Lehet nem kellett volna azt a "beszélgetést" végrehajtani Harryvel tegnap éjjel. Ugyan kicsit bűntudatom van miatta, mégis úgy érzem nekem volt igazam. Nem foghatnak mindent arra, hogy "Jajj, azt hittem befejezted az elzárkózást..." Egy idő után elég idegesítő, és a türelmem nem véges, sőt eléggé kicsi, ilyenkor pedig nem tanácsolt a közelemben maradni, mert kiborulok. Pont mint tegnap éjjel...
... Kerültem a fiúk tekintetét, nem akartam odamenni hozzájuk. Nem akartam meghallgatni, hogy ők mennyire nem gondolták volna, hogy ha kell neki ugrok annak a hapsinak, meg hogy ők is simán leverték volna stb. Elfáradtam, csöndet akartam de a jelen pillanatban lehetetlen volt.
Egészen jól sikerült a tervem, miszerint nem veszek tudomást róluk, egészen egy ideig. Éppen az üres poharakat gyűjtöttem össze egy közeli asztalról, amikor egy hangos nevetés ütötte meg a fülem. Tudtam hogy az ők asztaluktól jön, és nem is lett volna baj, ha ez nem egy női nevetés. Próbáltam nem feltűnően feléjük fordulni, de nem kellett volna. Hamar kiszúrtam az egyetlen női egyedet a környezetükben, és egy gombóc költözött a torkomba. Ariana Grande ült Harry mellett, és láthatóan mindenki jól szórakozott. Könnyek gyűltek a szemembe, amitől ideges lettem. Nem akartam hogy bárki is lásson sírni, azt meg főleg nem, hogy miattuk sírjak. Feldobáltam a poharakat a tálcára, ezzel is nagy ricsajt okozva, de nem érdekelt ki néz rám. Éreztem a hátamon a tekintetüket, és bár legszívesebben bemutattam volna nekik, a testem teljesen másképp reagált. Kigördült egy könnycsepp, amit idegesen töröltem le. Ideges voltam, mert nem értettem magam, ideges voltam mert itt volt, de a legjobban az húzott fel hogy miért foglalkozok ezzel. Betrappoltam az öltözőbe, és idegesen bevágtam magam mögött az ajtót. Odamentem a csaphoz és megengedtem a hideg vizet. Csak néztem ahogy folyik lefelé, majd beletartottam a kezemet. Mintha egy pofon lett volna, úgy ébresztett fel. Belenéztem a tükörbe, és rámosolyogtam magamra. Nem volt őszinte mosoly, arra képtelen voltam, de nem is sikerült nagyon rosszul. Biztos voltam benne hogy bárkit megtévesztek vele. A fájdalmak elrelytésében, a hamis mosolygásban profi vagyok. Épp zártam el a csapot, hogy induljak vissza dolgozni, amikor kinyílt az ajtó. Nem nézett fel, úgy lépett be és csukta be maga mögött a fadarabot. A levegő bennragadt a tüdőmben. Az hogy képes vagyok mosolyogni, nem azt jelenti hogy a normális kommunikációt is végre tudom hajtani. Lehet jobb is, ha mi ketten nem beszélgetünk, tanulva a délutániból.
- Mit akarsz?- nem jópofiztam, kifejezetten bunkón kérdeztem meg, de legkevésbé sem érdekelt a lelki állapota. Zavarban volt, látszott rajta és tudtam, hogy nem könnyítettem meg a dolgát, de megismétlem, nem érdekel.
- Chloe, valami baj van?- végre rám nézett. A zöld szeme aggodalmat sugárzott, és látszott hogy nem tudja mit tegyen. Ennyire nem ért semmit?! Beszélgettünk majd hirtelen megcsókolt, aztán vidáman cseverészett a barátnőjével, mintha semmi sem történt volna. Idejön, eljátsza a hőst, összezavar, majd ismét a barátnője mellett teszi a szépet és a végén, hogy pontot tegyen a mondat végére, bejön hozzám, és a hogylétemről kérdezősködik. Jobban tenné, ha másnak jópofizna, nálam nem jön be! Egyre idegesebb lettem, és a tudatalattaim figyelmeztette, hogy mennyen el mielőtt robbanok.
- Nem, nincs!- összeszorítottam az álkapcsom, hátha így benntartom a dühömet. Nem akartam jelenetet. Igyekeztem elslisszolni mellette, de elkapta a csuklóm. Megtorpantam. Ez az, amit nem kellett volna. A fejemben mint egy vészjelző kezdett el szirénázni a kedves Chloe, de hamar elhallgattattam. Egy gyors mozdulattal fordultam meg, ezzel kitépve a csuklóm a kezéből. Értetlenség suhant végig az arcán, de nem foglalkoztam vele. Az agyamat kezdte ellepni az a bizonyos köd, amit az okosok dühnek hívnak, és éreztem ahogy az arcom kipirosodik.
- Mit csinálsz itt Harry?- nem kiabáltam. Vihar előtti csöndet tartottam.
- J...jöttem megnézni jól vagy-e.- ha tudnád mennyire! Zavarban volt, és idegen helyzetbe került. Biztos vagyok benne, hogy Ariana mellett nem kell düh kitörésektől tartania.
- Miért érdekel?- még mindig viszonylag nyugodt voltam. Megvakarta a tarkóját. Nem tudott mit kezdeni a szituációval.
- Mert a barátom vagy!?- inkább hangzott kérdésnek mint kijelentésnek.
- Harry, a barátok nem csókolóznak!- kezdtem ideges lenni. Sínen vagyunk.
- Chloe, én sajnálom! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak meg kellett tegyem, úgy jött.- magyarázkodott.
- Mi az, hogy csak úgy jött? Mit képzelsz ki vagy te?! Csak úgy jön egy érzés és random lesmárolsz lányokat?! Úgy gondolod, hogy mert te vagy a nagy Harry Styles, neked szabad?! Azt hiszed te játszhatsz a lányokkal?! Ha jön egy olyan érzés, akkor bármit megtehetsz?!- nem ordibáltam, de a hangom remegett a dühtől.
- Én...- kezdte de közbe vágtam.
- Hát had mondjam el hogy NEM! Nem vagyunk nyomorék játékok, akik úgy táncolnak ahogy fütyülsz! Nem mehetsz oda bárkihez és smárolhatod le, mert nem vagy felsőbbrendű! Nem számít hogy ki vagy, nem teheted ezt egy lánnyal sem! Nem játszhatsz bábszínházasdit, nem ráncigálhatod a zsínórokat ahogy neked tetszik! Nem csókolhatsz csak úgy meg, és aztán nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna! Attól még, mert te éppen olyan kedvedben voltál, nem teheted meg! Nem játszhatod el a törődő barátot, és legfőképpen nem hozhatod magaddal a csajodat! Nem tehetsz úgy, mintha ez normális lenne!- a végére szinte visítottam, és a könnyeim is eleredtek. Nem tudtam, nem értettem miért kavart fel ennyire ez a csók, de jól esett hogy kimondtam. Csak állt, és pislogott rám. Kezdtem megnyugodni. Nem mondott semmit. Sokszor megpróbált, de végül csendben maradt.
- Csak menj el.- legyintettem az ajtó felé. Nem ordibáltam, már dühös sem voltam, csak csalódott. Nagyon csalódott. Azt hittem hogy nem ugyan olyan minden fiú , hogy nem mindegyik a pénzre hajt, a kinézetre vagy arra hogy neki mi a jó. Azt hittem léteznek a szőke hercegek, mint a mesékben, de talán ez a pofon most végre felébreszt majd az álmomból. Minden fiú ugyan olyan, mindegyik kihasznál és valahogy úgy alakítja a szálakat hogy ő jöjjön ki jól és a legfontosabb hogy ártatlanul...
Megrezzent a telefonom, mire ösztönösen lejjebb vettem a laptopon bömbölő zenét.
Az ágyamhoz léptem, de nem láttam, hol a telefon, ami szüntelenül rezgett. Valahol a paplan alatt lehet...
Nagy lendülettel rántottam fel a paplant, mire a mobil nekirepült a falnak, a rezgés abbamaradt, én pedig nagyot sóhajtva vettem tudomásul, mennyire béna vagyok.
Megkerültem az ágyat, és leguggoltam, hogy összekaparjam a telefon darabjait. Kiesett az aksi is, ami egyet jelentett: újra kell indítani, amit utáltam. Megint várhatok egy évet, mire megtudom, ki keresett. De az még a szerencsésebb eset. Az is lehet, hogy teljesen tönkrement. Persze nem nagy probléma, mert apa tele van pénzzel, bármikor megkapjuk az ilyesmiket amikor csak kérjük. De mást sosem. Szeretetet, gondoskodást, játékot, meg minden olyan apró dolgot, amit a gyerekek az apjuktól szoktak kapni. És ez az, ami nekem teljesen kimaradt. Ha most megjavulna..., fantáziáltam, de akkora képtelenségnek tűnt, hogy inkább csak legyintettem, és visszaillesztettem a kiesett aksit a helyére. Felpattintottam a hátlapot, majd megnyomtam a bekapcsológombot, és vártam. Fellélegeztem mikor felvillant a kijelző, és az ágynak támasztva a hátam, várni kezdtem.
Egyszer csak megszólalt a csengő, amire összerezzentem. Egyedül voltam otthon. Zoey és Alex állatkertbe mentek. Az iskola szervezte. Olga bevásárolni volt, nem régen ment el, ami azt jelentette, hogy jó ideig nem kerül elő. Nem tudom, hogy szeretett bevásárolni, vagy egyszerűen csak sokáig tartott neki, de sosem jött három óránál korábban. Zsebre dugtam az ébredező telefonom.
Sietve pattantam fel, és az ajtóhoz siettem. Letrappoltam a lépcsőn, majd az ablakhoz futottam. Legnagyobb meglepetésemre a kapuban ácsorgó alak nem más volt, mint Mika. Az ájulós incidens óta egyszer futottunk csak össze. Az utolsó munkanapom után a NeonLightsból hazafele. Eléggé részegnek tűnt, mert majdnem nekem jött, aztán köszönt de szerintem nem esett le neki, ki vagyok. Az se tűnt fel neki, hogy az arcomon egy tökéletes bulismink folyt szét a sírástól.
A kapukulcsot felkapva kiléptem a házból. Mika zsebredugott kézzel, lehajtott fejjel ácsorgott és előre hátra hintázott a lábán. Az ajtónyitásra felkapta a fejét, és ahogy meglátott, halványan elmosolyodott.
-Szia, Chloe!-intett, majd beharapta az ajkát.
-Helló!-forgattam meg a kulcsot a zárban, majd kitártam a kaput-Gyere be!
Nagyot sóhajtott. Hallottam, ahogy beáramlik a levegő a tüdejébe, majd kiszűrődik a fogai között.
-Köszi-mondta, és a tarkóját megvakarva belépett.
Becsuktam mögötte a kaput, majd ráfordítottam a kulcsot. (Nem szeretem, ha az emberek csak úgy besétálnak, mikor egyedül vagyok, így mindig bezárókozom. Lehet, hogy ez a megszokás még az utcai évekből maradt bennem.)
Az oldalamat furdalta a kíváncsiság, hogy miért jött az énekes, de nem siettettem semmit. Majd elmondja, mikor bemegyünk.
Az előszobában lerúgta a lábáról a tornacipőit, mielőtt szólhattam volna, hogy felesleges.
-Nem kell... na mindegy. Legközelebb nyugodtan gyere be cipőben.
-Mindegy-legyintett, majd belépett a nappaliba.
Megálltunk. Ő körbenézett, én pedig gondolkodtam, hogy mit mondjak. Aztán eszembe jutott.
-Hozzak valamit inni?-kérdeztem.
-Nem szükséges-mondta. A hangja feszült volt, és fáradt.
-Akkor-kezdtem elgondolkodva-gyere üljünk le!- huppantam le a sarokgarnitúrára, ő pedig leült mellém. Mivel a sarokban derékszögben behajlott a kanapé, félig szembe kerültünk egymással, így végre szemügyre vehettem az arcát.
Furcsa volt. A padlóra meredt. Az arca nyúzott volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, mint ha napok óta nem aludt volna. Az arcvonásai fáradtak voltak, mint ha az életbe fáradt volna bele. Egészen megviseltnek és öregnek látszott.
-Chloe-emelte fel a fejét, majd aki nem tudja, hogy kezdjen bele valami fontos mondandóba, sóhajtott egyet, és az állát az öklére támasztva gondolkodott tovább.
Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy mi a baja, így nem tehettem semmit.
-Azért jöttem-kezdett bele megint-mert segítségre van szükségem. Nyugodtan hajts el, ha nincs időd rá. Nem is hibáztatlak.
-Dehogy hajtalak el! Mondjad! Segítek amiben tudok.
Bátortalanul nézett a szemembe, majd folytatta.
-Nem aludtam két napja, mert folyton gondolkodtam. Tudod, rengeteg különböző dolgot állít rólam a sajtó. Rengetegszer megkapom, hogy meleg vagyok.-hajtotta le sóhajtva a fejét. Érdeklődve húztam fel a térdem, majd előrehajoltam, jelezve, hogy folytassa.
-Egészen idáig nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy mindenki azt gondol rólam, amit akar. Egyébként is annyira mindegy, hogy mit gondolnak rólad, amíg ilyen csodálatos rajongóid vannak.-halvány mosollyal biccentett, mire elvigyorodtam -De néhány napja adtam egy interjút. Rengeteg újságban megjelent, de nem az eredeti szöveggel, amit beszéltünk. Az egész meg lett változtatva. Most is feljött a téma, amivel az identitásomat feszegetik, amire nem győztem kihangsúlyozni, amit mindig mondok. Hogy mindenki azt gondol, ami akar, én nem címkézem magam. Erre mi jelent meg az újságban?!-feszült volt a hangja. A nadrágzsebébe nyúlt, és egy agyonhajtogatott kivágott újságcikket húzott elő.
A kezembe nyomta. Elkezdtem kihajtogatni, majd mivel valami recepttel találtam szembe magam, megfordítottam a lapot.
Olvasni kezdtem, és a szemem minden mondat után egyre jobban kikerekedett.
"Nem halogatom a bevallást, az igazság, hogy meleg vagyok!"-olvastam a nagy vastagbetűs címet.
"A minap egy híres popénekessel készült interjú, akit mindenki csak úgy ismer, hogy Mika. Magas hangja, és feltűnő, színes ruhái miatt régóta visszatérő kérdés az énekes identitása, amire végre egyenest választ kapott a sajtó. Eddig mindig kikerülte a kérdést azzal, hogy nem szereti ha címkézik, vagy skatulyázzák, de most levetkőzte félelmeit, és bevallotta az igazat. Íme egy részlet az interjúból:
(...)Riporter: Tudom, hogy rengetegszer megkapja ezt a kérdést, de ne haragudjon, hogy megint felteszem. Jelenleg randizik valakivel? És ha igen, ki az illető?
Mika: Jelenleg nincs kapcsolatom, nem randizok senkivel.
Riporter: Tudja, hogy a sajtó rengeteg nővel és férfival összeboronálja? Meg tudná legalább a feltételezések felét cáfolni?
Mika: Biztosan állítom, hogy a feltételezések mind alaptalanok. Ami viszont nagyon bosszantó kezd lenni, hogy minden interjún visszatér a kérdés az identitásomra vonatkozóan. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Nem halogatom tovább, bevallom. Az igazság az, hogy meleg vagyok. Szeretném, ha ezzel vége lenne a pletykáknak, és a rajongók elfogadnák azt, aki igazából vagyok. (...)"
A kezem ökölbe szorult, ahogy a sorok végére értem. Nem csak azért, mert rajongó vagyok, hanem, mert láttam mit tett ez a hamis interjú egy szeretnivaló, életvidám emberrel. Ott ült előttem, nyúzottan, és úgy tűnt, mintha néhány nap alatt éveket öregedett volna. Mindezt egy nyomorék miatt, aki azt akarja, hogy sokan olvassák a lapját.
-Elolvastam-mondtam halkan, majd visszahajtogatva Mika felé nyújtottam a cikket.
Felnézett. Fáradt szemeiben könnyek csillogtak.
-Mit tegyek, Chloe?-suttogta-Megemészt a gondolat, hogy többé nem annak lát a világ, mint ezelőtt. Pedig ugyanaz vagyok, semmi nem változott.-kirobbant belőle a zokogás. Mintha a napok óta tartogatott feszültség mind most robbanna ki belőle.
Közelebb csúsztam, és átöleltem, amire szerintem most nagy szüksége is volt. A vállamba fúrta a fejét, és rázkódva zokogott csendesen.
Nem tudtam, mit tegyek így némán öleltem, remélve, hogy most ez tesz neki a legjobbat.
Nem tudom mióta ültünk ott úgy, valószínűleg csak néhány perce, mikor megrezzent a zsebemben a telefon.
Mika hirtelen hátrahúzódott, majd szipogva hátradőlt a kanapén.
Előhúztam a mobilom, amin Harry neve villogott. Az ujjam már a zöld gomb felett gomb volt, de megállt a levegőben. Az óta az este óta abban reménykedem, hogy felhív, bocsánatot kér, és minden rendbe jön. Hiányzott az 1D, és bár Niall néha átjött, nem pótolta őket. Hezitáltam.
-Nem veszed fel?-kérdezte Mika.
-Nem-nyomtam le a kikapcsológombot, amivel lenémítottam -Nem fontos-csúsztattam vissza a zsebembe a készüléket.
Csend lett. Mindketten némán meredtünk magunk elé gondolatainkba merülve. Akármennyire is próbáltam Mika problémájára koncentrálni, az agyam folyamatosan Harryn kattogott. Vajon mit akart? Helyesen tettem hogy nem vettem fel? Bunkóság lett volna Mikával, ha felveszem, és azzal csak megerősítettem volna a hitét,hogy nincs rá időm.
-Tudod mit?-álltam fel hirtelen-Mégiscsak hozok valamit inni. Én mindenesetre szomjas vagyok.
Bólintott, mire elsiettem a konyha felé.
Már útközben csipogott egyet a telóm. Csak reméltem, hogy Mika nem hallotta. Ahogy kiértem a konyhába, fellélegeztem. Kezembe vettem a telefont, majd megnyitottam a kapott üzenetet.
Nem érek rá...-kezdtem gépelni, de aztán kitöröltem. Ha ezt írom, biztos megharagszik. És nem akarom "lekoptatni", mert ez eléggé olyan lenne. Nem tudtam, mit írjak.
Csalódottan a konyhapultnak támaszkodtam. A mobilt leraktam. Lábujjhegyre állva levettem két poharat a konyhaszekrényből. Na most gondban voltam. Mit vigyek neki? Gyümölcslevet?... szerintem max én iszok gyümölcslevet vendégségben. Lenne még kakaó is-gondolkodtam, mire kuncogni kezdtem. Kiviszek egy csésze kakaót, hogy tessék, mindjárt hozok szalvétát is a kakaóbajuszra.
Kinyitottam a hűtőt, majd támadt egy ötletem, ahogy megláttam a kis üveg tequilát. Kinyitottam a fagyasztó részt, és kivettem a jégkockatartót. Becsuktam a hűtőt, majd a szerzeményeimet kipakoltam az asztalra, és kisiettem a spájzba. Fogtam egy doboz narancslevet, meg egy ananászt, és visszamentem a konyhába. A fejemet fogtam, hogy miért most akarok ezzel kísérlerezni, de egyszerűen annyira kíváncsi voltam, mit sikerül, hogy belevágtam. Nem vagyok otthon a koktélok között, de egyszer ittam egy nagyon finom narancsos ananászosat(vagy valami hasonlót), úgyhogy ki akartam próbálni. Először az ananászt fogtam meg, és levágtam egy darabot belőle. Ilyenkor szerencse, hogy van egy mini-turmix gépünk. Ugyan én nem sokszor használom, mégis nagyot szeretem. Miután előkapartam a konyhaszekrényből, a pultra helyeztem, bedugtam, majd bele az ananászt, rá a tetőt, és be is indítottam. A biztonság kedvéért jól leturmixoltam, hogy ne maradjanak benne darabkák. Ekkor csipogott egyet a telefonom. Letettem a kezemben tartott ananászfejet, amin éppen hezitáltam, hogy beletegyem e, és a mobilhoz léptem.
Megnyitottam az új üzenetet. Harry volt megint.
Nem tudtam mit tenni, remegő kézzel tettem le a telefont, majd a konyhaszekrényhez léptem. Nem voltam benne biztos, hogy a koktélokat shakerben kell csinálni, de gondolom megpróbálom. Mikor megforgattam az igencsak ritkán látott tárgyat a kezemben, megnyugodtam, mert rá volt írva, hogy Cocktail.
Beleöntöttem a leturmixolt ananászt, közben azon filóztam, vajon mi lehet olyan fontos Hazzának. Biztos berág, ha nem válaszolok, de ha válaszolok akkor is. Matthelyzet...
Kibontottam a narancslevet, és érzésre beleöntöttem valamennyit a shakerbe. Már csak a tequlia és a jég hiányzott, aztán jöhetett a kedvenc részem, amit mindig irigyeltem a filmbeli pultosoktól. Ugyan én is pultosként dolgoztam, de az nem ugyanaz. Csak este vagyok műszakban, amikor hatalmas a tömeg, az emberek egymást lökdösve próbálnak a pulthoz jutni, hogy gyorsan bedobjanak valami gyors piát. Nekem csak annyira van időm, hogy a poharukba loccsantsak egy kis whiskyt, vagy sört, és mehetek is a másik vevőhöz. Talán ezért nem kevertem még sosem koktélt.
Beleöntöttem egy kis tequilát, belenyomtam négy kocka jeget, majd a tetőt rácsavartam, és rázni kezdtem. Alaposan összeráztam, majd kíváncsian töltöttem ki a poharakba. Kinézetre nem volt vészes, halvány narancssárgás színe volt. Gyorsan zsebrevágtam a telefonom, és a kezembe véve a poharakat, visszaindultam Mikához, akit már jó ideje ott hagytam.
Már a nappali ajtajából hallottam, hogy beszél valakivel. Biztos telefonon.
-Nem lehet... Nem érted George?! Nem mehetek nyilvánosság elé... Szó sem lehet róla. Oké csak egy este... Mivan?-Mika hangja remegett az idegességtől.
Megtorpantam, mert nem akartam megzavarni a beszélgetést, inkább jó kislányhoz méltón megálltam, és hallgatóztam az ajtóban.
-Nem lehet hiszen mindenki ott lesz. Riporterek, fotósok, ja és még egy csomó híresség is.... Nem... Nem, George biztos, hogy nem megyek! Egészen.-itt hosszú csend következett. Az ujjaimat lefagyasztotta a jeges ital, de beharaptam a számat, és lélegzetvisszafojtva figyeltem.
-Hogy mi?-szólalt meg újra a nagy csend után, mikor már-már azt hittem, hogy letette -És mégis kit? Senki nem vállalná, főleg, hogy a világ azt hiszi, hogy meleg vagyok. Várj!-hirtelen és élesen szólt.-Visszahívlak este. Szia.
Úgy tippeltem, hogy letette, de nem akartam egyből belépni. Annál feltűnőbben nem is jelezhetném, hogy hallgatóztam. Vártam egy kicsit, majd nagy lendülettel, mint aki a konyhából jön beléptem a nappaliba.
Mika gondterhelt arccal ácsorgott az ablak mellett. Kezében volt a telefon.
-Megjöttem-mosolyogtam, majd letettem a poharakat a kis asztalra.
-Mit hoztál?-méregette a löttyöket tisztes távolból.
-Koktél-húztam ki magam büszkén -Most csináltam.
-Hát...-nevettem el magam-Olyan Chloe féle.
-Na kíváncsi vagyok-emelt fel egy poharat. Ahogy belekortyolt, azon fohászkodtam, hogy ne köpje ki egyből. Fürkésztem az arcát. Ahogy kortyolt egyet, az arcvonási megkeményedtek, majd becsukta a szemét, és nagyot nyelt.
-Milyen?-kérdeztem félénken -Nagyon szörnyű?
-Á, nem az...-mondta-Csak kicsit hideg volt hirtelen.-mosolygott. Reméltem, hogy nem csak udvariaskodik, és tényleg iható. Úgyhogy én is megkóstoltam az enyémet. Nem volt annyira rossz, mint gondoltam, de nem olyan volt, mint amilyet akartam.
-Figyelj Chloe...-kezdte Mika vontatottan. Gyorsan letettem a poharat a kezemből, és figyelni kezdtem.-Most hívott George, a menedzserem. Azt mondta, hogy lesz egy vacsora, amire rengeteg hírességet hívnak meg, és a rangosabb újságok, TV-k riportereit. Kaptam én is meghívót. És arra gondoltam, hogy itt az alkalom, hogy eloszlassam a rengeteg tévhitet...
Ültem a kanapén, és ahogy Mika előadta a tervét egyre jobban elcsodálkoztam. A lényeg röviden annyi volt, hogy el kellene játszanom, hogy a barátnője vagyok egy estére, hogy az emberek végre elhigyjék, hogy hetero.
-...szóval,-nézett fel félénken a mondandója végén-elvállalnád?
-Huh... Biztos, hogy ezt elhinnék? Mármint, hogy csak egyszer látnak együtt aztán semmi hír rólunk.
-Figyelj, eddig nem volt semmilyen mizéria ilyenből. Nem firtatták soha, hogy akivel tegnap kapcsolatban voltam, ma még mindig vagyok e. Elég annyit mondani, hogy bonyolult. Persze, ha nem akarod, nem kell elvállalnod, csak nekem sokat jelentene-Mika bánatosan lehajtotta a fejét, és szerintem tudta, hogy erre úgysem mondok nemet.
-Rendben. Leszek a barátnőd egy napig-sóhajtottam. Vajon mit fog szólni Niall?!... És Harry vajon mit akart?
A telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben. Fészkelődni kezdtem, hogy kivegyem, majd mikor végre sikerült, kezembe vettem a készüléket.
-Na végre-suttogtam, majd meglepve vettem észre, hogy Harry már vonalban van, ezek szerint véletlenül felvettem, miközben a zsebemből próbáltam előhalászni. Halkan hallottam is a hangját a készülékből.
Mikára pillantottam, aki sürgetve intett, hogy vegyem már fel.
-Szia!-emeltem a fülemhez a telót, és lassan felállva kisétáltam a szobából.
Hallottam, hogy Harry a vonal túlsó végén nagyot sóhajt.
-Chloe, folyamatosan próbállak elérni, miért nem vetted fel? Az üzeneteimre se válaszoltál. Miért?
-Öhm...-kezdtem el törni a fejem valami kifogáson, de félbeszakított-Mindegy, itt állok a házatok előtt, bemehetek?
Fénysebességgel vágtam át a helységen, és az ablakhoz léptem. Nem húztam el a függönyt, mert nem akartam, hogy meglásson, ugyanis már volt tervem, hogy mit hazudjak.
-Az a helyzet, hogy nem vagyok itthon-mondtam gyorsan.
Láttam, hogy odakint Harry a levegőbe rúg, majd felemelte a tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett. De remélem csak képzelődtem.
-Chloe, miért hazudsz?-a hangja elkeseredett volt-Azt hiszed, nem látom, hogy az ablakban állsz?! A függöny nem tesz láthatatlanná.
Gyorsan kifordultam az ablakból, és háttal a falnak dőltem. Szaporábban vettem a levegőt, bár tudtam, hogy már mindegy. Lebuktam.
-Chloe, figyelj. Nem tudom miért kezded megint a hazugságokat, meg, hogy nem bízol bennünk. Mindenki elhitte, hogy már letört a páncélod. Kérlek, engedj be!-Harry hangja szinte már sírós volt.
Nem szóltam semmit, hiszen újra hazudni nem bírtam volna, beengedni meg nem akartam. A könnyek lassan végigfolytak az arcomon. Némán zokogva, hogy Harry ne hallja, a falnak dőlve lassan lecsúsztam, majd leültem a földre.
-Chloe, kérlek, csak két percet kérek. Csak két rövidke percet...-a fiú hangja úgy csengett, mint még soha, nem tudtam mi lehet ez-két kibaszott percet!-kiabálta, majd zokogni kezdett. Hirtelen éles recsegés hallatszott, és megszűnt a vonal. Odakintről hallottam a telefon darabjainak pattogását, majd ahogy Harry belerúg a kerítésbe, és az egész végig remeg. Szinte láttam magam előtt a dühös, könnyektől áztatott arcát. Átöleltem a felhúzott térdeimet, és most már hangosan zokogni kezdtem.
Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, de talán csak egy-két perc, mikor lépteket hallottam közeledni.
-Úristen, Chloe, mi a baj?-Mika aggódva guggolt le elém.
A könnyeim fomályos fátyolán át emeltem fel a tekintetem.
-Szörnyű ember vagyok-szipogtam.
-Dehogy vagy! A legjobb vagy, akit ismerek.
-Ha tudnád, mit csináltam, te is szörnyűnek tartanál-újra rázkódni kezdtem.
-Gyere ide!-húzott magához, mire a vállába fúrtam a fejem, és úgy zokogtam tovább.
-Egy szörnyeteg vagyok, szörnyeteg...-mondogattam.
Mika nyugtatgatva simogatta a hátamat.
-Dehogy vagy az-hajtogatta, de ennek ellenére tudtam, hogy tényleg szörnyű dolgot műveltem. És erre még az sem magyarázat, amit nekem kellett elszenvednem.
