgatottan kerülgettük őket. Csak egy célunk volt: hogy minél hamarabb kijussunk. 
Harry kicsapta az ajtót, és éreztem, ahogy a friss levegő a tüdőmbe áramlik, ezzel még éberebbé téve.
A fiú izgalomtól remegő ujjakkal nyúlt az arcom felé, és lassan lefejtette rólam a maszkot. Ahogy ezzel megvolt, a sajátját is lerántotta.
-Hazz...-suttogtam- megláthatnak.
-Nem érdekel!-fogta meg a derekam, és magához húzott. Éreztem, ahogy a mellkasa fel-le emelkedik, ahogy lélegzik. A homlokát az enyémnek döntötte, és mélyen a szemembe nézett.
-Gyönyörű vagy!-suttogta, és a szája mosolyra húzódott. A kezeim lassan a nyaka köré fonódtak. Remegő ujjakkal túrtam a hajába.
Megcsókoltam, amit azonnal viszonzott is. Egyre szorosabban öleltem a nyakát, amire ő ugyanígy reagált, még közelebb volt magához. Ajkaink szétváltak. Kissé mindketten ziháltunk. Tökéletes volt a pillanat. Legalábbis mi mindent kizártunk, ami nem volt az. 
Néztem a holdfényben csillogó zöld szemeit, és mosolyogtam. Ő a hajammal babrált. 
Ekkor egyszer csak cipők kopogását hallottuk, mire gyorsan szétváltunk. Arcomról lefagyott a mosoly, ahogy megláttam a hang gazdáját.
-Taylor?-Harry automatikusan ellépett tőlem.
-Hazz?-a lány megtorpant. -Chloe?-nézett ránk felváltva.
Mondani akart valamit, de ahogy szóra nyitotta a száját, egy hang sem jött ki belőle. Ajkai remegni kezdtek. Szemei kétségbeesést sugároztak. "Hogy tehetted?"-üzente a tekintete mindkettőnk felé. 
Mi annyira ledöbbentünk, hogy egy szót de tudtunk szólni.
Láttam, hogy Taylor szemeibe könnyek gyűlnek -igazi könnyek. Bennem ragadt a levegő. A lány elfordult, és arcát a tenyerébe temetve elfutott. A mellettem álló fiú ekkor mozdult meg először. Utána sietett. 
-Taylor, várj!-tette a kezét a lány vállára, és egy mozdulattal maga felé fordította.
-Mit akarsz?-a lány idegesen törölgette a szétfolyt sminkjét.
-Ne csináld ezt...-láttam a fiún, hogy még maga sem tudja, mit mondjon, hiszen Taylor jogosan borult ki. Nem tudtam, békíteni akarja, vagy szakítani vele.
-Mit? Ne akadjak ki, hogy megcsal a pasim?-nevetett idegesen szipogva.
-Te is tudod, hogy nem voltam józan, amikor úgymond "összejöttünk".
-Tudom...-a lány feldúltnak és megbántottnak tűnt, legkevésbé sem nézett ki úgy, mintha szinészkedne.
-Akkor azt is tudtad, hogy nem fog ez sokáig tartani.
-Igen-törölgette a könnyeit -De én mégis hittem, hogy megpróbálhatjuk mégegyszer. Hazz, én tényleg megbántam, amiket akkor csináltam. 
Harry némán figyelt, Taylor pedig folytatta.
-Tudtam, hogy neked nem kellek...hogy te csak Chloet akarod -itt rám nézett, mire én lesütöttem a szemem -Tudnom kellett volna, hogy ezen én nem tudok változtatni...
-Sajnálom.- mondta Harry, és lesütötte a szemét. Kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra. Bármennyire is haragudtam a bulin Taylorra, mert ellenem cselekedett, most mégis bűntudatom volt. Harrynek barátnője volt, akárhogy is jöttek össze, és megcsalta. Én voltam a harmadik kerék és ez nem volt jó. Ráadásul ha valaki, akkor én biztosan tudom milyen érzés ha megcsalnak. Emlékszem mindig a másik lányt hibáztattam, meg persze a fiút. Most pedig én vagyok az, akit a Haylor fanok megköveznek majd. 
- De ha tudtad, akkor miért erőltetted?!- nézett fel Harry, nekem pedig elkerekedett a szemem. Ezek szerint igaz amit Taylor mondott. Nem tudtam megállni, az arcomra egy nagy mosoly szökött és még Taylor gyilkos tekintete sem tudta eltűntetni onnan. 
- Mert reméltem, hogy meg gondolod magad!- nézett méllyen a szemébe. 
- Tay, nekünk már akkor sem működött a dolog amikor együtt voltunk..- tette Taylor vállára a kezeit majd folytatta.- Én nem bántam meg, hogy együtt voltunk és szerintem te sem. Ha más nem, legalább jó számaid lettek belőlem.- mondta Harry, és úgy tűnt ez a mondat csak nekem furcsa. Mindegy, végülis ők kell megbeszéljék ezt. Taylornak egy halvány mosoly kúszott az arcára, ami miatt Harry is elmosolyodott.- Tényleg sajnálom amit most tettem, de mindketten tudjuk, hogy nem voltunk igazán együtt. Remélem nem haragszol annyira.- nézett félénken a szemébe. 
- Nem te barom!- nevetett fel Taylor könnyezve, majd szorosan megölelte. 
- Akkor nincs harag?
- Nincs... Minden rendben van!- engedte el a szőke csillag, majd egymásra mosolyogtak. 
- Öhmm... Taylor?- léptem én is közelebb, megtörve a burkukat.- Ne haragudj!- mondtam, teljesen komolyan gondolva. Halványan elmosolyodott majd megölelt. Nagyokat pislogva öleltem vissza. 
- Én is sajnálom!- súgta a fülembe, majd elengedett. Intett egy utolsót, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el. 
Ez az este tényleg nem volt semmi. Ennyi bonyodalom rég nem történt velem... És még nincs vége. 
Éreztem ahogy valaki átkarolja a derekam és puszit nyom az arcomra. Mosolyogva fordultam Harry felé. Ő az este legnagyobb rejtélye, de ezt majd inkább holnap fejtem meg. 
- Vissza megyünk?!- kérdezte, félve a Tayloros reakciómtól. Mosolyogva bólintottam, majd szembe fordultam vele és megigazítottam a nyakkendőjét. 
- Annyira bénák vagytok!- szorítottam meg nevetve a csomót, majd megragadtam a kezét és vissza húztam a zsúfolt terembe. 

- Haver, a maszkod!- szólalt meg azonnal Niall, amint vissza értünk. Harry kapkodva húzta le a fekete, egyszerű papírt, majd helyet foglalt Max helyén. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert ilyen gyorsan túlléptem rajta, de aztán megnyugtattam magam, hisz végülis ezt akarta... Láttam a fiúk szemén, hogy épp kezdenének cukkolni vagy kérdezősködni, hogy mi történt odakinn, ezért gyorsan elhagytam a helyet. 
Épp puncsot mertem magamnak a nagy tálból, azon gondolkodva, hogy miért minden bulin ez a fő ital, amikor megállt mellettem néhány évfolyamtársam. Felnéztem és megláttam a cicákat. A suli menő lányait. Hatan voltak és direkt úgy álltak be, hogy ne tudjak elmenni. Claudia, Maya, Becky, Meghan, Felicity és Victoria. Vettem egy nagy levegőt, majd feléjük fordultam. Egész évben sikerült türtőztetnem magam és nem szóltam be nekik, de lehet ma megtöröm a rekordot. Valamikor el kell kezdeni, és végülis ez az utolsó esélyem. Nagyot kortyolva a rózsaszín löttyből vártam hogy most mivel kötnek belém. 
- Chloe...- szólalt meg a "csapatkapitány", Claudia nyávogó hangon. Rögtön tudtam, hogy akarnak valamit.- Nem tudtuk nem észre venni, hogy a kísérőid nagyon hasonlítanak a One Directionra... Van egy szöszi, egy fekete és két barna. Eddig annyira nem volt biztos, de aztán megjelent egy göndör is, nem mellesleg a kezedet fogva, és gondoltuk megkérdezzük.- most hogy mondja, tényleg nem vitték túlzásba a rejtőzködést. Sőt a nagy fanoknak biztos vagyok benne, hogy az álarc az olyan mint mondjuk a póló vagy nadrág.
- Szóval mi a kérdés?- kortyoltam egyet, elfolytva a mosolyom. 
- Nem ők azok?- szólalt meg most Maya, a csapat legszimpatikusabb tagja. Nagyon lelkes volt... Túl lelkes. 
- Nem!- löktem el magam az asztaltól és kitörtem közülük.
-Mi a baj csajszi?-nézett rám a szöszi -Haragszol?
Kezdtem összezavarodni. A hangja nem volt gúnyos...egy cseppet sem.
-Hogy mi?-néztem körbe rajtuk.
-Nem akartunk megbántani...-mondta a Victoria, mire a többiek hevesen bólogatni kezdtek.
-Nem bántottatok meg, nincs semmi para-válaszoltam, és megfordultam, hogy végre elszabaduljak a kínos szituációból.
-Chloe...-egy kezet éreztem a vállamon. Megfordultam.
-Igen?-felhúztam a szemöldököm.
-Figyu...-megint a "vezetőjük" beszélt, de a hangneme kissé  változott a beszélgetés kezdete óta -Azt szerettük volna mondani, hogy nagyon sajnáljuk, ha esetleg bunkók voltunk ez alatt a négy év alatt. De tényleg! Hiszen itt a vége... rájöttem, semmi értelme nem volt ennek az egésznek, amivel mi elfoglaltuk magunkat  egész gimiben. Esetleg lehetne, hogy barátokként válunk el?-a szeme szinte bekönnyezett a végére.
Lassan bólintottam. Egy pillanatra majdnem el is hittem,hogy mindent megbántak. Akkor az egyikük vigyorogva ugrálni kezdett.
-Akkor bemutatsz nekik?
Hitetlenül felnevettem, aztán megvontam a vállam. Miért ne? Tényleg ez a vég...Miért ne lehetne egy  jó estéjük?
-Oké-mondtam, majd leraktam a poharamat az asztalra.
A lányok sietve kezdtek az asztalunk felé tipegni a tűsarkújukban. Csak egyikük maradt hátra, Claudia.
-Nem gondoltad komolyan, mi?-nevettem rá.
-Őszinte leszek...nem! De tényleg menőbb csajnak tartalak, mint eddig. És a  ruhád is csini -kacsintott, majd ő is a többiek után indult.
Elmosolyodtam. Ő biztos nem változik. Majd lehet belőle lesz a második doktor szöszi.
Végül is... az a karakter a filmben elég szerethető lett, ahogy megismertük...

*~*~*~*~* ~*~*~*~*~*~*~*

-Ennyi?-a kislányom ijedten nézett fel.
-Igen, itt a vége. Ha egy könyvből olvastam volna, akkor most összecsapom, de mivel már nem nyomtatnak könyveket, ez a kislányomnak semmit nem mondott volna.
-De nem...-hajthatatlan volt -Nem lehet vége!
-Dehogynem! Pontosan itt van a vége, kicsim. Happy end, nem örülsz?
-Nem-morcosan összefonta a karjait maga előtt -Mi lett Melissával és Niallel? Mi lett Taylorral? Nagypapával? És Max-el?-sorolta, de félbeszakítottam.
-Elég, elég. Boldogan éltek, még meg nem haltak!
-Neeeem...-nyöszörgött, és a fejére húzta a takarót.
-Figyelj, kicsim-simogattam meg a paplan alól kilógó karját, mire azt is gyorsan behúzta -Ennek a sztorinak itt van vége! A nagyi eddig mesélte.
-Akkor hívd fel! Tudni akarom, hogy van tovább!-hallottam a paplan alól a kislányom morcos hangját.
-De már késő van...-kerestem kifogásokat. Fáradt voltam, és még volt más dolgom is, mint anyámat zaklatni egy régi történet miatt.
-Légyszi!-bukkantak elő a kislányom arany színű fürtjei, ahogy kibújt a takaró alól.
Tudtam, hogy meg fogom adni magam. Túlságosan is szerettem ezt a kis bajkeverőt.
-Tudod mit? Holnap mind a ketten átmegyünk a nagyihoz, és megkérjük, hogy mesélje el, rendben?
-Okés...
Az órára pillantottam.
-Úristen, kicsim, már éjfél van!
-Szeretem az éjfélt-mosolyodott el.
-Én is kicsim, ha alszom -adtam egy puszit a homlokára -Jóéjt!

2015. június 21., vasárnap

41./II. We won't ever be friends........ (Prom Night)




Sziasztok,
Meg is hoztuk a következő részt, vagyis inkább az előző folytatását. Elég sok dolog történik benne, reméljük azért még követhető marad!:) Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy tetszenek a változások, úgyhogy írjatok!!:) Jó olvasást!:)<3


NE FELEJTSÉTEK EL ELOLVASNI AZ ELŐZŐ RÉSZT!!!(pénteken tettük ki!)


A tükör előtt álltam és néztem magam. A hosszú ruhám tökéletesen simult rám, a színe kihangsúlyozta a barnaságom és szinte csak úgy ragyogtam. Minden kiegészítőm a helyére került és szépnek, sőt gyönyörűnek éreztem magam... Rég nem mondhatom el ezt magamról. Belebújtam a magassarkúmba, majd leakasztottam a vállfáról a maszkomat. Óvatosan tettem fel, nehogy elkenődjön a sminkem, amivel már rég óta szórakozok. De most, hogy minden a helyén volt, elmondhatom, hogy megérte! Mégegyszer rámosolyogtam saját magamra, majd kiléptem a szobámból.
 Pont akkor nyílt a mellettem levő ajtó is, és Mel lépett ki rajta a gyönyörű ruhájában. Kérdés sem volt hogy neki is ez lesz a végzős bálja... 


Kiskorunkban mindig erről álmodoztunk, hogy majd együtt megyünk el, együtt tündöklünk majd és együtt búcsúzunk a sok év szenvedéstől. Olyan távolinak tűnik amikor mind a ketten, kinn a hátsó kértünkben végzős bálra való ruhákat nézegettünk és azt beszéltük mekkora sarka lesz a cipőnknek és hogy melyik ruha szín emeli ki leginkább a szemünk színét. Elnevettem magam az emlékek hatására és letöröltem egy kigördülő könnycseppet. Mel is ugyan ezt tette, valószínűleg neki is ez járhatott az eszében. Automatikusan indultam el felé és öleltem át szorosan. 
- Megcsináltuk Chloe, itt vagyunk!- súgta szipogva a fülembe, de éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, itt vagyunk!- mondtam én is, majd elengedtem és megfogtam a kezét. Csendben, egymás mellett lépkedve indultunk meg a lépcső felé. Lassan, ügyelve a ruhánkra lepkedtünk lefelé, egyesével véve a lépcsőfokokat. Nem bírtam sokáig és elnevettem magam, Mel pedig ahogy meghallotta, hogy én nem bírtam tovább, azonnal csatlakozott. Valahogy ez a jelenet sosem volt benne a képzelgéseinkben. Ott mindig felszegett fejjel, kihúzott háttal, büszkén mosolyogva lépkedtünk lefelé. Hát ez most nem jött össze. 
- Gyertek lányok, már megy a videó!- hallatszódott Olga hangja, mi pedig igyekeztünk összeszedni magunkat. Kicsit gyorsítottunk a tempón, és igyekeztünk minél normálisabban járni. Az első ember akit megláttunk az Olga volt, kezében a nagy kamerával, és a kezembe kapaszkodó lányból kitört a nevetés. Sajnos ez nekem is elég volt, így eltorzult arcal felnevettem. Olga is elmosolyodott és igyekezett nem hangosan szipogni. Nézett minket, mosolygott és a könnyei folytak az arcán. Tudtam, ő is ugyan arra gondol, mint ami nekünk járt pár perce a fejünkben. Pár lépcsőfokkal lejjebb megláttuk a kísérőinket is. Mind a ketten zakóban voltak, a maszkjuk pedig a homlokukon pihent. Mosolyogva nézték ahogy leügyetlenkedünk a lépcsőn, majd szintén mozdulatlanul várták amíg oda érünk hozzájuk. Max csillogó szemekkel nézett, a mellette álló szöszi pedig egy idegesítő vigyorral az arcán jelezte, hogy tudja, hogy idegesít a meg nem mozdulásuk. Lemondóan elnevettem magam, majd megtettem azt a pár lépést feléjük. Mielőtt azonban a barátomhoz értettem volna, Niall elém lépett és a karjaiba vont. Szorosan ölelt, nekem meg nagyon jól esett egy barát karjaiban lenni. 
- Gyönyörű vagy!- súgta a fülembe és nyomott egy puszit az arcomra. Éreztem a hangján, hogy mosolyog, ugyan úgy mint én. 
- Te is nagyon jól nézel ki!- húzódtam el, és mosolyogva megigazítottam a nyakkendőjét. Az ember azt hinné, hogy ennyi vörösszőnyeges felvonulás után, már tudja hogy kell megkötni egy nyakkendőt, de nem, hisz Niall Horanról beszélünk! Vigyorogva engedett el, majd lépett a türelmesen várakozó barátnőmhöz és puszit nyomott az arcára. Kétségtelen volt, hogy Mel őt hívja el kísérőnek. 
Nyomtam Max szájára egy puszit és mosolyogva néztem rá. De valahogy megváltozott a természetem és nem jó irányba. Míg Niall egy ölelésévél ellazított, addig a barátomnak már a közelében is feszült lettem. A legnagyobb baj pedig, hogy nem értettem miért. 
- Gyönyörű vagy!- húzott magához, a háttérből pedig meghallottam Niall torokköszörülését és biztos voltam benne hogy vigyorog, és valami olyat suttog Mel fülébe, hogy "milyen eredeti". Rázkódó vállakkal tettem a jobb kezem a derekam mögé és nőiesen felemeltem neki a középső ujjam. Hangosan felnevetett majd gondolom bele fúrta az arcát Mel nyakába. Mosolyogva engedtem el Maxot majd megfordultam. Pont úgy álltak ahogy gondoltam, Niall hátulról átkarolta a barátnőm derekát és a vállán pihentette az állát. Egy mindent tudó vigyort villantottam barátnőmre aki csak nevetve megforgatta a szemét. 
- Jajj édeskéim de gyönyörűek vagytok!- jött oda Olga a szemét törölgetve, és hol rám hol Melre nézett. 
- Köszönöm Olga, de nem kellett volna!- túrt bele Niall tettetett zavarral a hajába és mind elnevettük magunkat. 
- Gyertek, gyertek, csináljunk képeket!- mondta izgatottan az idős hölgy, én pedig sóhajtva követtem az utasításait, tudván, hogy minél hamarabb kezdjük, annál gyorsabban szabadulunk. Mindenhol készültek képek, kinn is benn is. A legtöbben Melissával pózolunk, hülyéskedve de persze vannak rendes képek is. Maxal is sokan vagyok, Olgára rájött a fotós ösztön és minden szemszögből, minden beállással készített képeket. Mel és Niall is végig ment ugyan ezen a folyamaton, aztán Niall kijelentette, hogy neki velem is kellenek képek, és csak ennyi kellett Olgának, még tíz percig villogtatta a vakut. Niallel készültek a legjobb és egyben legviccesebb képeim is. Mint mondtam, mellette teljesen elengedtem magam és egyikőnket sem érdekelte, hogy épp gyönyörű és könnyen gyűrődő ruhákban vagyunk, ugyan úgy kapott a hátára és rohangált velem a házban, mintha épp a strandon lennénk. Eljátszottuk a képek kedvéért, hogy egy hisztis házaspár vagyunk majd hirtelen terhes lettem. És mit ne mondjak a képeink végére már elzsibbadt az arcom, de teljesen megérte. Amint végeztünk a képekkel, egyszer csak megjelent a nagypapám. Nem tudom, mióta lehetett itt, de annyira nem is volt fontos. Mosolyogva megölelt, majd ugyan ezt tette Melissával is. Megdicsérte a ruháinkat, majd szórakozottan közölte, hogy eleget rontottuk már itt a levegőt, indulhatnánk. 
Én még gyorsan eltettem a telefonom, miközben Max és Mel beszélgetve elhagyták a házat. Niall mosolyogva várt engem, és már épp indultunk volna mi is amikor észrevettem apát, ahogy a konyha ajtóban támasztja a falat. Vettem egy nagy levegőt majd elindultam felé. Megálltam előtte, de nem kezdtem el csevegni, sem köntörfalazni. Nem volt kedvem hozzá. 
- Az apa-lánya tánc 10:00-kor kezdődik, a csarnokban vagyunk.- mondtam a szemébe. Nem hívtam meg, nem akartam utána csalódni amikor nem jelenik meg. Eddig se tette, most se fogja. Nem mondott semmit, csak csillogó szemekkel nézett végig rajtam újra és újra. Ha nem ismertem volna, még el is hittem volna, hogy meghatódott. 
- Menjünk!- fogtam meg Niall kezét, majd egy halvány mosollyal válaszoltam az aggódó tekintetére.

Az autó út viszonylag csendben telt, de nem az a kínos csend volt, inkább az a kellemes. Már amikor környéken jártunk lehetett hallani a dübörgő zenét, valamint a sok maszkos fiatalt. Mosolyogva néztem a különböző színű álarcokat és örültem hogy ebbe a suliba jártam...
...Chloe Riverst fáradjon az igazgatói irodába, most. Chloe Rivers fáradjon az igazgatói irodába, most.- hallatszódott a hangosbemondóból matek óra közepén. Kicsit megijedtem, de annál inkább örültem, hogy így már nem felelhetek aznap. A suli folyosója kihalt volt, csak egy-egy diák esetleg takarító sietett át rajta. Vagy azért mert dolga volt, vagy azért hogy nehogy lógáson kapják. Ellenben nekem a világ összes ideje a tulajdononomban állt, minél később jutok az irodába annál biztosabb, hogy nem érek vissza kicsöngő előtt. 
Halkan kopogtam kettőt a nagy, barna, fa ajtón, majd lenyomtam a kilincset. Az igazgató épp a papírjait rendezgette, de amint észrevett mosolyogva beinvitált. Ettől kezdve megnyugodtam, hisz ez azt jelenti nem csináltam semmi rosszat. 
- Szia Chloe, ne haragudj, hogy kihoztalak az óráról!- mondta, de még ő is elnevette magát. Nagyon bírom ezt az embert, nagyon ért a nyelvünkön.- Szóval, a végzős bálról lenne szó...- kezdte én pedig minden figyelmemet neki szenteltem.- Ugyebár mind tisztában vagyunk a lakóhelyed hát... körülményeiről, ezért is szeretnék felvetni egy ötletet. Az idei bál témája lehetne az álarcosbál. Vagyis mindenki álarcban kell jöjjön, így nehezebb felismerni a másikat. Persze aki akarja utána leveszi, aki akarja nem. A lényeg, hogy akkor te is meghívhatnál néhány neked fontos személyt, mint mások is, és így kevésbé lesznek feltűnőek. Na, mit gondolsz?...

A kocsi lefékezett, mi pedig kiszálltunk. És hála az égnek senki nem fotózott vagy figyelte jobban a kocsinkat mint másokét. Inenntől kezdve pedig nem volt miért aggódjak. Elindultunk a bejárati ajtó felé, amikor a sarokról hangos nevetéseket hallottunk meg, így mind megfordultunk, és rajtunk kívül még körülbelül 15 pár is. Nem sokkal később fel is tűnt 6 maszkos fiatal, 3 lány és 3 fiú. A lányok rövid szoknyákkal vonultak felénk, ezzel elérve, hogy rajtunk kívül mindenki megforduljon. Vagyis, ha Maxon múlik, mi is bemegyünk, de én tudtam kik ők. Mondjuk szerintem Max is, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Azért hagyott fel mindenki a bámulással, mert a lányokon a rövid szoknya azt jelenti, hogy vendégek. És ugye ma éjjel nem rájuk kíváncsiak az emberek. Mosolyogva ugrottam az unokatesómra amikor megérkezett, ő pedig nevetve nyomott puszit az arcomba. Meg persze közölte, hogy nagyon csinos vagyok, de ezt már el engedtem a fülem mellett. Nyomtam két puszit Pezz arcára is majd mentem a következő pároshoz. Liam ugyan úgy megölelgetett mint előtte Zayn és szinte ugyan azokkal a szavakkal dícsérte meg a kinézetem. Nevetve köszöntöttem Sophit is, majd az utolsó párhoz léptem. 
- Chloeeeee!!- nyújtotta el Louis hangosan a nevem, én pedig nevetve fogtam a fejem. 
- Sziaaaa!- válaszoltam ugyan olyan hangosan, direkt nem említve a nevét. Szinte rám ugrott és ügy kezdett el pörgetni én pedig nevetve fogtam az álarcainkat, nehogy leessenek a nagy izgalomban. 
- Na Lou, elég lesz!- mondta El halkan mellettünk, megsimítva Louis hátát, aki azonnal le is tett, majd még nyomott egy puszit az arcomra és elindult a többiek után, kettesben hagyva minket. 
- Gyönyörű vagy édesem!- szorított magához azonnal El, mire mosolyogva viszonoztam a bókot. Mind a három lány, meg természetesen a fiúk is, eszméletlenül néztek ki. Csak úgy pislogtam amikor megláttam őket. Az biztos, hogy lesz pár utálójuk a sulisok közül, még úgy is, hogy nem tudják kicsodák. Reflexből néztem El mögé, még egy alakot keresve, aki valamilyen varázslatos ok miatt mégis ott lett volna, de természetesen nem láttam senkit. 
- Nem jött!- mondta El, amint rajta kapott a kukucskáláson. 
- Tudom... Nem hívtam.- motyogtam, majd egy halvány mosolyt villantottam rá és belé karoltam. Igyekeztünk utolérni a többieket akik már szinte benn voltak. 

... -Hány meghívót szeretne Miss Rivers?- nézett rám a hölgy unottan, de nem hibáztattom érte, már szinte a 100. ember lehettem aznap akitől megkérdi. 
-Öhmm... 7-et!- mondtam egy kis számolás után. 
- És mit írjak rájuk?- kérdezte ugyna olyan unott hangon. 
- Majd ráírom én, köszönöm!- nem akartam, hogy mondjuk Liam Payne neve hallatán össze essen. Megkaptam a kért csomagot, majd kiálltam a sorból, a helyemre pedig azonnal beállt egy másik lány aki kért vagy 30 meghívót és el is kezdett veszekedni a hölgyel aki azt mondta, a maximum vendég szám egy embernek 15.

1. Zayn Malik -próbáltam, minnél szebben írni, hisz mégiscsak meghívó. Aláfirkantottam, majd betettem egy szép borítékba. 
2. Perrie Edwards,
3. Louis Tomlinson,
4. Eleanor Calder,
5. Liam Payne,
6. Sophia Smith- elnevettem a gondolaton, miszerint ha bármelyik évfolyamtársam meglátná ezeket a neveket, azonnal szívinfarktust kapna. 
7.- tudtam ki nevét kéne ide írjam, de azt is tudtam, nem lenne fair. Nem beszéltünk a telefonos incidens óta, ugyan néha megpróbálta, de nem engedtem. Tudtam, hogy ez volt a helyes döntés, legalábbis szentül hinni akartam, hogy az.- Dan Rivers...

Belépve a sportcsarnokba a hangos zene megcsapta a fülünk. Mosolyogva néztem körbe a virágokkal díszített termen és elkönyveltem magamban, hogy így sokkal szebb mint tesiórákon volt. Asztalok voltak a terem szélein, és mivel nem volt elég mindenkinek a szemfülesebbek azonnal foglalni kezdtek. Mi is rögtön letelepedtünk egy viszonylag nagy asztalhoz, még mielőtt elfogytak volna. A zene hangos volt és mindenki beszélgetett vagy nevetett valamin. Nagyot sóhajtva néztem körbe, néha vissza intve egy-egy ismerős arcnak. Véglegesen vége van. Megcsináltam. Büszkén kihúztam magam majd felnevettem a saját szerencsétlenségemen. De körbe nézve, nem én voltam az egyedüli végzős aki vigyorogva forgolódott. 
-Chloe, táncolsz velem?- állt meg előttem az egyik osztálytársam, akivel még viszonylag jóban is voltam. Mosolyogva bólintottam majd felálltam. Maxot keresve kezdtem el nézelődni, hogy megmondjam mingyárt jövök, vagy nem is tudom, de nem láttam az asztalunknál. Aztán kiszúrtam a pultnál ahol három végzős lánnyal beszélget, vagyis inkább csak ő beszél a lányok vihognak. Gombóc keletkezett a torkomban és rosszul éreztem magam. Ezek szerint nem velem volt a baj, rajta éreztem, hogy távolságtartóbb lett. Vissza vezettem a tekintetem a társaságunkra és össze akadt Liam-ével. Egy bíztató mosolyra húzta a száját, én pedig bólintottam egyet. Ez az én estém, több mint tíz éve erre készülök, nem fogja elrontani!
- És én táncohatok a csinos barátnőddel? Hogy is hívnak drága?!- jelent meg mellettünk a párom haverja. Mindig együtt lógnak, ha jól tudom már ovis koruk óta. Elnevettem magam a próbálkozásán majd Melre néztem.
- Melissa!- mondta mosolyogva, majd kibújt Niall karjai közül, akinek ez nem tetszett annyira. Vigyorogva kacsintottam rá, mikor segélykérően felém fordult, ezzel jelezve, hogy ez a két tojás teljesen ártalmatlan. 
Felcsendült Olly Murs~Wrapped Up című száma, mire szinte mindenki felvisított a táncolók között
~You got me wrapped up... Around your finger... I'd do anything for your love now!~ énekelték a fiúk, miközben táncoltak, vagyis valami hasonlót csináltak. Amikor a rap részhez értünk, viszont már nem is velünk táncoltak, hanem inkább egymással és igyekeztek felülmúlni a másikat a mozgásukkal. A lényeg, hogy Melissával mi is jól szórakoztunk. Amint vége volt a számnak mosolyogva megköszönték és már el is tűntek a tömegben. Épp mentünk volna vissza a többiekhez, amikor betették Little Mix~Move számát, és Pezzék is mellénk kerültek. Csak úcs csillogott a szeme, még az álarcon keresztül is tisztán kivehető volt. 
~Ooooooh, you know that I've been waiting for you!~kezdődött Perrie része, amit mi élőben hallhattunk. Vihogtunk, táncoltunk, visítoztunk, hülyéskedtünk és ami a legfontosabb, hogy nem fiigyeltünk a körülöttünk történő dolgokra. Még végig ugráltunk pár számot, mire kifáradtunk és elindultunk vissza az asztalhoz. 
Az idő rohant, néha táncoltunk de inkább csak beszélgettünk. Én sok asztalnál kóvályogtam, beszélgetve azokkal akikkel viszonylag jóban lettem az évek során, de mindig a saját asztalomnál kötöttem ki. 
- Na akkor most egy kis szünetet tartanánk!- mondta be az idei DJ a mikrofonba, mire az egész terem felzúgott. Ő hangosan bele nevetett a mikrofonba majd folytatta. - Ne aggódjatok, csak öt perc és utána jövünk vissza.... Az apa-lánya tánccal!- kiáltotta a végét, mert a tömegtől nem hallatszódott. Mindenki izgatottnak tűnt, óriási hangzavar lett, mindenki erről beszélt, csak én nem. Sokan a fülükhöz emelték a telefont, gondolom, hogy megkérdezzék hol marad már az apukájuk, én helyette inkább kortyoltam még egyet az italomból. Az asztalunknál csend keletkezett, és az öt perc úgy elszaladt, hogy még pislogni sem tudtam kettőt. Hát igen, ha az ember valamit nagyon nem akar akkor az idő gyorsan elszalad...
Felcsendültek az első akordok nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Fél szemmel láttam ahogy Mel a szája elé kapja a kezét majd susogva elmondja a fiúknak mi történik. Christina Perrie~ A Thousand Years. Gondolhattam volna hogy ez a szám lesz. Mindenki, szó szerint minden végzős lány a tánctérre vonult és elkezdtek táncolni, ki-ki a saját édesapjával. 
~I have died every day, waiting for you...~ kezdődött el a refrén, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Az emlékek ellepték az agyam. Anya képét láttam magam előtt, ahogy énekli nekem. Minden este ha nem tudtam elaludni ezt énekelte. Minden este, még akkor is amikor beteg volt. Mindig ott volt mellettem, néha még táncolt is velem az apa-lánya táncon, amikor a sulis bálokon apa nem jelent meg. Ez a szám volt a mi számunk. A mi családunké. Alexnek és Zoeynak is ezt énekeltem a parkban amikor kidobtak az utcára. A könnyek potyogtak a szememből, néztem a mosolygós, beszélgető családokat és igyekeztem nem felzokogni. Ha anya nem volt ott velem, akkor a bátyám kért fel a felénél, és együtt táncoltunk. Sokan piszkáltak is miatta, de nekem azokban a percekben a világot jelentette hogy nem kellett egyedül végig üljem azt a 4 perc 45 másodperces számot. De most se anya, se a bátyám nem volt itt. Egyedül voltam. Teljesen egyedül és a felismerés mint egy hideg vödör víz, úgy csapott arcon. Igyekeztem nem szemkontaktust teremteni egy emberrel sem, nem akartam a gúnyos tekintetekbe nézni. A gazdag lány, akinek megvan mindene ami pénzen vehető, szupersztárokkal barátkozik és mindig a legújabb cuccokba jár suliba, most egyedül ül, egyedül mert az apja dolgozik... mint mindig. 
Egy sötét árnyék jelent meg előttem mire ijedten kaptam fel a fejem. És ő volt az. Nem viselt álarcot, a karikák a szeme alatt tisztán kivehetők voltak és ebben a fényben ráncosabbnak, öregebbnek tűnt mint valaha. 
- Nagy volt a dugó, sajnálom. Chloe, táncolsz velem?- nyújtotta felém a kezét, ami remegett az elutasítás lehetősége miatt. Szinte fel sem fogtam, hogy tényleg itt van, és csak miattam jött el, úgy tettem az én apró kezem az övébe. Bevezetett a tömegbe, majd a másik kezét a derekamra tette. 
- Gyönyörű vagy kincsem!- mondta, és kifojt egy könnycsepp a szeméből. Ezt látva nekem mégjobban megindultak. Felemelte a remegő kezét, és lehúzta az álarcom, ezáltal rálátást nyert a könnyek miatt felpuffadt arcomra. 
- Csodás nő volt, Chloe, csodás!- mondta, a távolba meredve én pedig egyből tudtam, hogy anyáról beszél.- És tudom, hogy nagyon büszke lenne rád!- mondta elcsukló hanggal én pedig halkan felzokogtam. Kívülálló szemmel azt hihetnék az emberek, hogy ennyire megvisel minket a felnőtté válásom, de mi tudtuk, hogy sokkal többről van szó. 
~I have died every day, waiting for you...~ énekeltem én is, mire közelebb húzott magához. Elengedtem a kezét és átkaroltam a nyakát, az arcomat pedig a vállába temettem. 
~I have loved you for a thousand years... I'll love you for a thousand more...~ dörmögte a fülembe, én pedig a könnyeimen keresztül elmosolyodtam. Néhány emlékképem van arról ahogy anya mellett egy férfi is énekli ezt a dalt. De eddig a pontig azt hittem csak az apahiányom miatt képzeltem mindig oda. Most viszont ahogy meghallottam ezt a hangot, biztos voltam benne hogy nem. Az ember azt hinné ennyi idő alatt elfelejtjük azokat a dolgokat amiket nagyon rég és ritkán éltünk meg. Nekem viszont szinte hangosabban ment a zene a fejemben mint a teremben. Mind a ketten énekeltek. Apa a fülemben, anya pedig az emlékezetemben...

- Táncolunk?- kérdezte Max pár óra beszélgetés után az asztalunknál. Nem sokkal múlhatott éjjfél és pont jól jött a mozgás lehetősége. Nem csak mi gondoltuk így, a lassú szám hallatán sokan megindultak a terem közepe felé. Épp időben döntött a DJ egy kis hangulatváltás mellett, hisz a legtöbben már kezdtek elálmosodni. Mosolyogva keltem fel és követtem be a tömegbe. Amint szembe fordult velem, a derekamnál fogva közelebb húzott magához, én pedig átkaroltam a nyakát. Csendben dölöngéltünk, nem volt kínos a csend inkább feszült. Remélhetőleg csak én éreztem így, de az biztos, hogy Niallel, Liammel vagy Zaynel is jobban feloldódtam. Sőt még Louissal is, pedig vele a táncom inkább hülyéskedéssel mintsem tánclépésekkel telt. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi történt, vagy mit csináltam rosszul, amikor megszólalt. 
- Gondolkodtam...- kezdte halkan, én pedig ijedten kaptam rá a tekintetem. Ez pont olyan rossz, mintha azt mondta volna, "beszélnünk kell." És mind ketten tudtuk a szavainak mögöttes jelentését. A levegő a tüdőmben rakadt és úgy vártam a folytatást. - Chloe, én nagyon szeretlek.- nézett végre rám, de a tekintetéből nyugodtság helyett kétségbeesést fedeztem fel. 
- De?- suttogtam. Tudtam hogy ez a szörnyű szócska jön, az ami már annyi párkapcsolatot vagy simán emberi kapcsolatot rontott már el. Ez a szócska képes megváltoztatni mindent, és legtöbb esetben nem a jó irányba. Amint elhangzik ez a két betű, minden más amit előtte mondtak meg nem történtnek kell tekinteni. 
- De...- sóhajtott, majd elengedte a derekam. Vettem a célzást, és bár nem szívesen, de én is hátra léptem egyet. Nem táncoltunk, álltunk egymással szemben,a tömeg közepén. - Chloe, mi nagyon nem vagyunk egy világ!- csapott a levegőbe idegesen, majd ismét a szemembe nézett.- Látlak a fiúkkal nevetni, és egyszerűen tudom,hogy sosem lehetek úgy ott neked mint ők! Francba is! A szállodádban dolgozok! Tenisz edző vagyok! Szó szerint te adsz nekem fizetést, miközben te divatbemutatókra jársz és garnéla rákot eszel!- mondta szomorúan felnevetve, de még mielőtt válaszolhattam volna, ismét közel húzott magához. - Őszintén... Szerinted ez működhet köztünk hosszú távon?- azonnal válaszolni akartam, de aztán vissza csuktam a szám. Lassan dölöngéltünk a zenére, mind a ketten a gondolatainkba merülve. 
- Talán igazad van...- mondtam halkan, és féltem hogy meg kell ismételtem mert nem hallotta meg. De szerencsére nem kellett. Közelebb húzott magához és szorosan megölelt. A hajamba fúrta az arcát nekem pedig ma már sokadjára kigördült egy könnycseppem.- Én is szeretlek!- mondtam majd mégjobban a karjaiba bújtam. Ahogy összeszorítottam a szemem, a fejemben újra meg újra lejátszódtak az együtt töltött pillanatok. A találkozásunk, meg, hogy behúzott egyet Briannek. Igen, Max nem olyan volt mint én, vagy a fiúk. Egyszerű volt... és pont ezért imádnivaló. Nem voltak olyan gondjai, amik a híres, vagy gazdag élettel jártak. Csak felvette a havi fizetését, hetente kétszer felhívta a szüleit, és ha akart enni egy csokit, vagy inni egy üdítőt, akkor lement a kisboltba, és megvette. Egyszóval élte az életét, amiért én bármit megadtam volna. És mikor vele voltam, kicsit úgy éreztem kiszakadok a saját fényűző életemből. A vörösszőnyeges megnyitók helyett egy függőágyban hintázni egy elhagyott telken felfedte előttem az egyszerű dolgok gyönyörűségét. Azon kevés személy egyike volt, akik boldoggá tettek. És ezt komolyan mondom. A számnak vége lett, de mi ugyan úgy álltunk, aztán elindult még egy lassú szám, és Max elengedett. 
- Chloe, tudom, hogy találsz majd egy fiút aki meg tudja neked adni ami jár, és kérlek ne add lejjebb az elvárásaidat csak azért mert ügy tűnik nincs senki aki a herceged legyen. Hidd el, megtalálod majd! De nem én leszek azt, és ezt mindketten tudjuk- mondta halványan mosolyogva majd megpuszilta az arcom és letörölt néhány könnycseppet. 
-De nem akarlak elveszteni...-magam sem tudtam, hogyan, de nem akartam, hogy valaki megint kisétáljon az életemből.
-Chloe... hidd el, én sem téged! De úgy érzem, sose voltál az enyém igazán. Fontos vagy nekem, és pont ezért nem akarok a bologságod útjába állni.
A könnyek megint elöntötték az arcom. A legjobban talán az fájt, hogy igaza van. Szörnyű barátnő voltam.
- De azért... legalább... voltak jó pillanataink, nem?-kapaszkodtam görcsösen az utolsó megmaradt reményfoszlányba.
Halványan elmosolyodott, de láttam, hogy a szemei már neki is csillognak.
-Az egyik legjobb dolog voltál, ami velem életemben történt!
Pont ezt akartam én is neki elmondani. Nem tudom, mennyire mutattam ki, de igenis ő volt nekem a menekülés minden rossztól, egy biztos sziget. De nem tudtam megszólalni, mert bennem ragadtak a szavak.
- Lekérhetem a hölgyet?- érintette meg valaki a vállát, de nem figyeltem rá. Max bólintott egy aprót, közelebb hajolt, adott egy utolsó puszit a számra, majd eltűnt a tömegben. Csak néztem utána és nem tudtam mit tegyek. 

Torokköszörülésre kaptam fel a fejem, és néztem az előttem álló fiúra. Az érzelmek másodpercek alatt lepték el az egész fejem, és nem tudtam tisztán gondolkodni. A göndör fürtjei és még az álarcon keresztül is tisztán kivehető rikító zöld szemei nem hagytak kétséget, hogy ki áll előttem. Dühös voltam mert ott volt, akaratom ellenére és mert szó szerint elkergette Maxot. De az utóbbi miatt inkább csak őt akartam okolni. De valamilyen okból kifojólag örültem is neki mert ott volt, akaratom ellenére és mert segített lezárni Maxal a dolgokat. Illetve nem tudtam, hogy ez egyáltalán minek számít. Nem fogtam fel, hogy vége, hogy többé nem vagyunk együtt. Csak annyit fogtam fel, hogy nagyon fájt. Bármi is volt.  Én sem értettem magam, sőt kifejezetten nevetségesnek tartottam minden velem kapcsolatos dolgot. 
- Mit keresel itt?- a kitörés helyett csak egy el-el csukló mondatra futotta.
- Egy számomra fontos személynek egy fontos estéje van ma, és nem hagyhattam ki.- mondta a szemembe nézve, és még mielőtt megszólalhattam volna, hozzá tette- Nem Melről beszélek!- húzta féloldalas mosolyra a száját, olvasva a gondolataimban, mire elnevettem magam. Az arcán neki is megjelent egy nagy mosoly, az amit már olyan rég nem láttam, és őszintén nagyon hiányzott. Játékosan megböktem a jobb gödröcskéjét, ami a mosoly miatt keletkezett az arcán, mire ő nevetve elkapta az ujjam. Nem gondolkodtam többet, feladtam aznap, túl sok volt. Szorosan megöleltem, engem is és őt is meglepve ezzel. Éreztem ahogy elmosolyodik, ezért rácsaptam a tarkójára, de a világért sem engedtem volna el. Megrázkódott a teste alattam a nevetéstől, majd a kezei még szorosabban fonódtak a derekam köré, és a talaj eltűnt a talpaim alól. Vagy kétszer megpörgetett és ahogy letett azonnal elengedtem és méllyen a szemébe néztem. 
- Nagyon utállak!
- Tudom!- sütötte le a szemét.- És nagyon sajnálom!- nézett fel rám bűnbánó szemekkel. És nekem elég volt ennyi, hogy megbocsássak. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, magamban pedig biztos voltam benne, hogy tönkrementek az érzéseim. A mosolyt azonnal visszonozta,majd ismét a derekamra tette a kezét, és mind a ketten a zenére figyeltünk. Csak táncoltunk, vagyis inkább lépegedtünk, nem figyelve semmire. 
- Harry!- mondtam halkan, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy beszélni szeretnék.- Nem vicceltem, mi sosem lehetünk barátok!- és komolyan gondoltam, a hangulat ingadozásaimtól eltekintve biztos voltam benne. 
- Mondtam már, hogy mennyire gyönyörű vagy ma este? Komolyan!- nézett méllyen a szemembe, mire megengedtem egy halvány mosolyt. 
- Komolyan Harry!- sóhajtottam, vissza vezetve a témát a fontosabb dologra. 
- Tudom, és igazad van. Mi sosem lehetünk barátok...- mondta a szemembe, én pedig meglepődtem, hogy nem ellenkezett. De ahogy elhagyta a mondat a száját, közelebb húzott a derekamnál fogva és mosolyogva közelebb hajolt. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, ajkai már hozzáértek az enyémekhez... Megcsókolt.

2015. június 18., csütörtök

41./I. We won't ever be friends





Sziasztok,
Megjöttünk a 41. fejezettel:) Illetve az első felével. Ugyanis elég rövidre sikeredett, mégis egy egységet alkot. Nem akartunk titeket vasárnapig váratni, amikor hozzuk a 41./II.-t. 
Nem tudom, észrevettétek-e, de egyik nap kissé a feje tetejére állt az oldal, mert néhány idióta osztálytársunk úgy döntött, itt élik ki a kreativitásukat. Magyarul, mondhatni, meg lettünk hackelve, jobban mondva tele spamelve, de már sikerült többé kevésbé eltüntetni a nyomait.
Ha valaki itt járt aznap, sajnáljuk a felfordulást!
Reméljük tetszeni fog, és vasárnapig megteszi! Jó olvasást!:) xx

Chloe  Rivers:

A fejem a párnámba fúrtam, és próbáltam nem gondolni semmire. Max kb. tíz perce ment el, és jelenléte ugyan segített egy picit, de most hogy elment csak rosszabb lett. Az a sok dolog, ami jelenleg velem/körülöttem történik, most mind a vállamra szakadt, és mintegy összenyomott, összepréselt.
Ahogy a fejem felemeltem a párnámból, sóhajtva konstatáltam, hogy a sminkem két foltban figyelt vissza rám onnan. Nem tudtam ezzel foglalkozni. Inkább kimentem, és a ruháimat levetve beálltam a tusolóba.
Megengedtem a vizet, ami először égette a bőröm, aztán átváltott egy kellemesebb langyosba. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a víz folyjon le rajtam. Csak el ne aludjak -ez volt az utolsó gondolatom mielőtt tényleg elszundítottam.

Néhány másodpercig tarthatott csak, rögtön felriadtam. A sminkem a szemembe folyt, és csípett, így gyorsan igyekeztem kimosni. A tekintetem lassan kitisztult. Körbenéztem. A zuhanyfülke üvegfalai teljesen bepárásodtak. Hogy szerettem régen a párás ablaküvegeket. Valahányszor a busz ablaka bepárásodott, tükörírással beleírtam valamit, hogy a járókelők elolvashassák. Valahányszor a hálószobámban lett párás az ablak, rajzoltam, vagy írtam valamit. "Ne add fel soha", "Túl kell jutnod néhány rossz napon, hogy megéld a legjobbakat".
Mások a facebookra írják ki az inspiráló idézeteket, én az ablaküvegre. Lehet, hogy az övéket többen likeolják, de aki az enyémeket olvassa, annak jelentenek is valamit, azt hiszem. 
A víz csobogását hallgatva gondolkodtam, mit is üzenhetnék most a világnak...ugyebár csak képletesen, hiszen a fürdőszobámban senki nem fogja látni. 
Szeretném-csak ennyit írtam, de rögtön le is töröltem. Nem, nem... Mindenem megvan amit csak kívánhatnék. Max szeret, és én is szeretem őt. Mi a bajom? Miért gondolok folyton......
Miután végeztem a zuhanyzással, elzártam a vizet, és a törölközőmbe bugyolálódva léptem ki a kabinból. A levegő hideg volt, libabőrös lettem. 
Gyorsan átvettem a pizsamám, és úgy döntöttem, igyekszem hamar lefeküdni ma. Nincs hangulatom filmet nézni, sem netezni. Harry mindenhol ott van, minden emlékeztet rá. Rá és Taylorra. Hazug ribi -gondoltam, és a fejem ismét a párnámba fúrtam. Eljátssza, hogy próbál barátkozni, hogy sajnálja, amit tett. Tudnom kellett volna, hogy csak a hátam mögé próbál kerülni. Az első pillanattól kezdve utált, mégis megjátszotta, hogy kedvel, de csak, hogy aztán még jobban fájjon. Ravasz és agyafúrt nőszemély. Nem, már nem az lány, aki a gitárjára hullajtja a könnyeit... de talán soha nem is volt.

-Mel?-szipogtam, mikor a lány végre felvette a telefont.
-Chloe, jól vagy?-hangja rémült volt.
-Nem tudom. Átmehetek hozzád?-ujjaimmal letöröltem az ismét előtörő könnyeim.
-Igen, persze.... de mi a baj? Történt valami?
-Semmi...csak rám tört ez az egész. Nem bírok egyedül lenni-a számra szorítottam a kezem, hogy ne kezdjek megint zokogni.
-Eléd menjek?-kérdezte.
-Nem kell, köszi eltalálok-egy apró mosolyra húztam a szám. -Remélem nem zavarlak!
-Dehogy zavarsz, te butus!-nevetett fel -Na ne sírj, mindent megbeszélünk!
-Oké... akkor szia!
-Szió...
Szipogva nyomtam ki a készüléket, majd felálltam, és halkan kilopakodtam a szobából. Ahogy a lépcsőn mentem lefelé, ujjaim szorosan kapaszkodtak a korlátba. A telefonom vakujának fényénél kerestem meg a bejárati ajtó kilincsét, majd kiléptem a hűvös éjszakába.
Gyors léptekkel haladtam. Libabőrös lettem a hűvös levegőtől. Elhaladtam a sok ugyanolyan ház előtt míg végül elértem a nagy épület bejáratához. Csak ne legyen zárva, fohászkodtam, ahogy lenyomtam a kilincset.
Szerencsém volt, kinyílt. Halkan lépkedtem végig az üres és sötét folyosón, majd beszálltam a liftbe, ami felvitt a harmadikra, ahol Mel lakott. Nem bérelt házat, mert ideje legnagyobb részét vagy nálunk vagy a fiúknál töltötte.
Az ajtó előtt megállva kopogtam hármat, majd halkan benyitottam. Gyenge fény szűrődött ki a hálószobából, így arra indultam el.
-Hali Chloe!-hallottam a barátmőm fáradt hangját, mire kissé felbátorodva léptem be a szobába.
-Szia-léptem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Akaratlanul is újra előtörtek a könnyeim.
Melissa próbált csitítani, majd mindketten leültünk az ágyra.
-Na mesélj, mi a baj!-nézett a szemembe, én meg belekezdtem a zavaros, fáradt magyarázatomba.

Reggel lehetett, mert csukott szemmel is láttam az ablakon beáramló fénysugarakat. A telefonom valahol rezgett, nem tudtam, hol.
-A tied szól?-Mel fáradtan húzott egy párnát a fejére.
-Valószínű...-mondtam, majd ásítottam egy nagyot.
-Nem veszed fel?-nyöszörögte a párna alól.
-Oké...-intettem le, majd felültem, és megkerestem a szüntelenül rezgő készüléket.
Hunyorogva meredtem a kijelzett névre.
Harry? Mit akarhat? Egy pillanat hezitálás után felvettem.
-Hali...-szóltam bele álmosan. Nem baj, hallja csak, hogy igenis zavar!
-Remélem nem ébresztettelek fel- kezdte. Á... dehogy. Ilyen nehéz a felfogása? Na ne.
-Nem, nyugi-igyekeztem úgy mondani, hogy hamgomban kissé érezni lehessen a gúnyt.
-Ne haragudj... csak itt vagyok nálatok, és Olga azt mondta fent vagy a szobádban, de nem, és most mindenki aggódik.
-Nyugi, csak elfelejtettem este szólni Olgának, hogy elmegyek.
-És mégis hol vagy?-tisztán kíváncsiságból kérdezte, de egyszerűen annyira haragudtam rá, hogy nem tudtam rá jóindulattal válaszolni.
Lassan kisétáltam a szobából, hogy me zavarjam Melt, majd beszélni kezdtem.
-Miért érdekel?-igyekeztem a lehető leggúnyosabb hangnemem elővenni.
-Csak gondoltam...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Mit gondoltál? Hogy valami közöd van hozzá?
-Chloe, azt hittem ezt már megbeszéltük...
-Mit? Azt, hogy hazudni egymásnak jó dolog?
-Mivan?-teljesen ledöbbent, de én csak folytattam.
-Egyáltalán mit keresel a házamban?
-Beszélni szerettem volna veled.
-Minek? Taylor nem foglalkozik veled eleget?-keserűen felnevettem.
-Pont erről is akartam veled beszélni.
Egy pillanatra kiestem a szerepből. Mit akarhatott mondani?
-Beszélhetünk, én ráérek-mondtam végül.
-Esetleg élőben találkozhatnánk...
-Bocs, de nem érek rá-nekem is fájt ezt kimondani, de úgy éreztem, így lesz a legjobb. Itt az ideje, hogy ennek az egésznek véget vessünk.
-Nem muszáj ma... amikor lesz időd.
-Nem úgy értem, Harry. Nem akarok veled beszélni. Belefáradtam. Valahányszor "beszélünk" valami rossz vége lesz. Nem érted? Mi sose leszünk barátok, egyszerűen lehetetlen. Szerintem most, hogy mind a ketten találtunk valakit, most kellene abbahagynunk.
Semmi válasz. Egy nagyot nyeltem, hogy a gombóc lemenjen a torkomból.
-Sajnálom, Harry!-mondtam halkan, majd kinyomtam.


2015. június 6., szombat

40. Different views



Sziasztok,
Különleges nap a mai, hiszen pont egy éve kezdtük el írni ezt a blogot. Emlékeszem, az izgalomra, mikor feltettük az első részeket, és vártuk, hátha valaki rátalál a blogra. Vannak, akik előbb szereznek olvasókat, építik ki a bloguk imidzsét, mint ahogy a történetet egyáltalán elkezdenék, és már több kommentet kapnak a prológusra, mint mi az első 10 fejezetünkre összesen. Mi nem ilyenek voltunk. Ezt a blogot, és az olvasókat mind a történetünk formálta. Egy egyszerű designnal kezdtünk, még fejlécünk sem volt.
Úgyhogy szeretnénk nektek megköszönni, hogy olvastátok, véleményeztetek, hogy segítettetek megformálni ezt a blogot olyanra, amilyen!!❤❤
Mint sokan tudjátok, lehetett szavazni, hogy kinek a szemszögéből legyen majd plusz rész, amit fölényesen Harry nyert meg:) De mivel múlt héten kimaradt, ezért hoztunk nektek még néhány apró részletet mások szemszögéből is;)
Reméljük tetszeni fog, és még egyszer: KÖSZÖNJÜK!!❤
Jó olvasást!!:) xx



Harry Styles:

- Taylor mi a fenét csinálsz?!- néztem a lányra szikrázó tekintettel, miután szó szerint Chloe orrára vágta az ajtót. Nem is akartam itt lenni, legfőképpen pedig nem vele és ezzel a húzásával elvágta azt a kis tűrő képességemet is ami eddig volt. 
- Jaj ne csináld már Hazz!- nyüszítette és közelebb lépett. A falnak dőltem, hogy minél távolabb legyek tőle, de nem akarta venni a célzást!- Vedd már észre, hogy nem érdekled! Imádom Chloet, de csak játszik veled! A vak is látja, hogy van valami közte és a teniszes gyerek között, ne legyél ennyire naiv.- igyekeztem levenni a kezeit a mellkasomról, de azonnal vissza is tette. Tudtam hogy igaza van Maxal kapcsolatban, de nem akartam figyelni rá.- Hazz drágám te nem ilyen vagy! Mindig észre veszed ha egy lány szórakozik veled...
- Pont ahogy nálad is kiszúrtam!- szűrtem a fogaim között idegesen, majd kiléptem a fal és közüle. 
- Nem erre akartam kilyukadni!- fordult felém bosszúsan és mivel nem látta az arcom, egy mosolyt is megengedtem magamnak. Pontosan tudtam hova akart kilyukadni, de nem voltam rá kíváncsi. Megragadtam a még szinte tele levő poharamat és egy huzamban megittam. Éreztem ahogy az alkohol égeti a torkomat és a tekintetem kezdett ködösödni. Nem voltam józan és ezt mindketten tudtuk. 
- De Hazz én megváltoztam! És ellentétben vele én akarlak...- hátulról átkarolta a nyakam nekem meg nem volt erőm eltolni. Még mielőtt bármit is tehettem volna a vállamnál fogva megfordított és a számra tapadt. Az elején fel sem fogtam, majd a szám szinte magától kelt életre. A kezem a vékony derekára simult és úgy vontam magamhoz közelebb, miközben ő a hajamat markolászta. Nem tudtam mit teszek, nem voltam tudatomnál. Az egyetlen kép ami a szemem előtt lebegett Chloe volt. Ahogy kiszáll a kocsiból és megcsókol. Éreztem a citrom illatú haját és a mentolos leheletét. Aztán bevillant Max, és láttam ahogy kézen fogva elvezeti. Akaratlanul is erősebben kezdtem el csókolni Taylort, akit ez egyáltalán nem zavart, és igyekeztem kiverni őket a fejemből. Aztán hirtelen mint egy pofon, rájöttem, hogy mit teszek éppen és szinte ellöktem Taylort. Ijedten túrtam a hajamba, nem tudtam mi ütött belém az elmúlt pár percben. De Taylor arcán elterülő győztes mosolyból ítélve ő teljesen tudatában volt a dolgoknak. 
- Hazz drágám, akkor adsz nekem még egy esélyt?- jött megint közelebb majd adott a szám sarkába egy puszit. Mit mondhatnék én is férfiból vagyok, Taylor pedig bárminek mondható de rondának nem. Nem voltam teljesen tudatomnál, az alkohol és a közelsége miatt sem. Ráadásul csak Chloe járt a fejembe és akár mennyire is nem akartam, Max volt mellette. Hazudnék ha azt mondanám nincs szükségem egy barátnőre, és Taylor még jelentkezett is a "posztra" úgyhogy bólintottam egy aprót. Egy óriási vigyor térült szét az arcán majd ismét megcsókolt. Tudtam, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy vissza engedem az életembe, de nem láttam más megoldást. 
- Gyere, mondjuk el mindenkinek!- ragadta meg a kezem és behúzott a tömegbe, megcélozva a kerti üveg ajtót. Tudtam, hogy ez egy kemény menet lesz, úgyhogy valakik kezeiből kivettem a vodkájukat és fenékig ürítettem. Már alig álltam a lábamon, de tudtam, hogy így könnyebb lesz ez a bejelentés. 

A terasz ajtó nagy hanggal csapódott ki, amint Taylor kivágta és minden szempár ránk szegeződött. Mind ott voltak, a fiúk, a barátnőik, Mel...és Ő. Ott volt Chloe, és éreztem magamon a tekintetét de képtelen voltam szembe nézni vele. Aztán jobban körülnéztem és rájöttem, hogy Max nincs mellette... Sőt egyáltalán nincs is a kertben. Épp meggondoltam magam, amikor már késő volt... Taylor jó hangosan, hogy  mindenki hallja, megszólalt.
- Valamit be szeretnénk jelenteni nektek...- kezdte és mindenki ijedten nézett rám. Zayn felült a napozó ágyban és Perrie is döbbenten fordult felém az öléből. Mind tudták, hogy mi fog történni.- Hazzával ma sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy a szerelmünk nem tudott kiteljesedni, mert nem hagytunk rá időt.- kezdte és rám nézett, de én csak a földet tudtam bámulni.- Úgyhogy úgy döntöttük újra megpróbáljuk!- mondta hangosan visítva, majd bebújt a karom alá, ezzel elérve hogy átkaroljam. Felnéztem. A sokkolt arckifejezések és a tátott szájak bizonyították, hogy mekkora idióta vagyok. Aztán ránéztem. Az arc kifejezése ugyan olyan megdöbbent volt mint a többieké, de mintha valami más is lett volna a szemében. Csalódottság. Igen, biztosan az... És ez volt az a pillanat, amikor lekoptattam volna Taylort mindenki előtt, hülyét csinálva ezzel magamból és belőle is, csak hogy Chloe szeméből eltűnjön az a csillogás, az a csillogás amit a visszatartott könnyek okoztak. Épp megtettem volna, ha nem szól valaki ismét közbe.
- Hát akkor, ha már így össze gyűltünk, Chloe is szeretne valamit mondani!- pattant fel Melissa, majd szikrákat szóró tekintettel rám nézett és a barátnője mellé ment. Hallani lehetett ahogy Chloe halkan tiltakozik, de Mel leintette. Nem tudtam mire számítottam, talán arra, hogy majd közli hogy szeret és hogy velem akar lenni. Vagy azt, hogy Taylor mekkora egy hazug és hogy ne legyek vele... De ezek a gondolatok is csak a részegségemet bizonyítják, ugyanis szó sem volt semmi ehhez hasonlóról.
- Max és én összejöttünk!- bökte ki végül, én pedig lesápadtam. Most mindenki felé fordult, és ő kellett szembe nézzen a döbbent tekintetekkel. Aztán pár másodperc után Eleanor felpattant és mosolyogva megölelte.
-Ez csodás Chloe, imádom Maxot!- mondta, és a lány láthatóan megkönnyebbült. Aztán El megfordult és szikrázó tekintettel rám nézett. Tudtam miért kapom, de az alkohol miatt nem volt bűntudatom. Sőt szinte dühös voltam a lányra, hisz Chloenak barátja van, nem csak én rontottam el. De szerencsére még épp időben lenyugtattam magam, így nem rendeztem jelenetet... Legalábbis a Taylorosnál nem nagyobbat....
-Hali... azt hiszem, már nem vérzik-jött ki Lou az ajtón egy kötéssel a fején, majd ahogy megpillantotta a sok ledöbbent tekintetet, megtorpant.
-Lemaradtam valamiről?-nézett körbe csodálkozva, mire mindenki elnevette magát. Eleanor megfogta a fiú kezét, és maga mellé vonta, gondolom, hogy elmondja neki az újdonságokat. 
Kavargott a gyomrom, és Taylorba kapaszkodtam, hogy ne essek el. Körbenézve összeakadt a tekintetem Chloe-ével. Üres volt. Egy fáradt mosolyra húzta a száját, majd megvonta a vállát. Éreztem, hogy a sok pia feltör a torkomba, és előre bukva szabadon engedtem mindent...



Chloe Rivers:

Ismét a reptéren álltam, de most a legjobb barátnőm is itt volt. A Vegasból érkező járat most állt be a sávba, és perceken belül kiszállhatnak az utasok. Görcsösen szorongattam Mel kezét, és hiába próbált megnyugtatni, jelenlegi helyzetemen nem tudott segíteni. El kellett tereljem valamivel a gondolataimat, ezért a szám önkéntelenül is életre kelt.
- Szerinted Max haragszik, amiért megint lemondtam egy randink?- néztem rá kíváncsian. Már szinte szégyellem magam, annyi minden jön mindig közbe, és szegényt mindig le kell rázzam.
- Hát, biztosan nem örül neki, de megérti és túlságosan bír ahhoz, hogy ezen megsértődjön.- mondta Mel bíztatóan mosolyogva. A buli óta, a barátnőm szinte csak arról álmodozik, hogy mennyire jófej és helyes fiúm van. Mert igen. Most már hivatalosan is járunk. Körülbelül másfél hete boldogítjuk egymást immár együtt, és nagyon jól megvagyunk. Persze nem hosszú idő, de én mégis büszke vagyok rá, mert nálam sosem lehet tudni.
Kijött az első ember az immár nyitott ajtón, ezzel jelezve, megkezdték a leszállást a gépről. Melissával közelebb mentünk az üveg ajtóhoz és onnan próbáltuk meg kiszúrni a nagypapám. Már szinte mindenki kijött, amikor végre őt is megpillanthattuk. A szívem összeszorult. Toló kocsiban tolta ki egy kedves arcú légiutas kísérő hölgy, a korára és a betegségére tekintettel léve, nem is engedték volna fel a saját lábán a gépre. Amint észrevett minket egy mosoly terült szét az arcán. Az a mosoly, amit már olyan rég nem láttam, az ami beragyogja az egész teret. Az ajtóhoz léptünk, majd amint kitolták elénk, megköszöntünk a hölgynek, aki egy kedves bólintás után jobbulást kívánt nagyapának és elment. Amint elléptek mögüle, nagypapa azonnal felállt és egy szoros ölelésbe vont. Kizártam a remegő kezeit és az érezhetően gyengült testét, és amilyen szorosan csak tudtam közel bújtam hozzá. Olyan rég vártam már, hogy találkozzunk, ez felért minden kinccsel. Pár perc után elengedett majd mosolyogva Mel felé fordult.
- Nézzenek oda kit sodort elém újra az élet.- mondta nevetve, mire Mel is elmosolyodott.- Jaj édeském annyit vártam, hogy újra együtt láthassalak titeket!- nézett ránk felváltva.- És megéltem, nem tudod ez mennyit jelent nekem!- mondta a barátnőmnek, aki eddig bírta, egy könnycsepp kicsordult a szeméből, majd közel lépett a nagypapámhoz és bebújt a kitárt karok közé.
- Annyira sajnálom Rivers Papa!- motyogta a vállába, mire nagypapa nyomott egy puszit a feje búbjára. Tudtam, hogy Melnek is nagyon nehéz ez. Nagyapával nagyon jóban voltak, mindig is imádták egymást. Szinte rokonok voltak, mindig számíthatott rá Melissa, és ezt az ember nem felejti el.
- Na de én nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk! Még itt vagyok, úgyhogy élvezzük ki ezt az időt! Rendben?- nézett ránk nevetve. Mel letörölte a könnyeit és nevetve bólintott. Én is összeszedtem magam, majd mosolyogva felvettem a bőröndöt. Megfogtam papa kezét, Mel a túloldalt karolt bele, és elhagytuk az épületet....


Nagyapa szemszöge:

Mosolyogva hallgattam ahogy a lányok egymás szavába vágva mesélik az elmúlt hetüket és a szívemet melegség járta át... Olyan rég nem láttam őket együtt pedig ők annyira össze illettek, hogy most már csak emiatt is áldom a sorsot, hogy engedte, hogy megéljem ezt a pillanatot. Néztem Chloet ahogy nevetve szólt közbe, én pedig szintén elnevettem magam. Nem igazán figyeltem arra mit mondanak, de ők sem teljesen nekem magyarázták, inkább egymásnak. Az én drága unokám most végre szívből nevetett, úgy ahogyan már évek óta nem tette. A szívem szakadt meg a tudattól, hogy akár melyik pillanatban eljöhet az én időm és itt kell hagyjam őket. Nem azért vagyok szomorú mert meghalok, hiszen rengeteg csodás dologban volt már részem az eddigi életemben. Igen, nagyon sok hibát elkövettem amiket már sokszor megbántam, de ilyenkor a rossz emlékek kezdenek elhomályosodni... És nem, nem a korral járó rossz memória miatt... A lényeg, hogy eljutottam oda ahova akartam, volt egy szerető feleségem és egy csodálatos fiam. Attól függetlenül, hogy Dan most épp a "lázadó" korát éli, én biztosan tudom, hogy ott van benne a nevelésem és ez elő fog jönni amikor kell. Vannak csodás unokáim, szám szerint négy. Viccesen hangozhat, de felnézek rájuk. Legfőképp Benire meg Chloera... Végig vitték azt amit sokan mások nem tudtak volna, bármilyen segítség nélkül. Igen, ez életem legnagyobb hibája. Elvonóra kerültem, és nem tudtam segíteni nekik. De ők megcsinálták nélkülem is, és most erősebbek mint valaha. És ezért vagyok szomorú. Mert nem fogom látni ahogy felnőnek. Nem lehetek a részese az életüknek, pedig mindennél jobban szeretnék. Nem állhatok mellettük a boldog esetleg szomorú pillanataikban, pedig Istenemre esküszöm még egyszer nem rontanám el! Nem leszek ott az esküvőjükön, nem láthatom majd a dédunokáim és nem mesélhetek nekik régi történeteket. Az emberek többségének az a hibája, hogy nem értékeli azt ami van, egészen addig amíg az el nem tűnik. Nem értékelik a családot, a szeretetet a nevetéseket, mert mindennaposnak gondolják. Aztán egyszer csak megszűnik és akkor csak pislognak, hogy hova lett. Én is mire értékelni tudnám már késő, már késő hiszen én már nem tehetem meg azt amit más idős emberek. És attól félek elfelejtenek. Attól félek elfelejtik a közös emlékeket és tovább lépnek. Tudom hogy nem fog bekövetkezni, de félek tőle. Azt is tudom, hogy Annabelle is ettől félt, pedig semmi oka nem volt rá... De ha belőle indulok ki, nekem sem kell tartanom. Attól is félek, hogy tönkre teszem őket, félek, hogy túl sok lesz nekik, hisz még mindig gyerekek. Már nagyok, de még azert nekem gyerekek...Beni már a saját életét éli, egy gyönyörű és kedves lánnyal, aki nemsokára biztosan Mrs. Riversnek hívhatja majd magát. Beni elérte a céljait, van jól kereső munkája és családja, és tudom ő csak ennyit akart. Nem is féltem itt hagyni tudom hogy boldogulni fog. A drága Chloem viszont más kérdés. Nála kitartóbb, okosabb és önfeláldozóbb embert még nem láttam, de ugyanakkor nála makacsabbat sem. Imádom minden egyes porcikáját, még a durcás énjét is, de nem merem itt hagyni. Nem mutatja, senki nem látja rajta de nincs mindig jó. Nincs mindig jól, és úgy gondolja ez baj. Azt hiszi ez hátrány, azt hiszi ez a gyengeség jele pedig nem az. Azt hiszi ezzel sebezhetőbb lesz, ezért megtartja magának, pedig igazából azzal lesz sebezhető, hogy annyit van magában. Félti a büszkeségét és ez lesz a veszte. Azzal hogy Mel visszatért, talán újra megnyílik, és én ennél jobban nem szeretnék semmit. Ha most halok meg, Chloe összeroppan. Tudom, mert még nem heverte ki Annabelle halálát sem. Késő esti Skype beszélgetéseknél látom, hogy véreres a szeme és tudom, hogy nem aludt már napok óta rendesen. Tudom, látom, hogy baja van de nem mondja el. Elzárkózik és nem tudok mit tenni. Nem akarom, hogy összeroppanjon, nem akarom, hogy bármi baja legyen. Kell neki egy fiú akire támaszkodhat, valaki aki annyira szereti mint Chloe őt. Valaki aki elveszi tőle a súlyait, valaki aki meghallgatja. És amint megtalálta, már nyugodtan halok meg...

Dan Rivers szemszöge:

Ültem az irodámban, és hallgattam a falióra lomha, és a csendben már-már fülsértőnek ható hangját. A halántékom lüktetett, a homlokomon kidagadtak az erek. Hosszú ideje nem féltem már ennyire semmitől, és éppen ez gyengített le még jobban.
Apa hazajön... Én ezt nem akartam. Nem akartam látni, de még inkább nem akartam, hogy ő lásson engem. Nem akartam, hogy felelevenedjen benne, milyen is vagyok igazából. Ahogy mondani szokták, az idő minden emléket megszépít, és mi olyan régen találkoztunk, hogy talán mosolyogva gondolt volna vissza rám az utolsó perceiben.
A homlokomat az asztalra hajtottam. Éreztem, hogy a hátamon folyik le a veríték, és ahogy a nyitott ablakon beáramló szellő meglegyintett, nyomban beleborzongtam.
Halk kopogást hallottam, mire odakaptam a fejem. Az ajtó nyílt, és a résen Olga dugta be a fejét.
-Jól van, Mr. Rivers?
Nyeltem egy nagyot, hogy a gombóc lemenjen a torkomból, majd a nő aggódó szemeibe néztem.
-Persze. Csak kicsit ideges vagyok.
-Üzleti ügy?-kérdezte.
Egy pillanatig gondolkodtam, elmondjam-e, de végül-mint általában-inkább lezártam a beszélgetést.
-Igen, üzleti...

Nyílt az ajtó. Idebentről is egész tisztán hallottam. Azt is, hogy Chloe csilingelő hangján felkiabál a kicsiknek, hogy "Megjöttünk!". Aztán zoknis lábak dübörgését hallottam, ahogy szaladnak le a lépcsőn, majd feltehetően a nagypapájuk nyakába ugranak. Hallottam az édesapám mély, kedves hangját, és bár nem értettem, mit mond, a szívem melegség öntötte el, és a szemem sarkából  egy apró könnycsepp gördült le. Egy apró pici...talán észre sem vehető könnycsepp -évek óta az első.
Nevetést hallottam kintről. Nem lehet, hogy mindenki örül, hogy látja nagypapát meghalni. Én nem akarom. Nem akarom, hogy bármi is fájjon többé.
Mindenki kint örült, nevetett, én meg bent gubbasztottam, mint a sértődött mormota, aki nem is akarja tudni, hogy van árnyéka, vagy nincs. Mert így volt. Nem akartam rosszat;  és nem akartam jót, mert tudtam, hogy hamarosan elveszteném.
-Apa...-észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó. Zoey hatalmas szemekkel nézett rám, ahogy ártatlanul megállt az ajtóban.
-Apa most dolgozik, kicsim-mondtam, és igyekeztem szigorú fejet vágni. Bár legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. Nem akartam jónak látszani,mert tudtam, nem tudnék az maradni. Inkább ölelgesse őket apa, amíg lehet.
-De itt van a nagypapa. Nem köszönsz neki?-láttam, hogy a kislányom szemébe könnyek gyűlnek, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
-Nem tudom, Zoey, még rengeteg elintéznivalóm van-kezdtem az asztalomon lévő papírokat rendezgetni, mintha valamit éppen csinálnék.
-Apa, te szereted a nagypapát?-kérdezte, nekem pedig félre kellet néznem, mert nem bírtam állni a tekintetét. Olyan szemrehányó volt, mégis ártatlan.
-Persze, hogy szeretem. Hiszen az apukám-nevettem fel zavaromban, mire Zoey lassan megfordult, és elindult.
"Hiszen az apukám" a fejemben visszhangzott a saját mondatom. Akármilyen rossz apád van szereted, nem?  A fejemben nyomást éreztem.
-Zoey várj!-kiáltottam utána-Megyek!
Gyorsan kirántottam a fiókot, és egy kapszulát vettem ki, majd az asztalomon lévő pohár vízzel lenyeltem.
Ez nehéz menet lesz...